Sebők Anita:
Pilátus
Miért e kétely itt - bennem?
Nem értem őket, elhagy az értelem .
Kintről idáig hallatszik a csőcselék zsivaj.
- nekem szól tudom.
Gyűlik a tömeg;
ami már nem Jézust, csak engem akar -
engem akar, hogy ítész legyek.
Palesztina száz népe olvad itt egybe,
vér a vérbe, nyelv a nyelvbe,
egy szóba mind;
Ki tudja már itt hol eredt, vagy nyelve
egykor mi volt s mi lett . Egy a lényeg:
a bűnbak haljon, s a gyilkos én legyek.
Láttam a szemét, békét hirdetett -
mint szerető feleségem s minden gyermekem.
Száját nem hagyta el szó,
vére mint gyengéd folyó csordult
a korbács alatt szerteszét ...
s rám nézett szeretve,
mikor a korbács érte...
Inkább kevernék Róma szenátorai közt ülve
magamnak méregpoharat,
mint legyek papoktól táncoltatott ocsmány
lincs - népharag.
Én nem arannyal és hatalommal hálok mint ezek,
kik évezredek sorsa felett döntenek,
Palesztina népeit egybe, vagy kettőbe,
s romba döntve.
Miért-e népharag?
Miért nem mentek haza? Mert azt mondták?!!
Hát nem jobb hálni nőddel, kéjnőkkel borozni,
gyermeked tanítani, játszani ?
Mind üvölt itt nekem! Kéz kezet mos,
- húsvétra ártatlant akarnak -
s hagynák futni Barnabást a gyilkost.
Tiszták akartok maradni? Hát Nem !
Nem találtam semmiben bűnösnek Őt .
Mennyi vajon az emberem ?..
Már gyújtogatnak.
Bár lehetnék rabszolga valahol Afrika mélyén,
s én magam végeznék életemmel mint büszke férfi ;
nem úgy mint a méregpoharak dicső szenátorai egymással ... ott fent...
A jövő lángol, s bár por lepi, égett testek százezrei
mutatnak gyilkost - a már rég múlt-idő, Pilátus felé...
Vakolat hullik,
Szent Zászlóval és Szent Szavakkal jönnek ,s gyilkolnak,
s minden haldokló majd felém mutat ..
Leszek összekötő kapocs múlt és jövő között.
Mert senki sem meri majd magára mondani azt a szót,
hogy életet kioltó - "gyilkos "
Legyen egy ok ?! LEGYEN OK?!
Ezek a tömegben erősek se mondják ki itt,
- magukra -
nyájként megvadulva engem szólítanak,
hogy ártatlanra halált hozzak.
S én hiába mosom majd kezeim,
a megvadult horda, bíbor kezét
úgyis ruhámba törli majd,
s ezzel kész a színdarab.
Róma joga szavamtól hullik itt majd porba,
vele bukik bár később maga Róma,
mindennek atyja.
Én jogot gyalázzak férfiként ?
Inkább öljetek meg -
de ----
Rómáé ez a porlepte föld itt alattam,
és az is marad amíg én vagyok...
Most mi legyen, Centurio ?
Jogot és földet - együtt - védeni
nincs emberem ...
S azok ott kint tengerként üvöltenek
mindent ellepni készen...
Menjünk, Centurio! Vár a húsvét, s a tömeg .
Mint Római, vállalom amit teszek.
Felettem - évezredek ítéljenek.
Mosom kezeimet, bár hiába .
Centurio, idézzük meg 'Demokritos' szavát -
Döntsön hát a nép.
Ugye látja , hogy viharfelhőkkel mily terhes fent az ég
Döntsön a nép!
Sebők Anita: Mert menni kell
Hiánytalan. Mind megvagyunk
Nem hiányzik senki sem,
sem erdő, sem ember ,
sem a zsákos véletlen .
Mind megvagyunk.
A ritmus szól, evezni kell,
A napsütés szégyenében
elbújik hűs űr- rejtekében,
ne lássa, mi tesz, mit nem
sok hű imádója, s a félelem.
A félelem beléd ragad, mint
a méz, a ritmus szól, hát
menni kell. Ki diktál? Nem
kérdi ész, s az értelem a
gyöngy, rejtőzik nem felel
Hagyd ott, kidőlt , parancs !
Száraz fa volt tűzifának ha jó,
égetnivaló. Kiszáradt volna
tőle az emberek erős erdeje,
gyenge, mint a tavalyi hó
S a dörrenésre megrezdülnek
a sziklákon vadmadárként
guggoló könnyező árnyak,
tárulnak a szárnyak, mennek,
menekülnek neki a végtelennek.
A tömegnek menni kell, egy-egy
kidől és ott marad nyitott szemekkel,
nem kérdi senki öreg-e vagy fiatal.
Már rég nem érdekes, csak az
hogy szól ritmus, a munkadal.
Ne törődj semmivel! Felejtsd!
ami voltál, amit tanultál, mert
a parancs az új rend, a szó
az egyetlen és legközelebb
úgy is ott lesz a te kezedben,
az ólmot osztogató vas, oly
mindegy, mert menni kell,
s felejteni , mi volt , mi múlt,
mi ép, mi szép, mi gondolat.
Csak ölj, hogy megmaradj.
Nem számít, ha kinyúl egy kéz,
hát lődd le a még hívő gazdáját!
Egy és kettő, egy és meddő,
Még egy lépés és kidőlt egy,
meg még egy esendő valami...
mert mi mind megvagyunk ,
téged hű rend elhagyunk.
Sebők Anita: Kiszáradt minden
kiszáradt minden hitem,
óceán takarja tüdőm,
sáros vagyok, nincs
kedvem fölkelni és
keresni egy templomot,
hogy imádkozzak a
a vakablakoknak.
Vakok és süketek
aggok és menhelyek,
heroin és éhhalál
egy fehér holló időnként
megtalál,
aztán elreppen, s itt hagy
hitetlen, a Duna parton,
s tengermormogást álmodok
Sebők Anita: Lovaggá ütöttek barátom!
Lovaggá ütöttek barátom!
S ki fordult sunyin utánad?
Senki más, csak a közelgő,
lokomotív, a koszorús bánat,
a vonzó vasúti töltés, a vasat
ölelő harag. Menedéked a
a szikrázó vörös szegfűcsokor,
egy áramütés készítette ott
benn, az agyadban, s az ágyad
lebilincselő pokoli katlan, a
paplan simogatatása fáj, a
tű mely bőrödet átszúrja sikít
veled, ahogy durván áthatol az
egységbe foglalt Egészen.
Lovaggá ütöttek remetém,
kóbor Isten lettél, befalazott
rokon, sétálunk majd együtt
pokoli tornácokon. S végre
megismerhetem önmagam,
veled, benned, s általad -
dicső lovag!
Sebők Anita: Utolsó futásom
Üvegfalak, várom testedet,
hogy mindent áthatolni
vágyó ujjaimmal beboríthassalak. De nem jössz.
Halvány, elmosódott tükörképeid bámulnak rám
mindenfelől, de azok csak mások. A te másaid.
De nem is, egy egész tömeg, egyre több arc .
Mi érdekes van rajtam? Nem vagyok én bohóc,
menjetek a cirkuszba!
A Tekintetek, nem mennek el, ott vannak.
Lábam visz, menekülök, húz illatod, szemed vagy
csak egy eszme, egy gondolat.
Mindig a labirintus üvegfalaiba ütközöm, de ezek
nem törnek, én igen. Leszáll az ég, sötét van,
itt nincs villany csak tapogatódzok.
Az ágyak is üvegből vannak.
Reggel, amikor, felébredek észreveszem, hogy
összetört a párna és töviskoszorút rakott a fejemre
szilánkjaiból. Kint egyre nagyobb a tömeg.
Hiába üvöltöm nekik, ez csak egy színdarab,
már láttátok, ki tudja hányszor!
Miért akarjátok még egyszer megnézni?
Nem hallják.
Sebők Anita: Végre
Ledőltem a fűbe, hanyatt,
a körforgalom közepén,
a mini parkban.
Göröngyök
szántották fel hátamat,
és senki sem csodálkozott
azon,
hogy végre szabad vagyok;
vulkán köpte szikla
hegyoldalon görögve,
kútban a fuldokló
s a kút vize.
Égi béke, üvöltve hallgat,
tejszín felhő simogat,
ismeretlen eredetű
zajok rohannak körbe körbe.
Elrepülünk, én és én ,
vicces hálóingbe bújva,
s az elhamvadó glória
se esik le majd többé.
Csend; a gúny zizegése
a távolban elmarad,
nincs család, vér, gyilok,
üres szavak ezrede,
csak üvegszemű homály
és szabadság.
Végre.
Végre elmondhatok egy
mégse-ateista imát
magamért.
Sebők Anita: Eső a hátadon
Lecsurgó viasz
és néma erdők,
dzsungelváros,
szememben tükröződik
az ég kékje, a fecskék
álma , verejték a hátadon,
esőcseppek százai, ezrei,
védj meg, imádkozom,
Csattan egy kő a homlokomon.
Beton.
2004
Sebők Anita: Dunai Harang
Kis ágak súlya alatt is
kétrét görnyedsz
te lomha óriás, lavina, csend görgeteg
a hívó szót, mit visszhang palástol,
elém teszed, majd elviszed, te szörnyeteg
Ki hív? Én hallgatok a hívó szóra
bárhogy morajlik is a szerelmes Távol
ott a nap alatt. Vajúdok, kilóg egy könyv
a hátizsákból, s hitekből nem hogy
szó, de egy görbe betű sem maradt
Hullámok hátán ágaktól meghajolva
megyek, a parton kísérnek örömtől
sikongva a mindenhonnan lezúduló
mázsás gördülő kövek. De mégis?
Ki vagy hogy hazák, családok,
szerelmek, mindennemű forradalmak
s vallások porrá esnek hívó szavad
súlya alatt? Nem tudhatom.
Az árat fölverték, az áru amúgy isten.
Megveszem, enyém lesz, holtan
vagy élve a létem s tán Holnapom.
2004.
Sebők Anita: Zenész
Múltlakó színész vagyok,
békémért bolyongok úttalan a vadludak örvényében,
kik mindannyian Afrikának vették az irányt. Elhagytatok.
Lennék bár társatok, ki halálba száll a hosszú úton;
s nem ücsörgő vak zenész, ki a a látás emlékére éled
és hideg templomok falát végigtapogatva botorkál,
s könyörög egyetlen értelemtől égő, utolsó vad dallamért.
Megérte, Istenem?..
2004.
Sebők Anita: A Keleti alatt
A keleti aluljáróban a
sarokban ,
oly gyakran elalszom a meztelen
paplanok alatt. Az embert bármekkora
is a hideg úgyis elkapja a bódulat,
az álommanó. A holnappal sakkozom
jön, nem jön, jön vagy mégse,
s ha igen minek? Fehér - fekete-fehér...
Kifestett valótlannak tűnő nők rohannak
el mellettem, mint imbolygó árnyak
árnyszínházat játszó gyermek ágya mellett;
mind oly idegen, ijeszti őket
az ember és a halál szaga.
Irigylem tőlük a rúzst, amit a drágának
becézett szájukon viselnek. Nekem
nincs, egyszer ha volt. Még itt a föld
alatt sem beszél velem senki -
-nem illeszkedett be! - hallom a volt főnök
hangját, vagy talán az Istenét?
Nem melegítjük egymást pedig a hideg
pontosan olyan erős mint odakint.
S ha rám veti magát, valamelyik kósza hím,
hát kit érdekel?!
Felnézek, kék fölöttem az ég, pedig beton,
kék halottas lepel.
2003.
Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti |
 |
