Sebők Anita írásai

Sebők Anita: Hallgatnak a múzsák

Hallgatnak a múzsák, a régi dalok,
a tűnt szeretők, a névtelen sírok.
Áram helyett a gyertyák égnek,
lélektelen szolgái az áramtalan éjnek.

Őszi csillagok halovány arcából
szövöm rongyos ruhám; eltűnök,
mint megannyian, ki kérdi miért
vagy azt, hogy mi lesz azután?

Ha már nem létezem, a vágy,
s mit lágy öled adott akkor is
lesz, itt marad, szótlan lebeg,
köztetek , márványos éjeken -
és kiált sok dühöngő kisgyerek.

Halk dobszólam több hangnemben ,
a mindent elmosó őszi eső;
kinyílik a monotóniától az emlékek kútja,
lenézek távoli az alja, mint a
népem igazi múltja a hazugságok
árjának közepette.
Valami jutott mindenkinek
egy autó, egy munkahely
egy pap, egy lakhely vagy
csak egy szép emlék ,
egy ősz fej, amit csak simogatni
szabad, miért is soroljam;
a hiány szétmarja gyomromat, mint
a torkomon leöntött koncentrált sav.
Miért te, és miért nem én vagyok odafent
a melegben rózsaszín párnák,
illatos cigaretták, fizetett szeretők
kéjei között.
Emlékek. Üvöltés hangja , semmi más
majd a csend aláz, s a rettegés
mely a tűre istenként néz.
Mindent elmosó őszi eső,
könnyező ablakok néznek,
mögöttük a röhej füstös hangja,
göcsörtös gyenge törzsű fák
bólintanak felém.
Imádkoztam , adj ennem,
imádkoztam, hogy munkám legyen,
csúsztam másztam, adj egy fillért,
lábat csókoltam egy szóért.
De még a gyertya is sok , drága.
Lennék bár elszáradt halott levél,
ki útjáról letér, elhagyja kötelékét
s ugrál , ahogy dobálja a vihar míg
talajt nem ér, majd kit szünet után újból
felkapnak és összevissza lökdösnek
az Atlanti szelek míg a teste szét nem szakad,
s porrá nem lesz.

Estére pisztolyt
tölt a zilált rémület ,
a golyó a szó.

Férfiben gyermek
s kisdedben férfi éled,
haldokló virág.

A csend, a rendben
a káosznak ősi anyja,
halálos repesz.

Két kéz szorítva
egymást, szerelmet szólít,
a sínek várnak.

Értelem jöjj el
velem, lobogj, mutasd az
utat, sebezz meg.

Elhallgat a szó,
harangot kongat,
Fa nem recseg ropog,
senki nem kopogtat.
Felöltözött és elköltözött.
Keserédes epével a nyelvén,
Játszik tovább másutt,
Bábozik és villódzik, zár,
s lelakatol ezer
örök-tárt kaput.

Uralsz, de kit? Te kis gyermeki
gyilkos. Magadat se, nemhogy
mást és a világot.
Istennek ki állít sírt és ki visz
majd neki buja illat-permetű
temetővirágot?

Medrében, locsog és fecseg,
hírt hoz a hűs Északról,
s kiönti a szomjas Délnek.
Elmondják a partján a
szerelmet, a tisztát
és ő csak viszi, viszi tovább
A hordaléka maga a múló idő,
sok kéz kereste már ,
nyúlt felé, s kérte vigasztalj ár !
A Duna is egy nagy kéz maga,
rezzenő hullámaiban könnyek
tovahordott, erős zápora.
Kötél lent és fent között,
ingatja búsan , lázongó fejét,
nem érti a meg nem hallgatott
szavak eltitkolt miértjét .-
Ő megtett mindent, bilincset szőtt
beszélt, továbbadta a szót, ölelt,
de mély hangjára ember nem fülelt.

Napló 1-3 július augusztus

Zümmögnek a legyek, nincs nyár ugye? A szétesett testemen, amit már csak papíros alkotmányok tartanak össze és a jazz.
Őrültek körülöttem, s határ már nincs, a kinn és benn ugyanaz. Ki a normálisabb? Én vagy ők. Mindegy. Elvesztettem a lelkiismeretem, akárcsak istenre hivatkozók. Magam vagyok a templom a pap a szolga a szentkép és az isten.
Kő, kő mindenütt. Öröklétet ígérnek, de csak kövek, s mi mögöttük van az már nincs. Megrágta és kiköpte őket az idő.
Az őrülteket, a zseniket az eszméket és a keresztet is , amit sokféle formába öntenek.
Szerelem hányinger, az Internet világa és a gyávaság. A szar ömlik betűkbe formálva a macska beszél, de az ember csak ír, mert mondani gyáva. Tenni annál inkább. Teszek, teszek, megyek árulni , magamat. Mindig csak az első a nehéz, mint a szűzleánynak. Aztán már csak élni kell. Élni élni élni a halálhoz vezető úton és közben engem már senki sem kérdez, hogy tudod mit teszel? Tényleg te tudod mit teszel? Ott a képernyőbe bújva azon a másik oldalon. Sose fogok rájönni a dolgok nyitjára. Olyan ez mint a nyelvtanulás és a telefonszex. Ja ma már netszex. A viccek hülyesége. Ott és itt , kinn és benn, lenn és fenn, de hol mindkettő?

Tűz volt. Mért nem itt nem tudom. A lángok amikor kicsaptak- néztem őket- igazi zsenik. Apró, drága, nyalogató, szexelő kis gyilkosok. Egyszer csak bumm, s vége annak is ami nem volt. Benn akartam lenni. Meg akartam, nézni milyen a tűz belül.
Nem volt szerencsém. Női tűzoltó nincs, női mentőápoló nincs, vöröskereszt van, család nincs. Gyilkossá lenni vagy meggyilkoltatva lenni? Csak ez foglalkoztat és szinte csak a véletlenen fog múlni az egész, vagy a Jóistenen bánom is én
-Ki az?
-Nem ismered
-Mér ő ismer engem?
-Nem érdekel.
-Akkor mér vagy?
-Hogy nézegessem a vonatokat.
Félsz, fél, félek, minden nyelven ezt elragozom. Ebben profi vagyok. Egy bombázás egy ejtőernyős ugrás ehhez képest semmi.
Leszállok én egy repülőgéppel is kérem ahol meghalt a pilóta ételmérgezésben. A félelem anatómiájának kulcspontja, hogy félsz. Van házad, kulcsod, fejfedőd s nem az ég alatt és mégis és egyre jobban. De senki sem mondja meg, hogy miért, még az a tetves buzi betörő sem, aki éhes. A másik kulcs a nem tudom mi is történik velem. Elvagyok én egyedül is kérem, elvagyok én egyedül is kérem, semmi gond. Majd viszek Henry Dunantnak virágot aztán az ötvenhatosoknak felváltva és közben szájon köpöm a parlamentet és a nemzeti zászlót mindennap. Közben a kivagyi szarházi gyilkosok, s akik rövidtávon maguknak magukban, magukért autóval járnak klozetra is - van belőlük mindenütt kérem, balrul, jobbrul,
orvosostul betegestül - elvitorláznak a pénzemen bérelt parlamenti média hajón oda valahova , az életemmel együtt.
Hát köpök a pofátokba. Ez legalább felszabadít ostoba lelki bilincseim alól, jobban mint a szado-mazo. Vihar jön érzem meg akarok ázni. Meg kell áznom. Talán megnövök.

Minden elmúlik egyszer. Minden ellenségeskedés .Hatalmas az erő a zongorában. Az majd elmossa mint az esőt vagy mint a tűzoltók a szomszédban a vizet. Csak a zongora tartja bennem a meggyőződést, hogy a lényeg a nagybetűs a fontos. A tartás, a becsület. Az igazán nagy dolgok, a világmegváltó ötletek, a többi elmúlik.  A gyerek is azért kér a szülőtől cukorkát mert kap és kapni is fog. A gyógyszer működik, mert az orvos úgy akarja, s nyaralni jó, főleg a horvát tengerparton és főleg mert ugyan még nem beszélek horvátul de tanulok!
   Soha többé nem fagynak el a gyümölcsösök és rég nincs már olyan ki más naponta ehet, vagy a kukák hívogatják keringőre. Amit látsz az utcán azt csak az ital csinálja, néhányan eltévesztik a bejáratot és a kukával enyelegnek. A szerelmesek kéjsikolya simogatja az éjszakát a bőséges jövendő gyermekeinek az ígéretével. S a gyermek soha nem lát bíróságot - pedig a börtön jó - ott adnak enni - még az anyja válóperén se.
     Egy fenyegetés, kettő fenyegetés, három fenyegetés, tudom, hogy ez egy kereszttűz amiből élve kijönni nincs esélyem, de nevetve vágom földre magam, mert tudom pontosan a megoldást   -   a temetőben nem lőnek. A lövöldözők nyernek (valamit) - de én nyerem a békét. És Lio Hampton legyőzte a képernyő puskagolyóit. Megyek a kereszttűzből üdvözülni.

Az utolsó húrok, az utolsó gitár talán, rég
minden dalom ott pihen már az Úr asztalán.
Egyetlenem, szorongatom; de a csend kerget,
a vastag tölgy is néma odakint, Istennel szól,
beszélget. Zöld levelek terhelik, szívják életét .

Panaszkodik. De láttam nemrég. Tél volt,
mindent feladva csüggedt sok kis keze
hógolyóktól bénán, akár az enyém, most,
gitárom oldalán.

Egy utolsó apró zengő dallamot, csak annyit
akarok. Még egyet, Hadd szóljon majd, ha a
félős hajnal a rémület multával felébred. Hadd
táncoljon még egyet remegős gyenge kezem
tévelyegve húrokon. Csak még egyet !

A vén tölgy hiszem, majd néhány lehullott, őszi,
aszott gyermekét kölcsönadja, hogy Isten elé
érve, eltakarjam földben nyugvó mezítelen testemet.

Az utolsó húrok, az utolsó gitárom, talán,
minden dalom ott pihen rég az Úr asztalán.
Ő az Egyetlenem, szorongatom, bújnék;
de a csend kerget és a vastag tölgy is néma
odakint, sírt idéz. Istennel beszélget. Zöld
levelek terhelik, elszívják teremtő nedveit.

Panaszkodik. De én láttam nemrég. Tél volt.
Mindent feladva csüggedt sok roskadó keze,
hógolyóktól bénán, ölelve a lég árnyait; akár
az én kezem most, a máskor oly tavasz-vidám
dalokat forrásként fakasztó gitárom oldalán.

Egy utolsó apró zengő dallamot, csak annyit
akarok. Még egyet! Hadd szóljon lágy muzsika,
ha a félős hajnal a rémület multával felébred.
Hadd táncoljon még egyet remegős kezem
tévelyegve húrokon. Csak még egyet !

A vén tölgy, hű barát, hiszem, majd néhány
lehullott, őszi, aszott gyermekét kölcsönadja,
hogy Isten elé érve- szeretve elmúlt létüket-
eltakarjam testükkel földben nyugvó saját
mezítelenségemet.

lehunyta szemét két kisgyerek
angyalok, s mentek velük
világok, szerelmek, virágok.

Lángok közt , mint oly sokan
holnapra elfeledve, kis kövek
a sodró folyamba estek.

Csavarog az ősz, a megszállott
búcsúztatónk, hegedűje fák
között zarándokol, bús húrokon

Vakon lépegetünk mint orosz
tankok a sírokon, nem mi vagyunk
az kinek húsa bíborra vált

Valaki a távolban, nincs is
mert nem itt van s a lángok
éve nem hoz tűzbe

kiégett fákat, kiégett árnyak
bújó csigák mindenütt
sehol egy arc, lángolni merész

Süllyed a hajó, az angyalok
meghaltak, s csendben
süllyed a faarcú tengerész

Nem hiszi el ,
most majd ő repül tova
a mélybe, pokolba, sehova

Sarokkőből indult a hegy,
felmászunk rá, egyre megy,
mindegy mit jelent a kőtömb
legurul rajta minden farönk.

Apró kőből lett a hegy,
összehordtuk, csillámos,
magas, s ki nem ér oda
hát maga a lelökendő ludas.

Sarkam csúszik, kívánlak
Taigetos, istenek istene
csak ne lökdösne ennyi
baromnyi kos. Törtetnek

mint alma a föld felé, ők
még hiszik van hová hát
felfelé, mi lenne más a cél
könyök, rúgás, ököl acél.

Hazának add oda magad
guruló, csak éppen nincs
hazád, eltűnt mint savanyú
túró , s ha fáj valami a

kutya is megharap, mert
őt is harapta, hegynek
fel menetben csordányi
emberáradat. Krisztus

urunk, adj egy gyertyát
ha nincs semmim , csak
a gyertya van, elátkozom
e pokolhordát, pokolian

Csókolgassa csak bárgyún
amije van. Remélem holnap
szívéhez kap egy, s levegőt
ölel. Mi van pokolra jutunk

együtt? Távol, de mégis oly
közel. Hát sirasd, hogy egy
földomlás ölel takarva mint
ikreket. Nem tetszik? Halj

meg még jobban, kerülj
mélyebbre a földbe pajtás
bűzöm oda is elkísér, mint
ahogy a kezedhez tapadt vér