Sebők Anita: Remény

Még vagy nekem, te átkozott remény.
  Lehulltam,  mint kósza lepke fényt
  keresve, de újra keltem újra én.
  Néma sikolyok között kóborlok ,
  én a veszett eb, s a sírok nem beszélnek,
  hallgatnak, s itt hagynak engem ostobán.
  És mikor a vágy golyóvá sűrűsödik,
  elszorítja torkomat, e pillanatban
  ezer év terhe nyom le a földre,
  hogy újra vágyni sose merjek,
  ne küldjek zsongást habosan vért
  köpő megnyílt  ereknek...
  Születésem volt halálba ébredésem
  és mégis.....
  Itt állok vágyni, vágyni, vágyni
  újra készen. Új kereszt, új barázda
  reám száll tömegsírok átka és mégis
  fölkelek halálom után is .....
 
  Gyűlöllek remény, te ostoba, elég
  volt távozz tőlem mocskos kutya,
  bíbor szájú szájú közöny,  jobb lesz
  ha bolondnak beöltözöm.
  Ez itt a világ, nézz körül, Remény
  s dögölj már végre meg, tűnj ,
  vésd karmodat Waterloo sziklájába,
  az ott inkább a béke háza.
  Segíts kimúlni, hogy ne lehessek
  éhen vesző patkány, süllyedő hajón,
  láncon  orránál húzott girhes medve,
  vasláncokkal nyakam körött;
  rúgva, összetörve, szétbarmolva
  szolgáló, parancsszóra kézen álló kurva.
  Én
  a bűnösök közt bűntelen, az istenek
  közt istentelen, az árvák közt a bátor,
  ki megijed saját árnyékától
  Eke, karom, vérző állatok, Hirosima..
  Itt heverek  pamlagon  ...
  Vesd rám magad  dicsőség
  - magyar atombomba
  legalább árnyékom se marad.

2004.

Sebők Anita: Rózsaszín ég

Királyok útja, telt gyönyör, ugorj a  kútba  botor csömör,
ki nézni gyűlölöd, azt mind, ki rózsaszín sárban hempereg.
Tűz hullik másutt, de itt  még Isten sem kegyes, nem öl ,
nem éget, nem szúr, nem hegyes. -

Mehetsz bántatlanul, vihogva gyáván, bűnös!
Bár nem számítasz rá most még, hogy utolér majd a járvány,
a  gyilkos bacilus, a  lelkiismeret. Véres, ruhád  kezed.

Menj és igyál. Bor mennye vár, s a sáros út melybe pihenni
térsz majd az orgia végeztén. Én elfordulok. . S Te, Nagy úr,
piheszőr- Isten Te - Te nem félsz.

Nem félsz, hogy meglátod magad a tükörben,
kancsal ól lakályos honod, csalsz, hitegetsz, égig érő tölgy
a  nevetésed, mely a gúny lepedőjén nemzetett -
Majd  egy tántorgó órán átmegy  rajtad egy tántorgó
autó ,s a forró agyvelő megakad a rémült látvány torkán.

Nem akad majd gyertya, nem akad majd ember,
Nem akad majd szó , ki megemlítene, s lassacskán
elnyel majd a szárazföldi tenger.

2003.

Sebők Anita: Szerelmi párbeszéd

-Mi van veled, kihűlt a tested mit láz rázott
oly sok éven át, s az éjben hűs italra vágysz
hogy táplálja szomjadat?

- Hadd tápláljon a szád, nézz üres szemembe
 papírhajók után emészt a bensőm;
 melegre fekszem, kinyúlok   a kemencére,
 betegségem álom, kívánom,  felhőm;
 elégíts ki , hadd legyek az Első

- minek a harc, ha értelmet gyaláz

-ne mondd ki, mit kívánsz úgysem teljesítem
felhőkből csöpög a vérem.
Mennem kell hogy beteljesüljek
fát vágjak és  évszázados óriásfenyőként
kidőljek az alakzatból;
öled hűs pihentető nyugalma már csak méreg,
ne merj szeretni, gyermek.

-Félek, hazudsz, s nem látod mit ér az öröm.

- Küzdök a semmiért s döglődöm, tűnj el, árny!
 Menj az aszfaltra, légy bűnös, légy lompos, élvezkedő
szajha - hadd menjek

- minek halni?

-hogy helyére kerüljön a fejedben s a fejemben a becsület,
háborúk szajhája, a béke kifordult  törött tükrének árnya.

-nem értelek.

-Küzdök, mert lehet, ha kell ellened, halva,  gyilkolva
ahogy a véletlen hozza,

- Szeress, csókolj, boríts el virágos csókjaiddal, boríts el
 mint halottat a föld, felejts velem -

Ki vagy te, hogy megmondd  nekem .mi  a rend,
ölj meg te legalább ,már  megbocsáss, de maradnék
inkább megtörhetetlen törvény a 'törvénytelenben'.

2004.

Sebők Anita: Te én vagyok

Vad tövisek karcolta rajzok
várnak
csak
lehántják a mezt, a ruhát
az ál-arcok bálja
szünetel:
most nem lát senki
csak mindenki
karokba vágy árama
lélegzik
szikrából hajlított
töviskoszorút
korai
galambszerelmek között.
Dalolj
az, ösztön
élni nem, s az utolsó pára, ott,
a munkába siető cipőd alatt.

2005. február

Sebők Anita: Te is fiam, Brutus?

Beburkolódzik  az éj leplébe a
távoli visszhang, prózai hazafi
beszél amott, s  mindent ellep
szavaival, minden gondolatot
mit ész javall, az éj léptek,
bombakeringő, Walzer,  új világ
módra, férgek rágta ürülék
lep el minden agyat, mely
térdig gázolva emberi
törmelékben ünnepel , nem
néz, nem lát újból vivát,
a foglyok lába kint , 
a nedved föld issza, s táplálkozik
a világítás alszik, mint  a béke.
Egy kiáltás, ki tudja mit akar
a rettenet templomot avat
díszes forgácsaival,
fejetlen emberek, újból
és újból , az óvóhely zárva
s a kórház előtt kidobva
lepedőn anya s kisleánya,
mert más mint  a többi,
vagy mert akarni mert,
haszontalan eb patkány
mihaszna , feledhető
nem ember többé.
Soha nem is volt az,
mert létezni mert.
A gyíkok léptei, nehéz árnyak
suhannak át az éteren
ki fönt, ki lent, a föld forog,
ki tudja melyik is vagyok
A szél néma bánat, simogat,
üzen, lehel, soha többé de
mindig újra meggyilkoljuk
a haldoklót, az  otthont
s ki teremtett. A lélek
denevérként próbál
visszajönni.
Köröz és köröz és
felettünk, okít.
Egy volt velünk
 
Nincs ki jelentsen.
Csak  sivatag,
végtelen.

2004.

Sebők Anita: Tél van

Tél van. Számba szót nem veszek
nehogy eltörjem az üveges csendet
a kéklő éji levegőben. Üvegszemek.
Brutalitás burjánzik  mint a dzsungel
átlag röhej, átlag  gyilok esőerdejében
sétálva keresek az üveg mögött egy
sziklaöblöt egy szót egy titkot
értelmet, rácsok mögötti verseket  .

Szavak koppannak fagyott földön
hogy azon búza többé nehogy nőjön,
soha, se gyermek, se szerető mostoha.
Nincs többé, bénán áll a gyász üres
mézes- bödön, ordítok ki fog dőlni
de ki hallja, hisz ez csak egy átlag
krétával telerajzolt fekete fehér börtön.

Árnyék a játék, falon griffek majd tűnnek
de nem ébredek, egy cső  a számban
s fejemből csak lyuk marad, ennyi
az ajándékom nektek. Hős ősemberek.
 
2005. január

Sebők Anita: Töredék

Töredék, mosolya a fának,
felvillannak benne az ágak.
Rohadó viskóm a csupasz
erdőt hátán cipeli batyuban
roskadó fészek a vadonban.

vadludak szálltak holtan vissza a földbe,
szárnyukon lépdelek, keresem a fedelet,
Bódémnak  deszkái vonyítnak a fagyban
Szikrák isteni képe szédül éhes agyban.

Meleg és  csábít az ágynak tett koporsó,
Húzom a fedelet, legyen ezen éj a végső,
álmoknak lépcsőjére vontató erdei csend,
a városban őrjöngő tömegnek még szent.

Kopogó hangok reggel, jött az új holnap,
az éhség vagy  a bánat, az utolsó utálat?
Az erdész az, a balta fokával, egy cérna
fénysugárral, két szeme a dühben fáradt.

Fölültem, hogy megnézzem az erőt, mit
adott, kezében tartotta urunkat, a Napot.    

2003.

Sebők Anita: Üvöltés

Eltávolodtak az üvegfalak,
ablakom rácsai gyufaszálakká töpörödtek;
felhő vagyok szerelmesen töprengő
hogy megkaphassam a kéjt, a jussomat.
Az emeleti furulyaszó dudájával csörömpöl május elseje.
A kezem még beszélne,  de függöny le! -kiált a rendező.
Úszom egyházak álmodta országok  felett,
kitárt karokkal, zuhanó vadmadár álom.
Nem több ez itt alattam csak egy "föld", gomolygó éhség,
teremtői keret, s érdektelen szemetet lapátolnak odalent
kiégett füvek öltönyös igazgatói.
Távoli, mint a normális és az őrület.
Gyászoló siratók hadserege temet,
rak ide követ, oda keresztet -  semmiség -
sikolt egy asszonyárny. - Lesz húsz másik! - 
Nekem egy se.
Te árnyjátékot táncoló, bátor gyászoló, irigyellek.
Kinyílt szemekkel bámulnak rám a holtak,
nem értem, de mind igazhitűek voltak,
üvöltenék: kelj fel! - minden csontnak;
üvöltenék, hogy szétszakadjanak a hegyek,
mosson el minket életünk ura, a láva.
Minden gyermek gyilkos, hisz  elvesz,
akkor is, ha árva,
bunkósbottal csapja fejedbe a keresztet,
legyél csak világító lámpa .
Üvöltök - leszáll egy csillag, meteorit, villanó fénykép,
s míg be nem csapódok, az egész csak "semmiség."
Könnyfelhőben nevetek,
fehér Istenek gyilkolnak és azt mondják beteg,
szétrepednek a falak, piramisok válaszolnak,
romba dőlten, ők még értenek.
A papot fojtogatom, meggyalázta a keresztet,
szent templomok betonalapjait,
a gyémánttal kőbe vájt neveket.
Egy az Isten  - ki tudja hány alakban -
tegnap még buddhista voltam;
eltakarja arcát, hogy ne lássunk rajta  érzelmeket,
pedig tudom nevet.
Tépd le azt a fátylat
Szentségtörő Egyetlen Mindenség és Üvölts velem,
hadd legyen végre valami igazán Igazi!
Hadd remegjen a tenger, hadd legyen az enyém,
hadd legyek vele!
Micsoda álom. Által minden halálon,
sétálhatnék csak még egyszer homokos parti birtokra
csapdosó habos hullámokon. Utoljára.
De soha.
Kihunyt már az ok és az okozat közötti szikra.

2005. február 27.

Sebők Anita: Vágtató éj

Lehunyta két szemét a hold,
  nem lát,  reszket  vadul a vad
  virág, mint az  öregek kinn
  a  padon, várva , hogy jöjjön
  már el értük  a szörnyeteg;
  a  köpönyeges, száz arccal,
  csitító akár  egy lovas sereg,
  mi után nyom, s por se marad
  csak a csend,  a kripta,
  a rendetlenségben  újra a rend.
  Csilingelnek   a még élők,
  ahogy rázza őket a szél. 
  Az anyaméh oly messze van,
  s a köldökzsinór  nem is volt soha,
  mese csak, isten szült engem,
  az igazi mostoha  vagy netán
  az  angyal, a  halál - s  most jő ,
 értem,  hogy legyek újra örök
 szerető  gyermeke,  érett 
 gyümölcs, kire régóta vár. . 
 
  Gyíkok reppennek szerteszét.
  Tenger sehol, de rohanó fellegek
  hozzák idáig testet szaggató
  ígéretét, úton a rém, szalad,
  béna lelkeket seper odébb:
  ártatlan - csak tisztogat,
  temploma  nem kőből épült,
  barátságból, szerelemből,
  nyári hűs veremből, s borral
 színt váltó élő vesztesekből. 

  A véget érzi a tölgy, még sikít,
  eldobja mindenét, szakítja
  szálait, s ott áll, csupasz
  szabadon, reszketeg hajbókol ,
 emberi testet tép szét mellette
 egy részeg  fényszóró és
 a csend összes lármája.
 Kínok, kínok, de nem sírok.

2004.

Sebők Anita: Gő kő

Vagyok folyamban sodródó kavics, vagy éppen
fagyott Dunának rohanó partja. A kép hamis.
Hamis a festő, festett a csillag is.

Illúzió, te testbe zárt zárvány, kellesz a hörgő
hitek közt árván, hit nélkül, kínban fetrengő
haldoklónak.

Könyvbe bújt félelem; a félelemben életem
temploma csillog, s lehajol hozzám hazug
imádkozók hada.

A sírfelirat, az megfogható, igaz.
A név beszél, a közöny ugat. –

A pap egyszer, ott, talán gondolt arra, ki már
beszédes holt, de szólt a gyomra, szalonnázott
volna inkább, s kívánta a misebort.

Gazdátlan égi tóba csobbant fölfelé egy kavics.
Könnyek hullnak, a hullámtaraj-díszű égi
tó árván könnyezik.

Hamis a festő, hamis a csillag, hamis az Isten,
rothadt minden fennkölt édes illat...
És szól és beszél és beszél, beszél a tengernyi,
horizontig érő, fehérben feketén igaz sírfelirat.

Sebők Anita: Gábriel

Sebők Anita: Az vagy nekem

Az vagy nekem, mint másnak a remény,
mi égbe visz és csillagot velük ölel,
te vagy ki Bábelünkre értelmet hint,
parázs szemeid az Idő sem temeti el.
Lépteid nyomán a télből nyár szakad,
s a béna vak koldus feláll és szalad,
ha mosolyogni mersz, ruhád lehet,
szakadt vagy maga a pompa, te vagy
az, az egy emberbe sűrűsödött minden,
túl halálon, léten, bűnös isteneken.

Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti írásokról, kattints a jobb oldali ábrára!