Sebők Anita írásai

Sebők Anita: A szemétnek is fáj a gyalázat
(széttépi bensőjét, s marad az alázat)

Szenny vagyok és szenny maradtam
felhúzott orrod reccsen szimatolva halkan,
erdők s vadak összesúgnak, talpnyalóid
leborulnak. Mezítelen indulok neki a világnak.
letéptetek rólam mindent,
s már a húst fejtitek csontjaimról,
imádkozik a gyalázat, hogy főbe lőjenek;
de ott nevet majd árnyékom a melleden
mikor a félelem végre a földre teper. Ne félj,
mindenkit elér mint egereket egy Anaconda ,
tagadd le te gyáva s fulladjon szavad sikolyba.
Fekélyek lepjék spermád termékeit ezer íziglen,
ne legyen ágyad puha vénnek pelyhes meleg,
helyette legyen makrancos derekat roncsoló köved.

Ajtók reccsennek majd füled mellet s várod gyilkosod
nappal éjjel, remegő szenvedéllyel ,várdd csak küldöm őket,
s meglásd én is ott kísértek .
Tépje szét bensőd míg rémek kibeleznek,
ne ébredj álomból míg nem végeztek,
csillagok omoljanak fejedre darabokba.
s éledj újra bűzlő hulla-halomban,
csizmások vetkőztessenek újra ,
élvezd hogy rúgástól hullsz porba.
Anyák kik szülnek ne kíméljétek,
gyalázd meg őket is , a szülés kínjába
ölelve karukban nevetve visznek.
Ígérem élvezettel fentről majd nézem.

Vérbajba fulladt élvezet, kitől kaphattad kérdezed?
Lekötlek, béna leszel, többé föl nem kelhetsz,
a utódait míg hallod osztják bíbor kézzel skarlát pénzedet
imádnivaló vigyor arcukon, s ha kell odavarázsolom.
Heréljenek ki mint kutyát ha a nyomorult végre ivarérett,
ébren, s minden mozzanatot érezz.
Angyalok ítélnek úgyis kik feljegyezték tetteid, a jót rosszat,
s látják akár beleid is.

Meghalok előbb. Hát mért zavarna? Csak show csak élvezet!
Nem érted mert nem értheted. Velem fogsz üvölteni minden nap
mint disznó a kés alatt, s az élve-boncolt élet, együtt nézzük
a ruhátlanul őszinte mocskos filmet.
Legyen bár életfogytiglan, akasztás vagy golyó nékem ítélet.
Fönn és lenn. Fönn vagy lenn Megmarva , megmártva savba.
A bamba átkod lám él. Viccesen gyalázva megfeszítettél.

2005. február 3.

Vonaglik, mint állat
vérző kínban s bomba mielőtt robban
de kifelé nem talál utat

nem tör ki
mint forradalomban a sok utcagyerek
utcákat elseperni

zokog a minden
szabadság szerelem zászlóidon
ott benn

egy hegy tüzet köpni
készül elsöpörni ideált halált
múltat, bölcset iskolát

csak nézem az üvegszeműeket
az üvegen keresztül s tapintva mindenütt
ott egy határ én sírok hangtalan mint
hajnali permet ők nevetnek arctalan
mint rossz lányok egy király oldalán
cserélve fehérneműt s egymást
folyton folyvást

Nem ér el oda semmi.
Szó sikoly vagy zokogás
csak ócska zokni a politizálás
éhes bendőiben, mely télapu
zsákját megtölteni hivatott
iratok egymás hegyén-hátán egy
kupacban, egyenként egy ember
sírni nem mer egy se

csak én az üvegharang alatt
a Seholban, eltaposva és győzve
egyszerre, sikolyba sírva
kővé vált álmokat

Félsz?

2005. március 7.

Kinek csak álma van:
ne higgy
szólt az angyal majd
a lét
tüdejét lehántva
az álmot
amit mondott mint mesét
betakarva
egyszerűen felzabálta.

kinek csak álma van
tűzfalak alatt forró homlokkal
gyámoltalan kóborló kutya ,
kolbász, zsíros szalonna, ágy
a nagypapa rám néz, tüzes glória
sír már rég nem látott s én nem
hoztam neki ölelő vörös virágot.

Eltűnik
Porlad mint gyöngyjátéka ködnek
a tüdőm
sikítana utána hogy valaki, gyere
vagyok
itt, most, anyám mint rongy ruhát
kidobott
nem sírok, a selejt az selejt ,,,,,,,
utcaseprő leszek, kamionos
katona.
Megfagyok a szél átfú rajtam
átlátszom
s tükröm vihog az éji holdban
mint
satnya, semmirevaló kölyök
farkassá leszek
nem teszek mást majd csak ölök

Utolsó váramban festett
szentek között,
egy szót ha kaphatnék,
térdem sajog,
sehol egy lélek, néma freskók
festik elém a sötétséget.
A bárányok hallgatnak,
kilöktek, itt hagytak, martalékul
oltárnak, vad szemeknek, bezárva.
Talán hagytak még időt,
aranyszínben sötétlőt,
egy gyorsan elhadart végső imára.
Varjak zaja tapassza be mésszel
számat, apró kavicsok zúzzák
koponyámat.
kettétép a bensőm
ki tudja mi van ott
eldobott szavak keselyük
húsomba marnak,
nem vagyok én se hős
se rossz se gyáva
csak belefoglaltam volna
az utolsó imámba,
ha elmondhattam volna a csendnek,
az oltárnak, a bíbor terítőnek,
a rózsás ablakoknak, gyóntatófülkének -
hogy a gyertya sosem értem ég,
lángjának a semmi és a minden egyaránt elég,
kifogyhatatlan, egy egész világ,
mindből egy rész és egynek minden
kiolthatatlan , ha én ellobbanok
ő akkor is marad,
csak látni kell, be- látni,
de a szófonál elszakadt.

pedig elmondtam volna

Megállt a villamos is
a kerekei forognak bár tovább némán,
ablak- szemek leskelődnek,
várnak szemérmesen, szűzi fehérben,
a színek a falakon szürkébe tűnnek
a léptek álomszerűen
lelassulnak, megállnak.
Várunk .
Valami történni fog:
leesik egy érme
koppanása szentségtörés.
A kocsmában forró szívek
dobognak üresen,
a korsókba sírnak,
azt se tudják mit,
így halál előtt
visszatükröződik az arcom
a pohár fenekéről.
Várok Eljön nem jön.
A képe mindegy.
Arca bár legyen álmos csőszé
viharvert autóé vagy csak egy
valakié
legyen szultán arabs ménen.
Megdöbben a csend
a várakozás hangjai meg csörrennek,
az utolsó menekülők bújnak,
s felrémlik a zuhanó bombázók
fényképe de azt elvitte a történelem,
a halál előtt,
a vad erdők viharai is várnak
meglopott madárijesztőként,
vajon ki lesz
várni, nem valami fenséges
üdítő cselekedet
az amúgy szemérmetlen galambok
is bújva szeretkeznek
ha történnék valami hát még
próbálnak előtte ösztönbe bújni.
De nincs idő mert jő mint öreg néne
bottal velem szembe,
várunk, ő talán az orvosra
vagy nem is tudja kire.
A mozdulatok ködbe vesznek
homály- testek árnyai nyúlnak,
csak rendben csendben,
lelassul az óra az atomok rezgései
ketyegnek csak, a gesztenyefák
tavasz helyett őszt hallucinálnak
csak így halál előtt
Ki lesz az? Kérdi a parkoló őr magától
gyűjti a fillért, talán a mentősnek adja
majd, a cirmos a napot bámulja
enyeleg vele, nem mozdul hátha
sugaraival őt döfi le
Várunk mint szentségtelenek
a tűzre, a buddhista énekelni tanul
jógázik egyet visszavonul és
képzeleg vackán vadul
arról, ő -e a kiválasztott,
most halál előtt.
Baljós jelek az égen,
suttogják a faluban az asszonyok
a tehenek botladozva rohannak haza
még mielőtt őrájuk törne,
az amit várunk.
így halál előtt a béke oly csendes
rendes, lassú percek rettegnek
itt is ott is; asszonyom árum nincs
hallatszik a boltból, síri hangon,
a tücsök elfelejti mi is az zenélni
mert történni fog valami
talán robban, talán koppan vagy elrepül
nem is lényeges, a várakozás állapota,
az utolsó percek vicces semmittevéssel
telnek, vége már vagy nem ?
Megváltozik játszik minden ami lét
ami fúj ami lélegzik ami van és ami nincs
elment-e az akinek mennie kellett
kérdik retkes nyakú kölykök rothadó
faviskók alatt, maguktól, mert nincs aki
meghallgassa őket, aidsben meghalt.
leült a szél , a nap fel se kélt, hallucináció
csak a mikor s mért én a kérdés,
mindenkiben aki nem tudja ő megy e
Őrült várakozás őrülete kergeti a labdát a futballpályán,
a máskor őrjöngő most nyugodtan szotyizók
között pedig az eredményről szó sem esik.
Kopogtat a házak tetején a kóbor szellemek
láncait rezgető kérdés
miért ily istentelen vaktöltényes törvények szerint?

Tarkabarka szerelmi virágok szétszórt mákonyában tudsz-e még lélegezni? A pillangók tarka-sántán tovabillegnek a furcsán vibráló levegőben, s a tél ordít, mindenkiben ki él s vonyít a téli hidegben. Éled-e mindezt vagy csak nézed magad, ahogy eljátszva a valóval ordibálsz kínodban hadd sírjon az a másik. Hová lettek évezredeink bölcsei?
Ha ez mit most létként látok a pokol mit tettem előző életemben, mit tehettem? Boszorkány voltam netán, vagy parázna pap; maradt-e még benned, bennem az ópium után gondolat? Illúziók , s minden szétesik. A teremtő kertje az, amit úgy hívunk temető , s talán a másik part szép, s az út a keresztfákon át vezet. Fulladj hát a rohanó tengerbe, égessen el száz pokol tüze, golyó fúrjon benned lukat, s a telünk tőrei, a halott ágak fertőzzenek meg pestisükkel, hogy végre odaát valamit kapj, élj, élhess és remélhess. A kapuk nyitva - istenek őrzik , húznak át mint mágnes apró vasszeget.
Hová lettek a bölcsek, kik a magukat halálra szúrókat még előtte felemelnék, s nem a WC lenne utolsó nyughelyük.
Hol vannak itt anyák, kik életüket adnák, hogy az mi bennük virágzott megmaradjon, erőben, életben, nem miniszoknyás mákonyban , flitteres pulóverekben riszálva sörtől és keverttől extázisban, más és más ágyban , mindennap.
Néha kicsit unalmas mindig ugyanaz a póz, s az előjáték csak rövidke szolgálat a szolgától. Lányom, nem szeretlek kurva vagy. Hol vagytok ti anyák kik gyilkosokért tűzbe mentek, ha a tiétek, mert csak egyetlen van belőle? S te mocskos senki akinek minden megengedtetett, mert teher voltál, te akit valakik valakik valaha úgy hívtak gyerek, keresd apád anyád mikor épp lelkében pőre, ne bújj , csak szólj, etesd ha keze megremeg, vagy vennél inkább egy ápolót, ne már, ki fizetheti azt meg? Nem, őrültekháza? Az jó? Jó. Szerelmeskedd végig a várost közben, semmi léted úgyse számít a gyereked úgyis kukában landol, de a lényeg , hogy élvezz. Élvezz, élvezz el százezerszer erre vagy hivatott, a többi , az utcán melletted fekvő kő az egy halott? Hideg ugye? Hidegen hagy ugye? Röhögsz, amíg fel nem tűnik, az eszetlen röhögésed, s a mentős kezében majd megfulladsz. Csinos fiú én tudom, emlékszem rá. Nem tudom miért nem hagy ott, mert miért ne? Mondj egy okot, egy apró okot?
Érezve értem csak, ki tudja miért most, hogy Jézus - volt nem volt bárki volt -milyen bölcset mondott.
Add Uram hogy legyen akinek a lábait békében megmoshatom.
Fekszem a betonon a kockakövek nyomják az oldalam, ezek macskás kövek. Imbolygó árnyak, elfolynak szerteszét, mind olyan gazdag , a ruhája tiszta, tűsarkú imbolyog a feneke alatt vagy modern papucs. Az öltönyös belém rúgott.
Az orvos dolgozni megy, ismerem. Uram nem tetszik a ruhám? Útjában lehettem, nem éreztem semmit. Föltámaszkodtam félig az egyik kezemre, hátsó lábam béna volt, alattam tócsa. Jön a homály felém, mint a lázmérőnek vége, mely a Vég maga. Nyújtom a kezem, balra jobbra mindenfele ahol valaki imbolyog, föl csak föl, mint a vadlibák ha nyugatra indulnak, föl akarok kelni. Röhögnek . Csoportosan. Egyetemisták talán. Talán felnőttek és csak röhögnek ezerrel száguldó homály borítja vérbe az agyam az elegáns hölgy frissen kivasaltan, mély undort köp felém és nagyot kerül. Egyre többen röhögnek rajtam. Azt hiszik részeg vagyok. Föl oda, föl. A néni, kiskosárkájával átment a túloldalra. Lefeküdtem, elég volt már csak nézem ezt a durvahangú, őrjöngő kavargó bambaságot, a masszát amiből ki nem tűnik senki csak én. Egy kéz sincs, nem találkoznak kezek, s a röhögés kórusa kísér majd át a túlsó partra.
Uram ha megadod azt, hogy megmoshassam egy valaki lábait, s kéz a kézhez ér s minden üveg törik semmi több...
Már megadtad a legtöbbet amit ember megkaphat. És nincs tovább. Nagyon bölcs. Érdd el. Érj el. A többi csak unalom. Hát bújjunk az unalommal ágyba..

Sebők Anita: Színház

Lehunyt pillák mögött
leskelődik a magyarázat,
hatalmat játszanak e
börtönfalak mögött, tűnő,
röpke árnyak. Ujjaid

ajkaim félőn végi simítják
ölelnek karjaidban szikár
juharfák, mint egykoron
Majd az éj bénán felébred,
ujjaimban, ujjaidat markolom.

Fehér falak, ködös fény,
üvegből szőtt száz meg
száz - vagy néhány homályos
kísértet imbolyog mondják
bolond; képzelődik a halálsoron.

Recseg és roppan a Semmi,
mint a Balatonon síró kopasz
füzek szomszédjában a jég,
ha riad. A fejem belül, tarka
színekben kavargó sírfelirat.

Vagyok még vagy nem vagyok?

a végéről valakinek valami véleménye?
Sajnos az eredeti ötlet - elszállt --

2005. február

Tengerem haragtól habos partjain
   erős orom vagyok, Napóleon
   az ajtót nyitni nem merem
se inteni, ott ,haldokló bálna
vérzik hegyes szirtfokon.
Álmot hazudok, örök kéket,
te gyáva visszhangzik, a körön belül,
s a vád vörös betűkkel áll a falra írva.
   Üvöltve hívom a messzeséget,
s bukok saját szobromon keresztül sírba.
Ha feltűnik, hogy elvesztem,
jelzem, ott vagyok a végtelenben ,
halva , élve, fényben, sötétben,
számít az neked, vagy bárkinek? .
Átlátszón veszek bele a Kékbe,
s angyalok jegyzik majd tetteim,
vasrácsok, s kapuk tárva nyitva,
ott leszek előtted tiszta palára írva
tengeremnek királyi partjain.