Sebők Anita: Budapest

Barna tőzeg , közöny
Hull koporsódra, kopog mint
Vissza nem fordítható homokóra.

Itt ott sejthető golyónyomok,
S ötvenhat fájdalmában kezet fog
a paraszttal kinek munkában kettétört
hátába izmokba sugárzó üvöltő rák  költözött.

A rendelő kicsiny békés zug,
hová nem hallatszik be pénzsóvár
hullócsillagok zokogó morgása, s a
sápadt szín az orvosokról átgyalogolt
az utolsókat hörgő  gesztenyefákra.

A macska békében aluszik talán
Tejfölt álmodik, s a kiskutya saját
Lábában botladozva  vonyít,
vigyáz  a házra:

Míg a fetrengő gazda a bor csillámait
csodálja, s küzdene fölfele erős kezével,
karja szálfa...

A  szakadékot te ástad, hiába a
parlament , a mámoros ünnep, a palota.
Gúnykacaj csendül valahonnan az éjből.
Tiéd, csak nem ismered meg saját hangodat
Nehéz a lég, rádűl , csúszol egyre lejjebb
leszáll az alkonyat.

Királynőből - veszendő cigányleány.
Gyertyafényes hullámzó gyengéd tengeren
vesző, magyar -örök talány.

Sebők Anita: Lelkem te néma

Vágyak hulltak közelembe, de  mégis
a gyenge lét uralkodik, ki bújik, remegő
falak között  hit-sugárnyaláb után kutatva.

Álomba nyíló jelen. Emlékezem. A szoba,
ahol felébredek oly kicsiny, mint a Titanic-on
egy-egy öröklétre szenderült hajókabin, s 
a tenger köröttem imbolyog. Emlékezem. -

A halálra, amit a kómában százszor átéltem.
S a kiáltás, amit a kábult mámor-szempillák
adtak a számba, itt visszhangzik a fülemben,
akár Tirolban  egy mélybe zuhanó apró kavics
zörgése; mely a hegyről leérve mennydörgéssé
dagad, de meghazudtolva minden törvényeket
nem csendesül velem marad.

Felébredtem, s valóban ott verdesett a tenger
az ablakom alatt. Fájt. Még hajón is voltam, a
szél Mozartot kornyikált kürtszólammal díszítve
kicsit hamisan. S ott volt. Emlékezem

Te, nagy, Te, szerelem, Te öröklét, Te, felejtés.
Te Isten. Mindenek ura! Te, lelkem! Szerelmes
szelek szomjas vigasz- mámora. Tiéd vagyok,
s te az enyém akárcsak Párizs, szomjúságom
csillapíthatatlan létem multáig. Megyek,....

Nélkületek, csillapíthatatlan vad szerelmeim
én nem vagyok. Csend. Majd felüveltenek
az augusztusi éjben pénzsóvár hullócsillagok.

Amíg én aludtam, s a tenger dobszólót vert
alattam, atomrobbanás hűtötte vad álmok
sírhantjait. Kétségbeesetten cseng, némaságba
síró fülem: "Nem volt jogotok  elvenni az életem"
.
Vágyak hulltak közelembe, de mégis
a gyenge lét uralkodik, ki bújik remegő
falak között  hit-sugárnyaláb után kutatva...

Sebők Anita: Amíg a halál el nem választ

Hű ajtófélfám támasztom,
a mosogatóban halomba gyűlt az edény,
macskám hitet kér, nem kap szegény.
A vágy letámad, utánad hűtlen férfi,
minden sejtem egybeolvad: Mikor jössz? Mind azt kérdi.
Új roham , erdőtűz mind, ujjaim vágynak érinteni,
de
Vadászgépek zúgnak felettem, Vasmadár Szerelmem vigyél,
vigyél, mert ahová mész ott tenger van, mindent megér,
minden árat a szabadság. Húznak a habok, derekamon kötél,
szikla szült, remegő habok, partra vetett gyöngyangyalok.
Rád szomjúhoztam, anyám vagy , melengető ringató habok
szólítanak, adj innom ritmust csapdosó Mindenség,
szoríts tengeri homok, örökkön örökké feledve azt mi bánt.
Párizs szeme rám szólt, kérdezte mit kívánsz?
Adj innom! Párizs megannyi ölelő kart takar,
közelség a Montmarte kávézóiban. Könnyzivatar
öntözi  az elhagyottakat, Párizs temeti halottait,
bárki is volt ki meghalt, idegen, agg vagy fiatal,
kis szobák titkai zajongnak mindenütt,  a tél elinal,
Szerelmem, várj, maradj még velem egy kicsinyt!
De  Róma meghódít és hívogatón rám kacsint.
Hív a Via Appia, az egyetlen út ami feléd vezet, a torkolat,
Itt minden kő mesél, ölelést osztogat, s a Kápolna
Isten kézjegyét viseli, mindenható , s a Madonna,
mindkettő térdelni késztet,
angyali kéz te embert veszejtő,
hogy leheltél késsel életet?
Csak úgy! Szólt a kő.
Adj bort Róma, borok és mindenek ura, ne hagyj el Szerelmem,
adj innom, szomjam csillapíthatatlan, sivatagi verem.
Hull a nehéz kő, szárnyas Ikarosz zuhan,
fel sem reppent, vágytól remeg  a konyhaajtóban.

Sebők Anita: Egy kis kerék

Kidőlt egy kis kerék.
A rend nem omlott össze.
Vasból volt, derék, nem bírta,
ember volt, egy élet ,
rejtett, de Isten adta.

A gyár monoton hangzavara,
kitölt minden hiányt, jól  működik.
Nem hiányzik senkinek,
egy kis csavar, egy kis kerék,
egy kis szeg , se a lelkiismeret.

A munka végeztével az összes
alkatrész kinyújtózott és felállt,
nem tiltakozott, nem szólt,
ivott egy sört, evett egy pizzát.

Nem vette észre senki, hogy ő
a rend maga, egy téglán áll az
építményben, s  egy  ingó és
süket tégla hű támasza.

Felfeslett az égi szőttes, mely
összeadta egy meg egy,
s ha kidől valaki a menetkész sorból,
megölték-e vagy csak gyenge
volt, ím egyre megy.

Sebők Anita: Blues-kocsma

Kutya vonyít oszlophoz kikötve, valami szabadságféle
bizonytalan képe mocorog fejében, de tűnőben, együtt Vele.
Egyedül. A lánc nem enged, szétszakíthatatlan félelem.
Bluesban ázó szemek emléke élő kíséretet, mögöttem.
A kocsmaszag kiáramlik, széjjeltekint és behálózza mind
ki arra jár, hatalmas pókként, akár az idő, a ruháinkat
meglepő nyomor, a közöny- az atomjainkat széttépő tengerár.
A blues  szíve a falakon is áthallatszik, nem megyek be :
zárt ajtók, s a füst is idegen.
A macskaköves amfiteátrum bábeli nyelveken egymásnak
hazudozó hangjai elosonnak mellettem. Néma bronzszobor.
Tiltakozom! Ez a színház törvénytelen! De a megkövült nem
szólhat, ajka nem mozdul - micsoda képtelen bohózat!
A milliomos kirakati bábukat megveszem, a nőket a férfiakat
- kit, hogyan öltöztettek - mind. Ők majd álmaimhoz elkísérnek,
megfogható igazhitű lelketlen lelkek. Hófelhők ezrei omlottak
a fejemre, de felettük fény van, talán egyfajta béke?
Egyetlen Uram, Istenem - te vagy az én emberem!
Adj már egy kis alamizsnát! Nem kérem, hanem akarom és
követelem. Tedd a dolgod! Nem? Mi az, hogy nem? Hogy képzeled.?!
Robban a súlyos ajtó ahogy becsapódik, a templom lehúzta
a redőnyt, s becsukta minden  ablakát
- " Ölj meg! S az égen kinyújtózva összefogom ezt az egész
 glóbusz nevű kócerájt; vagy engedj harcolni itt lenn, fegyverek
között, értelmesen - úgy ahogy szokás! "

- " Uram adjon egy húszast, zsemlére kellene, éhes vagyok...
Uram! Kérem, elismerem egy darab krumpli lehet olcsóbb
lenne, még meg is tudnám főzni, van hol - bár már nem sokáig.
De ha megbocsát, uram, egy zsemlye is kellene... De hová megy?
csak egy húszas ... Éljen a szabadság! "

Szól a blues, amerre nézel ajkakból, arcokból, ablakokból,
kocsmákból, s templomokból és a hópelyhek táncolnak
a ritmusra
Örökké. 

2004.

Sebők Anita: Csak egy kötél

Medrében, locsog és  fecseg,
hírt hoz a  hűs Északról,
s kiönti a szomjas Délnek.
Elmondják  a partján a
szerelmet, a tisztát
és ő csak viszi, viszi  tovább
A hordaléka  maga a múló idő,
sok kéz kereste már ,
nyúlt felé, s kérte  vigasztalj ár !
A Duna is egy nagy kéz maga,
rezzenő hullámaiban könnyek
tovahordott, erős zápora.
Kötél lent és fent között,
ingatja  búsan , lázongó fejét,
nem érti a meg nem hallgatott
szavak eltitkolt miértjét .-
Ő megtett mindent, bilincset szőtt
beszélt, továbbadta a szót,  ölelt,
de mély  hangjára ember nem fülelt.

2003.

Sebők Anita: Csak most kezdődik

Ahogy a hangyák sorban halni elhaladnak
Kél bennem a dárdákon szikrázó tüze
fáradt téli napnak.
 
Egyek vagyunk, mint egypetéjű ikrek
kóborgó csavargói a sziklás télnek
hol a füvek mind kihaltak.
 
közületek vagyok ti rákos nyárfák
hozzák már ereink akasztófáját
letörtünk mind
 
mi ágak, kik gyümölcsét hordoztuk
a szétesett világnak, elgázosított
sárga lepkék szállnak
 
levelek melyek ittlévők írtak a mának.
A tűz egy pillanat, s fölkelni késztet,
de ellensége minden észnek.

2003.

Sebők Anita: Csavargók könyve

2004.

Sebők Anita: Nők

Érintse mindez  szíved s tested nyúlványait,
járjon át rohadó húsod szaga, s bíbor kezed
bámulhatod nappal s éjszaka , míg a hold csak
nevet ; s idézheted a bibliát hiába,
csizmatalpak fogják kettészelni utolsó leheleted.
Rácsok mögötti meztelen testedből felszakadó
vonyításod ,  mikor mások kézzelfogható kéje
hasít mint parafa dugót a balta, lesz majd ítéleted.
Egykor vörös betűkkel lévén sziklafalra írva..
Bíró nincs, se esküdtszék. Nem jár.
Éhségtől robbanó kutyaszemed hiába kéreget.
Boldogságtól átitatott arcú , mélyen hívő testvéreid
lépkednek csendben melletted , céltalan célokat
kutatva. Talán még rúgnak egyet, kegyesen .
Látón, sejtjeid halálán rágódva talán még visszavonod
egyszer kiköpött szavaidat... 
  
És lőn igazság

2004.

Sebők Anita: Egy fillér

Nyári ruhába öltözött remegős kezű telem,
halott csipkék  kergetőznek az ablakomon,
fagyott madár énekel a fülemben szüntelen,
s e  túlvilági dal, élet és Isten feletti hatalom.

Szerelmesen hóba hulló falevelek, mindent
megérve, mindent szerettek: színesen élni
vagy szeretni akár egy szemvillanásig, s
figyeltek arra, mit suttog tengert idéző
viharban egy másik.

Táncoló hópelyhek, búcsúzom. Nem daloltam, 
nem volt miért, nem volt dalom. Követeltem,
vissza, mint ellopott  vödrét gyerkőc a
homokozóban .  Állok és állok a sorban
 
és búcsúzom a  nyakamat szorongató fehér
falaktól, kik talán még meghallgatnak, tárt
kapukkal fogadják hangomat, halál fehér
takarójukban. Sikítsak, mint a mentő?
 
Legyek egyszer egy pillanatra vadmadár;
veszett, csapkodó, zuhanó  bolond? Mint
oszladozó falevelet sodorna ugyanúgy
tovább a jegeces eső, a mámoros  vihogó 
feledés, a   füstködös Semmibe

2003.

Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti írásokról, kattints a jobb oldali ábrára!