Sebők Anita: HAZA HOVA POKOLBA

Nézett a szemembe - egyenesen és nyíltan - le nem vette volna rólam a szemét, és beszélt és beszélt és beszélt. Megállás nélkül. Ő volt a korrepetitorom, ironikus, de épp anatómiából. A rossztanulók utolsó mentsvára, a lányok abszolút kedvence. Mit kedvence, imádottja. Még a portás-bácsi és a portás-néni is halálosan szerette. A fiúk, a lányok, a kukás és a boncsegéd és? Igazi kábítószeres volt. Két szerrel élt, az egyik a beszéd volt, a másik a munka, s csak egy kis elismerést kért cserébe.
Egész nyáron, együtt tanultunk. Egy óra volt ugyan csak előre kijelölve, de három óra elteltével is alig volt kedve abbahagyni. Nekem beszélt, hozzám, s nem mellettem el néma-bús távolokba semmiségekről. Pótolhatatlan törékeny ajándék volt, egész önmaga. Elhitette velem, hogy számára fontos vagyok - mint mindenki mással - és tanított. Már rég nem a tananyagról szólt a póttanóra. S hogy került sor a témaváltásra? Talán a kíváncsiság? Nem tudom.
Elmondta, mi a szex, az élet, a barátság; beszéltünk róla, rólam. Megbeszéltük, hogy kell ismerkedni, ellátott ezzel kapcsolatban minden tanáccsal, amit csak egy férfi mondhat? (egy nőnek). Imádtam, hogy minden pillanatban ellentmondásokba keveredik, mintha elfelejtené, amit pár perccel ezelőtt mondott? Ezzel mindig megmosolyogtatott.
Végigkérdezte az életem, s ha beteg voltam orvoshoz küldött, sőt mi több el is kísért. Embernek nézett és én élveztem.
Arra nevelték, hogy csak a jót lássa mindenkiben, s nézzen át a hibák felett. Ki ne szerette volna? Igazi fehér holló volt a nagyvárosi betonsivatagban; étel, s ital?
Rávezetett; szinte ujjaival mutatta, hogy a nyomornegyedek közepén, a kocsmákban, s a lakásokban hol ajtó nincs, folyóvíz még kevésbé - mennyi értékes ember lakik, kik talán sokkal gyengédebbek és emberségesebbek, mert észreveszik a másik kegyetlen nyomorát és kézen fogják, ha kell azt, aki szerencsétlenebb? Mert tudják mi a nyomor, a fájdalom, a halálfélelem
- az örök vesztesek mindent felülmúló csillapíthatatlan szorongása - sokkal jobban, mint az oly előkelő, nagyszájú egyetemisták. Így igaz.
És miért ne lehetne, az ember hibáival együtt igazán szeretetreméltó, hiszen attól ember, hogy hibázik - mondta ő.
Saját képére újraalkotott, de a mű nem lett kész soha. Dehogy akart ő udvarolni és én sem akartam őt megkapni soha. Csak azt akartam, hogy legördüljön már végre az a sok-sok mázsányi félelem rólam végre, ami máglyára vetett, de ehhez az kellett, hogy lássam és beszélhessek vele. Engedte. De ki hitte mindezt el? Miért hitte volna el bárki is, hogy vannak még ostobán ártatlan lelkű emberek? Nem hitte el senki, csak mi ketten. Nevetségesek voltunk.

Ahogy megpróbált fölnevelni - mások helyett - furcsa dolgok kezdtek el történni velem. Szemébe tudtam nézni az embereknek. Férfit akartam, hát leszólítottak. Ott laktam az Illés utca és a tér sarkán. Nem, nem a Rákóczi tér, (ha jól emlékszem Kun Béla nevét viselte) de egyenes volt az út oda. Gyalog öt perc. A nagy lakótelepi házak között, sok kis eldugott apró terecske bújt meg, amolyan betonozott kis pihenőhelyek. Az Illés utcában a rendőrség is félt, hetente ötgyilkosság történt átlagban.
A ráccsal körülkerített, házak közt megbújó kis játszótéren, de sok minden is történhetett- verés, gyilkosság, szerelem, s tán gyerek is született már. Ott kapott el a férfi. Nagydarab munkásember, fényes nappal, a betonvárakból visszaverődő tűző napsütésben. Sehol senki. Én örültem neki, hisz udvarolt és nekem oly ritkán mondott szépet bárki is. Ismerkedett, s egy durva szó nem hagyta el a száját, de szép lassan odaszorított az égszínkékre festett hatalmas vasrácsokhoz és jött egyre közelebb?
- Szeretkezünk? - szólt a kérdés.
- Tessék? Fényes nappal? A játszótéren?
Órám lett volna az egyetemen.
- Úgysem jön senki.
Némi győzködés után elhitte, hogy talán a lakásom megfelelőbb egy ilyen alkalomra, két perc gyalogút. Udvariasan meg is kérdezte, hogy hazakísérhet-e. Szinte fülébe üvöltöttem heves helyeslésemet, hogy végre kibújhassak szorongató mancsai közül. A ház ajtajában, aljas módon, besurrantam előtte, az arcába vágtam az ajtót és rohantam, rohantam fölfelé a lépcsőn boldogan. Fogalmam sem volt semmiről; a hogyanról, a miértekről. Tizenévesen, míg mások ismerkedtek, barátkoztak, szerelmeskedtek - én bezárva csücsültem valahol Afrikában. Hogy tudhattam volna bármit is? Például méltó nemet mondani?
És jöttek sorra a férfiak. Az egyik elrabolt, a másik kocsikázott velem egy kicsit, a harmadik elkísért a sötétben egy öt perces gyalogúton, s miután megállapította, hogy én rögtön nem? - eltűnt a Dózsa György - úti veszélyekkel vemhes éjszakában.
Volt olyan, ki ölelő karjaiban megúsztatott a Széchenyi Fürdő melegvizes medencéjének sekély vizében, mint anya a gyermekét. Öleltem őt, nyakához bújtam, hagytam, csókolgasson, de csak azért mert nem mertem azt mondani, hogy nem. Nem mondhattam nemet, gyermek-ösztöneim vezettek. Odahaza, a 'családnál', a legmegalázóbb, legkegyetlenebb büntetés várt, ha valami olyasmit motyogtam, hogy esetleg ezt nem így kellene? Hát máskor, máshol sem mondtam nemet. De csaltam. Elszaladtam boldogan, mint a kicsi gyermek a lopott cukorkával, míg el nem borított ismét a magány összes kegyetlen szennye. De nem csak én voltam csalfa.
A sok szép szó után, miért lettem azonnal átlépendő és eldobandó kapcarongy, amint kiderült, nem vagyok hajlandó szinte ott és azonnal odaadni magam? Kértem két hetet, egy hetet, a végén már csak két napot - de nem. Rájöttem valami bajom van, furcsa vagyok elfogadhatatlan, vagyis már nem is emberforma. Egyszerűen nem lehetek normális.
Felvállaltam. Ha nektek nem vagyok elég 'normális', ám legyen! Tegyünk rá még egy lapáttal! Jártam a bűzös kocsmákat, minden nap. Láttam a nyomorban fürdőző, világot-elátkozó, borgőzös szemeket, éreztem a tömény ember- és pálinka szag keverékét és úgy éreztem végre otthon vagyok, rokonok között. Nem mintha figyelt volna a másikra bárki is. Együtt voltunk és ott volt velünk a zene - a zene, ami mindent megtett helyettünk: figyelt, beszélt s gondoskodott rólunk.
A blues. Mert csak az ment. A csapos barátom lett, órákig tudtam ülni a pultjánál, egy darab köret nélküli rántott hússal és egy pohár szódavízzel; figyeltem, ahogy dolgozott, s beszélgettünk. Halljátok ezt a szót? Beszélgettünk! De mikor új munkahelyet keresett, szó nélkül tűnt el. A barátom.
Végiglátogattam az összes szórakozóhelyet, ahol csak koncertet rendeztek. No nem az előkelő urak és hölgyek báltermeit, hanem a szegényes művházakat, a lerobbant éttermeket, ahol a lépcsőn kellett ülni vagy a földön, s jó, ha egy üveg sör volt az alkoholos bájital. De mindenhol szólt a blues, a szívek zenéje, ami elmondja, amit érzel; hogy jogod van szomorúnak lenni, ha tönkremegy az életed, s a színlelés gyászos virága csak utolsó koporsószeg. A blues a fájdalom, mely kívülről jön, átjárja tested, együtt dobog szíved ritmusával, s megenyhülsz, mint eső után a hőség?
Ismertem én minden helyet a városban, ahol a blues szólt, egyedül mentem, mint rossz kurva és kívánom lettem volna inkább az, talán több jutott volna egy lapáttal - az életből.

A kocogás, a futás volt az, miközben igazán szabadnak érezhettem magam; hát csináltam, minden nap, helyesebben minden éjjel végig Budapest Nagykörútjain. Még emlékszem teljesen tisztán; két örömlány állt a sarkon, s az egyik megjegyezte rám mutatva:
- "Mondd! Most hallucinálok, vagy ez tényleg az, aminek látszik?"
Igen, az. Nem szóltam vissza. Bosszantanom kellett, ezt a szűkös gondolkodású nyomorult országot, mely nem tudott magába fogadni, bármit is tettem, mely nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok, tehettem bármit is. Mert különbözöm, mert más vagyok, mert egy vagyok, mert idegen vagyok és szokatlan. Se arab, se magyar, se angol, se erdélyi, se vajdasági - vagyis egyszerűbben senki. De fogyott az erőm, a dühöm, a polgárpukkasztás iránti lelkesedésem. Egyre értelmetlenebb lett minden? Anyám egyre elmebetegebb és gyűlölőbb; apám egyre féltékenyebb és jegesebb, a pénz egyre kevesebb?
------
Odaadtam magam, mint a rossz utcalány. Orvos lettem. Pszichiáter. De a magyar orvosok, újból kivetettek maguk közül. Meglehetősen hamar. Mintha leprás lettem volna. Vác. Kijárás. Vonattal. Hajnali ötkor kelés, hogy az idegeket remegtető reggeli beszámolóra odaérjek. Az esti vonatot oly sokszor nem értem el. Mindig tartottam néhány váltás fehérneműt, szappant, törülközőt, friss ruhát a szekrényemben; tudtam, ha a munkahét elkezdődik, egy-két napig biztos nem érek haza. Mások legkésőbb négyig mindent befejeztek, én este tíz órára se voltam kész. Éreztem, mert éreznem kellett, hogy itt a beteg, nemcsak egy szánalomra méltó, hibásan összerakott
szerkezet, ami némi javítást igényel. Lelke van, amivel foglalkozni kell - kellene. Tudta ezt minden orvos, de milyen könnyű volt ezt letagadni. Én szerettem a betegeket, (Ki tudja miért? Talán ők voltak az én 'egyetlen' barátaim?) s pillanat se telt bele, gyógyulásban reménykedő tekintetek tömege csüggött rajtam. Kapaszkodtak belém, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Nem volt más, akibe, vagy amibe lehetett volna? Engem akartak, s elküldték melegebb éghajlatra a többi orvost. Csoda, hogy rövidesen főbűnössé lettem? A fehérköpenyesek isteni szemei, mostohábbak voltak mint a mérgezett cserszömörce.
- "Mindent rosszul csinálsz fiam."
- "Miért beszélgetsz annyit, azzal a hülyével, hisz az egy gyógyíthatatlan paranoid skizofrén, agresszív állat"
Ebben nem értettem egyet kiváló főorvosnőmmel. Ha tisztelettel beszéltek az illetővel, egész emberi formát öltött, s bizony időnként empátia területén, a volt orvosait keményen lekörözte. Nem adtak neki esélyt, több hónapra bezárták, minden ok nélkül. S ha nem viszem ki magam, saját felelősségemre, még csak nem is sétálhatott volna egy kicsit az udvaron.
(több hónap bezártság után)
Szembetaláltam magam egy iszonyt-keltő ténnyel. Pszichiáterek, akik gyűlölik a betegeket, dolgozhatnak, szabadon árthatnak bárkinek, aki kiszolgáltatott és én nem tehetek semmit. Úgy éreztem, megfulladok a tehetetlenségtől. Fegyelemsértés miatt 'kirúgták' az egyik betegemet, s a nyomorult inkább öngyilkos lett, mintsem vállalja a hajléktalan létet. Volt benne tartás. Egy- két hét és szállást, ellátást kapott volna a krónikus alkoholisták 'munkatáborában'. A körzeti orvosa kemény fickó volt, kiharcolta neki a helyet. Vagyis kiharcolta volna?
Az egyik fő bűne az volt, hogy éjszaka nem tudott aludni, felkelt és senkit nem zavarva, zsíros kenyeret evett. Másnap a Főnővér azonnal jelentette a súlyos vétséget a gyakran gyűlölködő természetű (előítéletekkel teli) Főorvosnőnek. Volt még egy másik óriási bűne az én kis 'hippimnek', nem kedvelte a Főorvosnőt és a Főnővért. Mintha Ken Kesey fantasztikus könyve kelt volna életre a szemeim előtt. (Száll a kakukk a fészkére)
- "Kérem itt pszichológiának nincs helye. A beteg megkapja a gyógyszerét és kész. Mi itt így gondolkodunk" ("Egy hónap múlva úgyis újból itt lesz, ne strapáld magad.")
Nem engedték egy orvosnak sem, hogy pszichoterápiát tanuljon, természetesen nekem se. De én csak azért is rendeztem, kiscsoportos beszélgetéseket, amikor csak tudtam. Én irányítottam a csoportokat, itt-ott könyvekből fölszedett tudásomból merítve. Szálka lettem, nagyon hamar. Teher; a különc másként gondolkodó. Akinek az emberi élet érték, akkor is, ha másé
és nemcsak egy cserélgethető zokni. Megbuktam. Tulajdonképpen nem csoda, hogy a megszokott munkaidő háromszorosát is kitöltve, eljött az a pont, amikor nem bírtam tovább. Átszakadt a gát. Végleg?
Elkaptam aznap az utolsó, lépésben Pest felé száguldó személyvonatot. Aludnom kellett, magányra vágytam. Találtam egy sötét kocsit. Irtó kényelmetlen volt - a lábam kilógott az ülések közötti folyosóra - de már semmi sem érdekelt. Csak ne lássak embert. Kiraboltak, míg aludtam. Lakáskulcs, személyi igazolvány, iratok - minden veszett. Két bájosan rongyos személy ébresztgetett, a már régóta a Nyugati pályaudvaron álldogáló vonatban, körüludvaroltak, mint egy angol hercegnőt? Örültem, hogy lám kedves emberek is akadnak még a világon?
Keresnem kellett egy helyet, ahol aludni tudok. S hova fordultam volna máshova? Eszembe jutott a játékterem, ami a fizetésem legjavát már az első napon el szokta nyelni. Öngyilkos lettem aznap, a nyugtatókat még a szüleimtől loptam.
Őrült anyám és alkoholista apám is szedi a bogyókat. Nem ez volt az első. De másnap bementem dolgozni, fűtött a kötelességtudat, mint minden 'jó gyereket'. Érthetetlen, ostoba és irracionális döntés volt a játékteremben eszméletlenül eltöltött éjszaka után. Mi lett volna, ha betelefonálok és beteget jelentek?..

Itt vesztettem el végleg a nagy játszmát. Ami következett, csak szánalmas utójáték volt; a történelem ostobán ismételte önmagát. Az igyekezet, hogy hadd legyek olyan, mint a többiek, csak gyűlöletet szült. Dolgozni akartam, mindenkinél jobban és azt, akartam hogy szeressenek. Az eredmény:
- "A kollégák azt mondják, hogy nem vagy hajlandó velük szóba állni, annyira beképzelt vagy."
- "Maga elviselhetetlen."
- "Nem tudná egyszer megjegyezni mit hova tett?"
- "Ellopta a csokoládémat, lopós."
- "Mit kell annyit ígérgetni a betegeknek, úgysem tudsz betartani semmit."
Először csak titokban sisteregtek a szavak, aztán egyre nyíltabban és nyíltabban, míg végül a másságom, a különbözőségem már vád lett. Sikerült megfélemlíteniük. Féltem, rettegtem, hogy elkapnak, s megfojtanak mint embert - anélkül, hogy elkövettem volna bármit is. Így lett.
-----
A mindenen áthatoló szorongás északi sarki jege támadt rám a Klinikák metrómegállóban. Fogtam a fejem, estem volna össze, de csak álltam és álltam bénán, mint egy carrarai márványból emelt szobor, a metrómegálló előtt. Mindenki rohant körülöttem, úgy tűnt többnyire egyikük sem tudja miért s hova? Nekem jött egyik- másik, ki könyökkel, ki oldalával?
Akkor nem gondolkodtam azon, hogy ez a mellettem elrohanó ' izé', az úgynevezett emberiség. Akkor csak féltem, kalapált a szívem, fogalmam se volt róla, hol vagyok.
- Valami baj van? Nem néz ki túl jól.
Fölnézek - egy hajléktalan, s ráadásul egyik legismertebb egész Pesten. Látszott rajta, hogy már végleg feladta; átvette teste felette az uralmat a nyomor és a reménytelenség.
- Semmi bajom, csak egy kicsit szédülök és összevissza ver a szívem. Tudja, pszichés?
- Jöjjön a padhoz, üljön már le, mindjárt elájul! Orvos vagyok ám, tudok mindent gyógyítani. Jógával.
Mesterfokom van jógából.
Fulladozott a torkomban a vihogás, ettől egy kicsit felélénkültem, de igazából nem lettem jobban. Megfogta a karom, s gyengéden elrángatott a közeli kis parkig, ahol voltak padok. Leültem; s bámultam bárgyún kifelé a fejemből, miközben ő mérte a pulzusomat. És beszélt és beszélt és beszélt?
- Ez bizony nagyon sok - mondta.
Átballagott a park túlsó oldalára és elkezdett ágyazni. Kartonpapírokat rakott lepedőként az egyik padra - biztos a sajátjára; majd magabiztosan szólt: "Most lefekszik". Próbáltam szabadkozni, de többször, rendkívül udvariasan közölte velem, hogy mennyire rosszul vagyok, és le kell feküdnöm. Majd ő meggyógyít, csak bízzak benne! Valamiféle nevethetnék közeledett felém, de gyorsan visszaszívtam. Engedelmeskedtem, de nem is tudtam volna másként tenni, hisz még mindig nem tanultam meg nemet mondani. Nem tanított meg rá senki? Amúgy is le szoktam néha dűlni ezekre a padokra, a polgárok - no meg az arra járkáló orvosok és orvostanhallgatók - pukkasztására, élvezni az áldott napfényt az öreg fák alatt. Hamar elmúlt a nevethetnék. Elmeséltük egymásnak az életet, az életünket:
Festő volt. Ezen a környéken ütötte el kislányát és feleségét egy kamion. A sofőr továbbhajtott, a rendőrség nem találta meg. Ezért választotta ezt a környéket, mindig itt tanyázott. Föladott mindent. A kenyérkeresetet, a mosdást, a festést és a többit? Várta a sofőrt, hogy visszajön. Láss csodát, nemcsak ő beszélt, meghallgatott engem is! Érdekelte a mondandóm. Már nagyon rég nem beszélgettem ilyen jót. Egyszer csak elrohant, s veszekedés hangja töltötte be a kis Üllői út menti, amúgy is igen zajos parkocskát. Gyorsan felébredtem az eget bámuló, méla álmodozásomból, felültem, hogy lássam mi is történik.
- Ez nem egy kurva! Takarodj innét, itt én vagyok otthon! Ez az én barátom!
Mint utóbb kiderült, néhány hasonlóan mosdatlan társa közeledett. Azt hitték nőt talált magának, s kérték volna a részüket? Megvédett, még a szavaiktól is, férfihez méltón.
Közeledett egy évfolyamtársam; a Gyermekgyógyászati Klinika felé volt útban. Egy negyvenöt év körüli nagyszakállú, igen kedves férfi, családapa volt már rég. Természetgyógyászati képzettsége mellett orvosi képesítést akart szerezni. Odajött hozzám megnézni, miért üldögélek olyan bágyadtan a hajléktalanok és kábítószeresek ágyául szolgáló padon. Alig szóltam pár szót, már vette is a tűit. Hatalmas steril injekciós tűi voltak (nem a szokásos akupunktúrához használt apróságok), kaptam mindkét fülembe vagy ötöt-hatot és már rohant is tovább.
Folytattuk barátommal az elmélyült beszélgetést, üldögélve a melengető napsütésben, fülemből hatalmas injekciós tűk lógtak mindkét oldalon, hát nem szembejött az egyik gyermekgyógyászat oktató? Ráadásul az egyik legkedvesebb? Azt a sokkot, ami kiült az arcára, amint meglátott! Életem egyik legélvezetesebb pillanata volt, nem fogom soha feledni.
Nevettem végre újból? (Utoljára?) Az ostoba hétköznapiságon, ami évszázados árvízként már rég elöntött minket. Hát miért ne? Miért ne lehetne kiváló barát, Budapest egyik legnyomorultabb embere? Miért ne ücsöröghetnék injekciós-tűkkel a fülemben, ha egyszer jót tesz? Atyám?

Beütött a kénköves mennykő. Nem értettem. Semmit. A könyvekkel telezsúfolt aprócska szobában beszélgettem a Tanítómmal. Igazi lyukacska volt, s ráadásul minden pillanatban életet veszélyeztető könyvomlás fenyegetett. A téma?
Ki emlékszik már arra.
Berontott egy aprótermetű, feketehajú kis hölgy és elkezdett üvölteni. Nem velem, én nem is léteztem. A férfival. Az Anatómia Intézet elismert, sőt imádott tanárával. Éppen elmenőben voltam, de sóbálvánnyá dermedtem az előtérben.
Nem fáradtak olyasmivel, hogy becsukják az ajtót:
- Már megint megcsaltál! - és utána a nyomdafesték is elpirult. Kőszoborként tehetetlenül álldogálva, megtudtam, hogy az vagyok, aki sosem voltam: az átkozott harmadik, a gaz csábító perszóna, a nyomorult (szintén) becsapott másik;
egyszerűbben az oly hű tanár úr egyik szeretője. A kutya sem figyelt arra, hogy én is ott vagyok, és esetleg elmondhatnám értelmes ember módjára, hogy mi az, ami megtörtént és mi az, ami nem? Megfordultam és angolosan távoztam.
"Úgyis tudja mindenki, hogy ez egy egetverő butaság" - gondoltam én. Nem tudta senki. Sőt mindenki tudta az ellenkezőjét, vagyis, hogy ez az egetverően ostoba feltételezés teljes mértékben igaz. A portás, a diákok, a takarító, talán még maga a jó Isten is, ha látott minket valaha beszélgetni? S ha valaki nem tudta volna netán eddig, annak elmesélték. A női bosszú tökéletesen sikerült. Lám a megcsalt nő, pardon a megcsalt nők mire nem képesek! Vajh hányan voltak?
Oktatófilmet lehetett volna ebből készíteni:
"Hogyan kell egy teljesen ártalmatlan és ártatlan embert tökéletesen lejáratni és ellehetetleníteni magyar módra" - címmel. Sikerült. Miért voltam én ennyire ostoba? Mert hittem abban, hogy emberség uralja a világot. Két gondolat járt a fejemben.
Ha én egy diáklány vagyok és közelebbi kapcsolatba kerülök egy tanárommal, azt a diáktársak és a tanárok előtt nem fitogtatom, s igyekszem diszkréten intézni, akkor is, ha netán egy munkahelyen dolgozunk. Ez csak némi alapvető tisztelet, lenne. Hiszen a tanár-diák kapcsolatot, oly gyakran csak a gúny övezi, főleg ha a tanár úr már nem fiatal. Tévedek?
Ha én egy másik diáklány vagyok és megkaparintom a férfit magamnak - a másik kárára - akkor eszem ágában sincs bemenni annak a munkahelyére, különösen, mert tudom, hogy a barátnője is ugyanott dolgozik, (mint diákoktató). A magyar intelligencia legjavát képező diáklányok (hányan lehettek valójában?) bizony odajöttek, nem egyszer, nem titkolva semmit, arcátlanul. Könyörgöm miért? Mire volt ez jó? Tapintat? Az idegen szavak szótárában kell keresni?
És én? Miért gondolta bárki is, hogy ilyen nyíltan megszégyenítek egy férfit? Mi jogon? Rengeteget találkoztunk és beszélgettünk ugyanott, nem volt szíve kidobni. Eszembe se jutott, hogy bárki is rosszra gondolhat. 'Azt ', nem így szokás intézni? Kultúremberek között? (Gondoltam én, a gyermeki lélek) Mentegetőzök. Nevetséges. Inkább iszonyat.

Kiestem a tizedik emeletről és törött gerinccel feküdtem az őrület betonján. Elindult a pletyka, a 'bosszú'. Mindenhol találkoztam vele. Klinikákon, oktatási épületekben, ebédlőben, a könyvtárban, a könyvtár parkjában, a büfében, s végül az utcán is. Bámultak, ujjal mutogattak rám, beszéltek rólam, s nevettek? Meg voltam győződve róla, hogy itt a vég. Bevégeztetett. Anyám őrült, én is őrült vagyok. Elvégre neki is üldözési mániája van. Elkezdtem menekülni a tények elől, az emberek elől, a ' társak' elől. Bújtam, szaladtam, nem akartam tudomásul venni a tényt, hogy képzelődöm, őrült vagyok; állandóan azt gondolom mindenki rólam beszél. Nem akartam végigélni az őrületet ép ésszel. Féltem, egyre jobban. Huszonhárom évesen is ott bújt bennem a tizenkét éves kiskölök, akit elraboltak a szülei és bezártak egy lakásban, egy Líbia nevezetű országban. Előfordult, hogy órára menet, megláttam az egyetemisták rólam beszélgető csoportját, megfordultam, fejemet fogva hazarohantam és bedugtam a fejem a párna alá, hogy ne tudjak, ne lássak, ne érezzek semmit? Az őrülettel küzdöttem, próbáltam elfelejteni a félszavakat, a fél füllel elkapott talán (vagy mégsem?) rám vonatkozó megjegyzéseket és végeztem tovább az egyetemet.
Egy mentős gyakorlat során az újraélesztést gyakoroltuk, természetesen próbababákon. Szegény tanárom a nem létező haját is mind kitépte, mikor látta hány beteget "ölök" meg esetlen, fakezű próbálkozásaimmal. Ott térdeltem és próbálkoztam, velem szemben egy számomra ismeretlen sikeresebb hölgy?
Hirtelen kinyílt a szája, s kimondta; ott a nagy nyilvánosság előtt. Közölte velem, hogy ki a szeretőm, szerelmem, barátom.
Csak úgy, ki tudja miért? Lassan fölemeltem a fejem és szétnéztem a környező arcokon, sehol semmi meglepetés, vagy megdöbbenés. Csak bennem. Egy vadidegen közölte velem szerelmi életem számomra is ismeretlen titkait.
Villámcsapásként járt át az igazság. Nem vagyok őrült, nem képzelődtem, rólam beszéltek, rám mutogattak ujjal, rajtam nevettek és az ítélőképességem tökéletes. Ki kellett mennem, s kint a folyosón elfogott a kegyetlen röhögő görcs.
Annyira iszonyatosan nevetséges és szánalmas volt mindegyikünk. Tudtam itt most valaminek vége van, de az nem az én ép eszem. Egy mondat visszhangzott a fejemben: "Befejeztem veletek, befejeztem veletek mindörökre." Kivetett magából a magyar orvostársadalom, de én is 'kidobtam' őket. A sok értelmetlen kínlódást, a magány-pokol bugyrait, a stigmákat a Homlokomon, a száműzetést és a számomra egyetlen valójában fontos ember elvesztését nem bocsátottam meg és nem bocsátom meg soha. Ha ti úgy, hát én is úgy. Inkább választom az örök magányt, a soha be nem illeszkedést, a barátok mardosó szüntelen hiányát, hogy legalább ember maradhassak. A méltóságom nem adom oda. Nektek nem.
Az sokkal kevésbé fájt, mikor az utcán a magyarok összegyűltek és megpróbálta megverni azzal a felkiáltással:
'Te átkozott, külföldi! Takarodj haza! "
Kétségbeesett részeg alkoholista emberek tettek így, könnyű volt elszaladni. Sötét a bőröm, máig is előtör időnként az akcentusom, hát így kiáltottak ujjal mutogatva: "Tetves román cigány! Nyavalyás kínai! Mocskos zsidó! Takarodj haza!"
Vajon hova? - kérdem én. De az nem fájt, nem ért el a szívemig, nem jutott el a tudatomig. S talán csak az alkohol és az éhes munkás dühe beszélt belőlük?
De a többiek? Akik közt éltem, tanultam, akik a jövőm lettek volna? Miért nem kérdezte meg senki, az égvilágon senki:
"Te ez tényleg így történt? Vagy ostoba pletyka?"
Nem vagyok talán ember? Vagy nem vagyok erre se méltó?
-----
A cipőm lyukas, a ruháim a legócskábbak, étel csak hitelből van. Barátom? Már fogalmam sincs mit jelent-e szó, talán valami egzotikus tájat. Az utcára félek kimenni, már annyiszor meggyaláztak, elűztek, kigúnyoltak. Gyűlöljek? Mégis kit?
Különböző vagyok, más, mint akivel találkozol az utcán. Félénk, szorongó, kicsit furcsa, néha hallgatag, néha beszédes, néha önállótlan, néha önálló, talán leginkább még gyerek. Egy távoli országban nőttem fel, bezárva mint a bűnözők. Az értékítéletem magam találtam ki, nem mondta el senki, mi a jó és mi a rossz. Anyám, apám gyűlöl, mióta megszülettem,
hát megtagadtam őket, harminc életév alatt. A hazám eldobott, mint szabó az ócska vásznat, nem illek ide, ehhez a díszes ruhához. Így megyek, bár nem tudom, még hova. Se anyám, se apám, se hazám, se otthonom?
Ezt meg kellett tanulnom, hogy életben maradjak, s keményen megfizettem érte, hogy ilyen lassan tanulok. Jövő?
Kérdőjel. De vagyok, aki vagyok és ezt büszkén vállalom:
"Se magyar, se ember. Röviden se-magyar."

(Ismét van egy dal, amitől állandóan sírva fakadok, de akkor is meghallgatom egymásután vagy tízszer. Az a címe "Vén Európa". Valami ócska, vagy talán nem is olyan ócska hit mocorog bennem. Európa? Európai?
Ha befogadnál?)