Sebők Anita: ITTHON- OTTHON- POKOLBAN
HAZA, DE HOVA?

Egy nagy légüres szakadékba. Nem kérem, az enyém nem a megszokott történet. Én magyar vagyok; jobban mondva magyar voltam, vagy mégis inkább vagyok...
        Rég volt, - a mesém kezdetén, mikor még javában dúlt nálunk a magyar szocialista - kommunizmus gyermeknek oly idilli korszaka - akkor voltam hithű nyiladozó gyerkőc. Keszthely, a Balaton, nyugati fővárosa volt határokat nem ismerő, aprócska világom. Minden utcában lépten-nyomon fák bólintanak rád, még ma is. Régebben csak két fagyis volt az egész városban; most minden sarkon áll egy. Milyen izgalmas is volt a lopott, akkoriban még kincset érő fillérekkel titkon a fagylaltoshoz rohanni.  - "Jaj, csak nehogy észre vegyék"- Sokkal jobb volt, mint a TV-ben az autósüldözés. Engem soha nem kaptak el. A hittantól el voltam tiltva, így nem kellett semmit senkinek bevallani.
        Egyszer csak elloptak. Engem. Mint egy zsák krumplit. Egy másik, igen távoli, országban éledtem fel a gyermeki kábulatból. Odakint ugyan tűzött a nap, de az én belső mennyboltomon koromsötét felhők gyülekeztek, míg végül elfogyott a fény. Előttem a tenger. Mögöttem a sivatag. Az utcák forgatagában, valahol messze kinn, sötéthajú, barna bőrű emberek éltek; mások, mint mi, különlegesek - mohamedánok. Vallásosak voltak mindannyian, amint édesanyjuktól megkapták ajándékba az életet, mégis szerelemre kiéhezettek testben és lélekben - ártatlanszemű, megszelídíthető vadállatok.
Két furcsa lény - nevezzük őket így: anyám és apám - kinevezte őket életveszélyesnek. S hogy megóvjanak, egy szobányira korlátozták a mozgásterem. Ezzel eltűntem a világból, mint viharos tengerben a hajótörött, mint mély tóban a belédobott árva kavics. Tizenkét éves voltam, akkor. Teltek múltak az évek, átgázolt rajtam ki tudja hány őrület, de az ajtó egyszer csak kinyílt, s a szűk cellába zárt életfogytos visszatért.
       
Európa. Csupa zöld. Olyan fenségesen zöld, sosem láttam ehhez foghatót. Meg akartam fogni, tapogatni minden egyes levelet, fűszálat, virágszirmot, s vén fatörzset. Újra mozgó, mesélő élet a kezem alatt, mely élőbben él és őszintébben szeret, mint bármely homo sapiens. Felnőttből hirtelen újból újszülötté lettem. Mindent meg kellett tapogatnom a kész pizzától a dandelion virágáig. Látni akartam és élni...
De megérkezett Magyarország a kocsink elé, s vele tízmillió tőlem tökéletesen idegen ember, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy betévedhetnek ebbe a Nagy Szabó által szűkre metszett kis hazába, olyanok is, akik egyszerűen csak mások.
"Aki másként él és gondolkodik, mint mi, az nem tartozik közénk. "
De ha más vagyok, mint mi, akkor én most ki vagyok? Én? Vagy Mi?      

ABC.  Természetesen én mentem bevásárolni, hiszen a színes árukészletet meg kellett bámulni - minden polcot, részletesen. Bevallom, a csomagolt árukat levettem, megtapogattam és elolvastam az általában három-négynyelvű ismertetőt. Csöppet sem zavart, hogy többnyire nem értek belőle egy szót sem. Szláv nyelvű feliratok voltak. Némi szaglászás után, legtöbbjét visszatettem a polcra.
"Felvágott" - írta anyám. A hús- és a sajtpult egybe volt építve és én természetesen beálltam békésen a sajtra várók hosszú sorába. (Akkoriban úgy látszik nemcsak kétféle sajt volt kapható) Sorra kerülvén, megkaptam a kedves útbaigazítást, hogy menjek már a csudába és bizony örömmel pillantottam meg a hentest egy kicsit odébb - régi, kedves ismerős. Mikor az Észak-Afrikai börtönömből két hetes magyarországi kimenőt kaptam, akkor is őnála vásároltam. Mosolyogva és integetve közeledtem felé, de ő a hatalmas húsvágó bárddal együtt megadásra emelve karjait, rémülten hátrált a szalámik közé. Még véletlenül se kérdezte volna meg: "Hölgyem talán ismerjük egymást?"
Mifelénk, kérdezni nem divat. Miután csaknem összetörtem az üvegből készült pultot zavaromban gyorsan kértem "azt." Párizsiféle lehetett.  De ekkor, hirtelen rám támadt:
- Maga hová valósi?
- Hogyan?
- Hát hol született? Maga nem idevalósi, hallom az akcentusán. Olyan szokatlan, bájos akcentusa van.
Életemben nem hallottam hasonlót.
(Meghiszem azt. )
- Magyar vagyok.
- Na, ne szórakozzon már velem! Biztos itt tanul az Egyetemen. Árulja már el, hová valósi?
Csak néztem munkától megfáradt, alkoholtól vöröslő, bárgyú szemébe, rájöttem, fölösleges lenne tovább győzködni. Apám, akit az arabok úgy hívtak a "Bölcs Öreg" (ennek egyetlen oka volt, tisztelték gyapjas fehér haját) harminc éve volt a férfi családjának körzeti orvosa és én öt éves korom óta minden áldó és áldatlan alkalommal itt és nála vásároltam a felvágottat. Volt miből és volt mit... De most, nem tudtam mit mondani.          

Barátok, osztálytársak? Eltűntek, mint néger a svájci alagútban. A szomorú lemondó fejbólintások, a hosszú, hosszú hallgatások... Vége volt.
- "Igen, ismerlek valahonnan, de az nagyon rég volt nem lehetne elfelejteni?"
- "Igen emlékszem; te vagy az a..."
S már csak az út porzott utánuk oly gyorsan tűntek el.
Még legtovább, az "örök - egyetlen" barátnőm bírta. Sorstársak voltunk, hisz sorstalanságra és örök gyámoltalanságra kárhoztatott minket szülők pitbullként fogva tartó marása:
- "Orvosegyetemre mész fiam! Amíg az én kenyeremet eszed!"
De amikor találkoztam, szerencsétlen "örök jó tanuló" sorstársammal csak hallgatott; majd szólt egy szót úgy tízpercenként, majd ismét hallgatott és bőszen tanulmányozta a padlón a hangyák szorgos életét. Két, szülők által előjegyzett diplomáciai látogatásnál ő sem bírta tovább. Nem tudott mit kezdeni, ezzel a velejéig megváltozott, ismeretlen és ennél fogva valószínűleg
veszélyes lénnyel. Velem. Mert más volt... Az utcán landoltam, nem akart ismerni többé senki.
             Otthon, édes otthon. Az egyre csak dagadó gyűlölet háza lett, mert gyűlölet nemz gyűlöletet - mondja az ősi törvény. Egyet nem tudtam, én, a naiv gyerek - nem volt ez az otthon másmilyen soha. Fortyogott a mindent pusztítani akaró láva, s kezdett lehullani a függöny a gyermeki illúzió téveteg tengeréről, de még nem bújt ki a valóság - a színtiszta őrület.
             Csak akkor, amikor anyám megőrült. Úgy gondolta Líbiából utána jöttek, kamerával figyelik és titkon irányítják az életét. Pedig csak saját bensőjének gyilkolni vágyó hullámai érték utol, s borították el. Végre megismertem, milyen is az igazi félelem. Azt, amely megremegtetőbb, mint a bombázók és az őket követő bombaeső földhöz szegező robaja. Meg akart ölni titkon, tudat alatt. Az anyám. Mindig is. Gyűlölt. Az ilyen soha nem múló félelem lehúzza a leplet a valóságról, megmutatja nyíltan, hogy nincs anyád és, hogy hosszú évek álmodozása arról, hogy otthon, család, gyökerek, - ostoba illúziókergetés volt csupán.

Boldog diákévek a Budapesti Orvosi Egyetemen. Örülök, hogy másoknak voltak boldog diákéveik, de én csak a magánnyal és a gúnnyal kergetőztem.  Három és fél év után adtam fel, emlékezvén a közmondásra:
"Fölöslegesen ne szaladj olyan szekér után, amelyik úgysem vesz fel"
            Első anatómiaóra. Csak meg akartam úszni, túl lenni rajta minél hamarabb. Emberi méltóság? A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Anatómia Intézetében fölösleges ruhadarab. Azt mondják, odalent egymás hegyén-hátán hevernek a hullák, vagy éppen úszkálnak a tartósító lében és rég nem tudja senki sem, melyik végtag, melyik testhez tartozik. Túléltem.
Odamentem a tanárhoz, szemébe néztem és rákérdeztem:
         - Akkor ugye holnap fél kilenckor találkozunk? - Elfojtott röhögés minden oldalról.
         - Mit képzel maga? Kicsoda maga, hogy ilyeneket kérdez? Egyáltalán, elhagyta valaha is egy intelligens szó a száját?
         - Vagy vak és nem tudja megnézni az órarendben?- üvöltött vissza.
Közben néhányan már boldogan kacarásztak, rajtam, ki ott állt nyomorékként a fehérköpenyes ostromgyűrűben. Majd egyszerre hátat fordítottak, s otthagytak, hadd élvezzem a tartósított halottak vigasztaló társaságát.     
Mondjátok meg! Mondjátok meg már végre, hogy mit csináltam rosszul?!
            Csoporttársak, drága csoporttársak, hát miért nem hívtatok? Egy szó elég lett volna. Mentünk, mint a vágóhídra terelt barmok, óráról órára. Ők elől, én öt méterrel hátrébb. Beszélgettek, nevettek, én szolgaként engedelmesen utánuk.
Mit követtem el? Szolgalélek, karikával az orrában, kötélen vezettek... Odaadtam mindenem, könyvem, tudásom, pénzem, leckém... De nem voltam elég 'jó'.
Hátrajött hozzám egy nagydarab, vörös, bodorított hajú leány és letámadott:
           - Mindig különvonulsz tőlünk. Mire föl hordod így fönn az orrod? Ennyire felsőbbrendűnek érzed magad?
Elrohant, mielőtt bármit is válaszolhattam volna. Mohácsi vész. Vesztettem. Maradtak a magányos bóklászások egyik óráról a másikra, majd este végig a kirakatok előtt és semmi... Küzdöttem, hízelegtem, hajbókoltam, még fizettem is volna, hogy olyan legyek, mint ők, kő-hideg és érzéketlen, de más voltam. Másabb mindenkinél, ki az utcán szembejött velem...
Hogy magyarázhattam volna el, hogy félős vagyok, szégyenlős és visszahúzódó, ha meg sem akart hallgatni senki?
Hogy magyarázhattam volna el a múltat? Bűnös - kimondatott.
Egy jó szóra vártam, semmi egyébre...
De maradtam, aki voltam, 'más', ezért elfogadhatatlan; a nagybetűs közröhej desztillálva egy személybe, aki mindent rosszul csinál, és sírva fakad egy zeneszám hatására, még a boltban, a menzán, sőt az utcán is! Így szólt a szám címe:
"Milyen csodálatos is a világ" - Louis Armstrong énekelte.
 Majd négy tanév is eltelt már, mikor sikerült végleg szakítanunk. Én és a büszke egyetemisták, leendő orvosaink. Milyen egyszerűen történt, atyám!
Tüsszentettem és elfelejtettem a szám elé tenni a kezem, erre a fejemre ömlött az emberi elme minden pöcegödre.
Akkor, másnap, harmadnap, az egyetlen bulin, ahova meghívtak... Már rég nem én voltam a nevetséges. Összeszedtem a bátorságomat, s felmutattam az ökölbe szorított kezem középső ujját - ezt, nektek!
De közben történt valami. Egy szóra vártam... Jött... Máshonnan...
        
Nézett a szemembe - egyenesen és nyíltan - le nem vette volna rólam a szemét, és beszélt és beszélt és beszélt. Megállás nélkül. Ő volt a korrepetitorom, ironikus, de épp anatómiából. A rossztanulók utolsó mentsvára, a lányok abszolút kedvence. Mit kedvence, imádottja. Még a portás-bácsi és a portás-néni is halálosan szerette. A fiúk, a lányok, a kukás és a boncsegéd és... Igazi kábítószeres volt. Két szerrel élt, az egyik a beszéd volt, a másik a munka, s csak egy kis elismerést kért cserébe...