Sebők Anita írásai

Betonba ágyazott sikolyok fölött lépkedek,
sok köztük a már elhamvadt kisgyerek,
szaladok én is a mama után, ki eltűnt
oktalan, esőt követő szivárvány nyomán.

Vagy talán nem is létezett soha, s istenek
dobtak a földi polcra; engem az összefércelt
rongybabát, kire a vurstliban célba lőnek az
összefércelt rongy-apák és rongy-anyák.

Kézen fogva pusztulni; luxus, nem lehet,
elvette tőlünk az Isten ezt a kenyeret, s ki
arra megy, a bátor járókelő, megy tovább ,
s viszi magával a vákuumba vesző mosolyát.

Sárga autóbusz.
Luftballonfejekkel megrakott
sétahajók húznak el mellettem.
Nevetve integetnek, s elhitetik velem:
ők, mind a százezren az, akit úgy hívnak
barát. De felpuffad luftballonfejük, s kipukkad,
mint a pénz értéke. Roncs fejükből reám öntik
darázsrajnyi mérgüket, s elhajózik messzi vizekre
sétahajójával a luftballonsereg. A méreg nem öl csak
kiöli azt, mi cél, remény, s vágy- pillanat. És az Üresség,
tömegtüntetéssé dagadva, hódító útján rendületlenül továbbhalad.

Ülök az út szélén. Jön egy sárga autóbusz megint.
Csak alá kéne dőlni, elernyedve boldogan, üresen;
uralkodó istentelen törvények szerint. Eggyé váltam
a Semmivel. A fejemben locsognak a Duna hullámai,
amott a parlament, itt van bent. Csak nem érzek
semmit. Hiába keresem az érzést, elkeseredetten,
mint gyémántbányászok a lopható kincset, elfogyott,
nincsen. De miért nem ugrok, esek, szívet melengető
fekhelyemre? Hisz vadít a gyilkos bosszúvágy, hogy
láthassam a túlvilágról gyilkosom rémült mosolyát.

Mert vannak még tekintetek, kik hisznek bármiben,
miben még én is hihetek? Talán ők azok; kik hittel,
sírva, gyűlölve, ordítva, gyászolva visszarántanak,
ezek az Isten küldte játékos, gyengéd őrangyalok.

Fehér hollók birodalma merre vagy?
A térkép elveszett, a Duna maradt.

Barna tőzeg ,
Közöny hull koporsódra, kopog
mint vissza nem fordítható homokóra.

Itt ott ,sejthető golyónyomok,
S ötvenhat fájdalmában kezet fog
a paraszttal kinek munkában kettétört
hátába izmokba sugárzó üvöltő rák költözött.

A rendelő kicsiny békés zug,
hová nem hallatszik be pénzsóvár
hullócsillagok zokogó morgása, s a sápadt
szín az orvosokról átgyalogolt a utolsókat hörgő
gesztenyefákra.

A macska szundít, s talán tejfölről
álmodik, a kiskutya saját lábában botladozva
vonyít, vigyáz a házra mint gát a bolyongó Tiszára.
A gazda a bort ölel, Jézussal szól, bár kelne már végre fel.

A szakadékod te ástad,
elmosott szavak gördülnek fejedre,
tarkódon robban mind, lökne mélyebbre
Gúnykacaj csendül valahonnan az éjből.
A Tiéd. Nem ismered meg már saját hangodat
Nehéz a lég, rád ül, csúszol egyre lejjebb. Leszáll az alkonyat.

A padon ért az új reggel
- egy halom szánalom.
Templom bámul a túloldalon.
Ébresztőt nem hoz a felkelő nap.
Nem rándul, nem küzd, nem mozdul kezem,
örökkévalósággá állt össze minden pillanat.

Itt szerettem- egyszer :
Egy volt ministránst ,
egy félős-féltő tekintetet,
a gyermeki- apát, s benne
szerető - ellenségemet
Hű emlékemet.

A macskakövekből felsír a múlt-
mit cipők munkába siető jelentéktelen,
szentséget nem ismerő hadserege
széttaposott, szerteszét túrt .
Létem lesz halálba ébredésem.
Nem gyóntam de nincs is vétkem.

Várok a padon - hiába - bilincsben,
papra, egy részeg szóra;
vagy csak arra, hogy a templom
csúcsáról a kereszt hozzám leszálljon,
s a múltamat visszahozza.

Egy elszúrt álom,
melyből a Nap is sebezve kél,
szétrobbant villanykörte szilánkok,
mint fejemben megannyi ér.
Vágyom a követ, a hideg talapzatot,
melyen végigdőlve egy nagyot alhatok,
bújva a cipők alá, mily divatosak,
tűsarok, ócska szemérem, tán nézzünk
másikat. Forró paplanom az őszi ég,
nem hozza idáig Európa izzasztó tüzét.
Rohanó gyalogosok, tudják-e hová mennek ?
Vagy vezeti őket a bamba ösztön, s az
agyat roncsoló enyészet? Táncolják
a macskaköveken fekvő körül kerengő
görögtáncukat , de félnek, pedig galambok
szállnak a párnás ég alatt. Őrangyalok?
Vagy a Szabadság, seregük maga? Verdesnek
mint én, az éj világoskék, eltűnt az éjszaka.

ismerj meg,
szeress meg,
gyűlölj meg,
koporsószeg,

Isten is,
ember is,
Sátánt játszik,
Angyalit,

Káin is,
Ábel is,
elfelejti,
vagyok,
Biblia,
könyörgő
angyalok

hörgök és,
ücsörgök,
elkárhozott minden,
vörös-szín,
gyermeki-lét,
apró virág,

a kriptaszag megölel,
és kérdőre hív,
mi történt, mi történt,
már megint, uralkodó
istentelen törvények szerint?

Kő vagy,
kő vagyok,
A hang megfulladt,
S párja,
a visszhang
hiába várja

A Bíróság némán int. Vigyék.
A szúnyog se szól...

Picasso festhette a bűnös
hitet kergetok tömegét
a templomkapuban.
Groteszk.
Koldusunk, a féllábú,
ismerem ,
most a temetőben van.
Itt, keresztek között,
látogatóban.
Álmos mesék szövik körül
ványadt testét,
s a csúcson kiszakadó kéjek
bamba sikolyaitól sír és röhög.
A kék, ott fenn,
rothadó tüdejével ,
helyette fuldoklik, hörög.
Itt már semmi sem tilos;
feküdne, le, esne össze,
rég előkészített helyére,
és a harangok hallgatnak,
a kutyavonyítás is elpihen,
híján a csontnak.
Leesett puhán az este,
s mily otthonos lett e hely.
Körbeölel óvón, akár
virág porzóját apró, tarka kehely;
s gyarló ijedt szerelmes módján
mohón ölel, lélegzik, sóhajt,
nyakam köré ingerkedőn
nyarat lehel. -
Ez hangulatember volt,
gyilkos;
amaz katona merev,
az ott lányt szöktetett,
ez pedig puhán lefektetett,
fűszaggal takargatott,
felgyújtotta a lámpást,
hogy ne féljek, csak nekem
és megőrzött mint hű eb
az árnyék-holnapomnak,
s bújó vakondokoknak.

A harangok sosem szóltak', képzelődés volt az egész, hogy van még gyász, férfikönny... Ki ez a merész, ki hangos könnyeivel megbontja a megszokást, a valót, a realitást? Állítsák meg vegyék őrizetbe - szólt a pap, zúgó tapsvihar ölelte át ezért S a koporsó hallgat, mint anyák termő méhe, a lélek elröppent. Súlyos, részegségbe döntő árny, de elment. Megkönnyebbült sóhajok pillangóraja rezeg a nyárfák lombjain. Nincs, nincs és nincs.

őszre fordult, s a szőlőlevél elpirult,
mint szende szűzleány a nász előtt
legyűrte ő a kínban fetrengő időt is.
legyek moraja, még itt ott csendben
zeng nem köröznek, csak csaponganak.
Gyűlölj gyűlölet, gyűlölj mert élvezet,
s oka ki kérdi? Gyűlölet fesd csak
fel arcodra micsoda smink, hősök sminkje,
tüntetők garázda mindent elsöprő átka
vagy álma? Gyűlölj gyűlölet, tipord
a kő és a halott szentségét ahol lehet.
A borpára lelkedre hinti képzelt soha
nem volt kegyetlen kínzók gyűrűjét,
a paradicsom már setét, akár a lég.
Denevérek éjszakája, de te gyűlölsz
mert előjogod: van kinek a torkát
ketté vágni addig baj nem lehet.
még Lenin is mondta :tanulj tanulj tanulj,
mert az időtől nem gyűlik meg benned
fel a bölcselet, a tudás, az ismeret
hogy más léte is van létezhet,
gyönyört osztva , s tiszta agyat
a romokra.

Leestem. Az illúziók elszálltak.
Kenyér a durva szó, a rettenet,
a csizma; s az áruló őszi levél
ki nem hasonló, szeretni kél

Haljon hóval, haljon ordasokkal
lehullott fejek közt, mókus szalad
s mesél az erdő, a zongora még szól
nem úgy van az, repít, hisz, nincs-

De téved
Golyózuhatag zongora mámorban.
Tévedtünk , emberi dolog, kitörök
örömmel halok, s a blues örök.