Még a bátorságot sem merem venni, hogy megszólaljak, és emlékezzek József Attilára, ám így, hogy mégis tollat ragadtam, nézze el nekem a Kedves Olvasó!

Annyi mindent olvastam a napokban, és korábban annyi mindent tanultunk róla diákéveinkben: kőtelező volt és néha nehezen érthető, kevesen lehettünk azok, akik azt mondták volna: szerethető. Tanulóévek oda, magam is másképpen látok sok mindent, és a róla szóló temérdek anyagban mindent megtalálni. Mennyi megközelítés, mennyi szemlélet életének, költői munkásságának megítéléséről! Hozzátenni csak személyes élményeimet, gondolataimat tudom.

Ám miközben azt mondtam, hogy a lehető legkevesebbet írjak róla, mire végére értem, rájöttem, szűkre szabtam a határokat. Sajátos szempontjaim szerint, amikor is éppen azt feszegetem, hogy a lángelméjű költő és a normális ember tettei közül válogatva - művészetét örömmel hallgatva - hol a határ? Bármely művészet bármely ágában bármit is hoztak létre, bármily korban bármiképp is ítélik meg, de amitől borsódzik a hátunk, azt elfogadjuk lelkesen. Én nem erre voltam kíváncsi. Arra, hogy egy ember, olyan, mint bármelyikünk, hogyan jutott el idáig! Elhanyagolom a szokásos magyarázatokat, a sémákat, a gondolkodás nélküli azonnali replikákat, csak a szavakat keresem. A mögöttük lévő értelmet! A mögöttük lévő érzelmet! A kettő között, vagy bárhol az életet! Azt, amit meg is értek és azt, amit remélem, sokan megértenek!

Juhász Gyula segítségével jelent meg 1922-ben Szegeden első kötete: A Szépség koldusa.

Felrémlik előttem, amikor a költő születésének 75. évfordulóján, Szegeden kiadták csekély példányszámban ezt a kötetet eredeti formájában. Egy példányát boldog és büszke tulajdonosaként ma is őrzöm.

Egész életében mecénásokra szorult. Sohasem felejtem el, amikor egy műveltségi vetélkedőn – életrajzából kikérdezve - a „dupla vagy semmi játékmódszerrel” nem tudtam megválaszolni: ki volt a makói években mecénása? Hatvany Lajos báró úr az, akinek segítségével később a párizsi Sorbonne-on is tanult. Az akkori Művelődési Ház igazgatónője azzal próbált segíteni, hogy az Ő leánykori neve is ugyanez. Honnan tudtam volna az Ő nevét? Közben és a vetélkedő végén is folyamatosan presszionált: Maga miért nem ír? Nem tudom - válaszoltam. Nem merek, hiszen kirúgtak az újságíró oskolából! Pontosabban fel sem vettek: mert nem voltam alkalmas, vagy mert nem volt politikai támogatóm!

Fejtő Ferenc:
„Tizenkilenc éves volt, amikor istenkáromlási pert indított ellene az ügyészség Lázadó Krisztus című verse miatt; Horger Antal, a szegedi egyetem konzervatív felfogású nyelvészprofesszora pedig - Tiszta szívvel című verse szellemiségét kifogásolva - eltanácsolta a tanári pályáról.  A szögedi népek nyelve szerint még ma is az a pletyka járja, hogy a „macskajajos”, vagy aznapos deák borította ki Horger Antal urat.” A Barátok Verslista tagjaként egy szegedi találkozón büszkén odaültünk a költő szobra alá megörökíteni a valót, s reá emlékezve, miközben a fenti professzor urat emlegettük.

Egy költő, aki a tájak és falvak, alkonyok s állatok idilli, édes, boldog dalolójának született - oly természetes előkelőséggel ízlésében, aminőt nem láttam kívüle senkiben -, tiszta, üde, tavaszi dallamokban, ez a pásztorénekes, csokonaisan rokokó kecsességű, suhanc hiába próbálta hősies kedvességgel felmutatni s fenntartani magában az „áramló könnyűségű rétek” látomásait, japáni finomságú karcait az alvó hangyákról, kényszerű győzelmet aratott felette a túlerős külvárosi éj, ellenséges erők, amelyeket dudaszóval akart megszelídíteni, majd az emberi elmére, a belátásra hivatkozva utasítgatott rendre, alattomosan, álöltözékben belészivárogtak, szövetségesekre akadtak benne, hogy aztán puccsszerűen elfoglalják, az ösztönök államcsínytechnikája szerint, lelkének minden stratégiai pontját.

„A vers papírpénz - mondta a költő -, s a szenvedés az aranyfedezete.” A két ujjával megtámasztotta fejét. „Nekem van fedezetem" - mondta aztán büszkélkedve, komolykodva, kedvesen. - "Színarany.” - S ennek örült.

Ettől a ponttól kezdve különös figyelemmel próbálom megérteni az alkotó elmeviharait, küzdelmeit és állapotának változásait, de tisztelettel teszem, s írom, még mielőtt félreérthető lennék, s teszem azért, hogy ne csak megértsem, hanem meg- és átérezzem, mi is történt. A szavak egymásutánisága az alkotó írás is. De hogyan, milyen sorrendben, mely szavak, s milyen ritmusban szólalnak meg, ez itt a lényeg! Ezért az „írást” megfilmesíteni lehetetlen! A férfiember, így én is, szívesen mesél, ki-ki azért amiért, sorkatonai szolgálatáról. Nekem azért kellemes emlék az Óda c. verse, mert egy szavalóversenyre készülve oly sokat tanultam, gyakoroltam sorait, mennyi kellemes óra és indok, hogy elvonuljak a zöldruhás parancs-uralmi rendszer elől, még akkor is, ha teljesítményemet nem értékelték túl színvonalasnak! Talán azt hittem, szerelmes verset szavalok?

Valachi Anna: „A képzelet és a valóság világát egyre inkább összemosó költő 1937 elején idegösszeroppanással a Siesta szanatóriumba került. Alig volt túl az érzelmi energiáit fölemésztő Edit-szerelmen, első látásra beleszeretett a gyógypedagógusnak készülő Kozmutza Flórába. (fotó) József Attila feleségül kérte, s antik mintákat követő, himnikus versekkel udvarolt neki - de a Flóra-ciklus már a reménytelenség bizonyosságával volt terhes. A tévképzeteibe belebonyolódó, kóros kisebbrendűségi érzéstől szenvedő költő júliusban újra szanatóriumba került - de ott is alkotott: az utolsó percig bizonyítva, hogy nem „őrült”, nem skizofrén, noha a korabeli orvostudomány szintjén erre a diagnózisra alapozták a kezelését.”

Nővérétől tudjuk, közvetlen halála előtt az asztalon egy Victor Hugo kötet feküdt, s kishúga egyikre rámutatott: „Attila verse”, „Ultima verba” volt a címe. Ilyen „jelek”, „figyelmeztetések” ösztönözték a szörnyű leszámolásra, vagy a teljes megőrüléstől való félelem, a tébolyda fenyegető közeledése, a teljes hiábavalóság érzése? Nem tudhatjuk. „Hiába kísértette meg a lehetetlent”. Érezhette, hogy elszakadt a valóságtól, hogy a „teljes” gyógyulást, amit annyira óhajtott, nem érheti el, hogy nincsen kiút számára a kaotikus világból. Az Íme, hát megleltem hazámat kezdetű „sírversét” három nappal halála előtt írta, hogy „munkaképességét” bizonyítsa Flóra előtt, aki a balatonszárszói családi panzióban is meglátogatta, ahol november 4-étől - orvosi tanácsra - nővérei ápolták tovább depresszióba süllyedt fivérüket. December 3-án a beteg váratlanul olyan bizakodó és tettre kész lett, mint régen; délután leveleket írt - mint utóbb kiderült, szeretteitől búcsúzott -, este sétára indult, s a szárszói állomáson halálra gázolta egy tehervonat.”

Azóta nincs közöttünk, de annál inkább és mégis!  Németh László: „Amondó vagyok tehát, hogy ezt az eredeti költői egyéniséget nem ártana az alkotó alázat javára revideálni. Az ember odaköti magát egy ilyen bábuhoz; egy ideig minden jól megy, az olvasók is hamarabb összebarátkoznak a bábukkal, mint a költőkkel, de egyszerre csak nehezedik a bábu, elébb fakölönc lesz, aztán vas, ólom s olyan közel húzza a fejedet a földhöz, hogy nem nézhetsz többé vonítás nélkül a csillagokra.”