Sebők Anita:
Hű testvéretek
Egy aprócska gondolat bánt,
hogy jön, mit testem- lelkem
úgy kívánt, s átgázol rajtam
itt hagyva lenn a földi jajban.
Szerelem, Halál. Testvéretek
vagyok. Áldott, kiátkozott,
hű barát, fia egy hazának,
mely nincs sehol, népem
lakhelye barmoknak akol.
Sehol se otthon, mindig
idegen, fekete szárcsa,
törött páncélú zajló vizeken.
Sok-sok nádgubó lehajtja
kis fejét reám, s betakargat,
mint anya árva gyermekét.
Majd rám köszön a hold,
- kerek -
világít valahol valakinek.
Gyűlölet, Halál itt vagyok
Én, leghűbb testvéretek.
Sebők Anita: Antonius
Barátaim, honfiak, Rómaiak!
Reám figyeljetek!
Én temetni jöttem Caesart, nem dicsérni,
mint holtakat szokás, mindenkoron.
A gonosz tett a múló férfit oly gyakran túléli,
míg jó cselekedeteinek sora ott pihen, temetve,
a száraz csontokon. Hát így legyen!
Caesar sem lehet kivétel. A nemes Brutus
elmondta néktek ámuló szemével,
Caesar mindenek fölé tör, nagyravágyó!
S ha így van ? mit kétlek ? hát elborzasztó
e vétség, miképp az is, ahogy érte megfizetett,
sorsának válasza.
- Most, hogy Brutus és a maradék elment,
elmondom, figyeljetek:
Mert a hős Brutus tiszteletet érdemel,
akár a többiek; mind- mind tiszteletreméltó emberek.
Beszédem temetni szól, Caesart temeti:
barátom volt hű és igaz.
Bár Brutus átkozta, nagyravágyó -
És Brutus egy tiszteletreméltó férfi!
Caesar nemesb foglyainak száma a százezret
éri, s mindnek váltságdíja az államkaszában pihen.
Ez a Caesar, ahogy mindenki ismerte, tűnt tán
ily önösnek? Mikor szegényeink sírtak, Caesar
könnye mint dárda öntötte vér, patakban ömlött.
Azt, ki mindenen áthágni képes, hogy dicsfény
övezze, nem ilyen fából faragták; azt kit temetni
vágyok nem ilyen ércből alkották az Istenek.
S lám Brutus mégis azt mondta nagyravágyó!
Láttátok, Lupercal ünnepén háromszor nyújtottam
felé a királyi koronát, s Ő háromszor lökte vissza.
Ilyen lenne egy törtető?
De Brutus mégis azt mondja, Caesar nagyravágyó!
És az egészen biztos, hogy Brutus egy nagyon
tiszteletreméltó férfi !
Nem azért vagyok itt , hogy nemes Brutus beszédét
egy szavammal is kétségbe vonjam, csak eljöttem,
elmondani nektek mindazt, amit Caesarról tudok.
Mindannyian szerettétek - volt rá megannyi indok!
Mi az mi benneteket most visszatart, hogy méltón
meggyászoljátok őt?
Ó Igazság, cselekvő kezed brutális vadállatoknak
Adtad, s az emberektől menekül a józan ész!
- Bocsássatok meg. Szívem Caesar mellé feküdt,
de egy pillanat, s visszatér.
Sebők Anita: Meg sem született
Hidd, hogy elmehetsz, hidd,
hogy megjöhetsz
és játszhat még majd újból benned a gyermek,
a kósza őszi szél, mindentudó tudóst, falovat,
mozdonyvezetőt, lélek-szeretőt, tétova űrhajóst.
Szakadékba léptem . Sötét napot kizáró meredély,
ismeretlen és végtelen akárcsak én, nem tudja
senki már rég ki is vagyok valóban. A sziklaorom
föntről árnyékot dob, oroszlánként üvölt a fagyhalál,
rám is csak az vár, nem nagy dolog.
Egy leszek a tömegben, ami a télben felreppen,
menekülne délnek, vagy egyszerűen csak akárhová,
el, innen, hajat lobogtató gyermek-vadóc szélben.
Az ürítés mámora nevet amott, kapálódzó kezek,
nem érnek el semmit, a remény hőmérőt játszik
és ing, mint a veszett eb, a jégkocka és a lázongó
láz között.
Hadd sírjak már, engedj már végre sírni, te aki nem
vagy, a soha meg nem született gyermek.
Mások szétégnek, s te csak nézed hintalovadról.
Ugorj, a halálnál nincs szebb! Jöjjön már végre
még egy Csernobil, hogy végre észhez térjen valaki
és kimondja, hogy nem kérem; az élet halhatatlan
kidobhatatlan örök szerelem.
Te, aki nem is vagy, eldobtad a bőröndöket és a
kulcsokat, bámulnak senkik és falak, kukákból
egy-egy szelet kenyér rád kacsint, utolsó üdvözlő
tenyérként. Szüless már végre meg!- De nem lehet
Ágyhoz kötözik a kezeim, nem tudom mi az, amit
ilyenkor tenni kell, elfelejtettem megőrülni, hogy
ne érezzem és ne tudjam pontosan most mi
következik a sorban.
Sebők Anita: Mindhalálig
Kezem kezedben, végre
megtaláltuk
egymást és szád csillám nedvessége
ajkat keres; csókod papokat egykor
ölelő lángnyelvek babérkoszorúja, s
mosolyod bár vagány, egy rándulás,
de örök, mint az angyali kéz faragta
évszázados márvány. -
Vigasztaló öled, százéves fenyvesek
zúgásában nyugodt terasz; mennyei
békét hoz ujjbegyed remegve rajtam
végigsimító érintése; fonódik kéz a
kézbe, mint Isten és Ádám között.
Itt vagy. Az elsuhanó sótlan szóban,
a pillanatban, a rádióban, a boltban;
itt vagy; a hörgőket kínpadra húzó
levegőben, s a szülészeten, ahol a
sarokba szorított szerelmet árura
cseréli ócskások hada. És vagy.
Sok ártatlan hiszi, ezzel visszaüt,
vagyunk, mi ketten szerelmesek,
letagadva mindenütt.
Hosszú gyönyör utat mutat, ássuk
együtt már a kutat, csak mi ketten,
egy az egyben, összefonódva mint
két fonál hálókötélben. És szemed
nedves, forrás fakad, ássuk együtt
már az utat, s lám tiszta a víz, mely
mélyből feltörő útjára akad. -
Dolgozunk tovább mi ketten, hitnél
erősebb szerelemben. Véres vizek
ölelte kis tutajon, ölemben angyali
szeretőm; sír, én vigasztalom. Ő
a Halál. Széttekint, s párás
szemében borzalom. -
Sebők Anita: Srebrenica halott
Sötét, szandálos fiú
homály szemekkel, rohan .
Kéksapkások értek a tűzbe
fehér zászlóval,
Istenben s emberben biztosan.
Beleikből vérzőkért jöttek.
hátha még menteni lehet,
a zászló fehér, a kocsi kék,
de oldalán vörös a feszület.
Telitalálat.
Százezer béna alkatrész
fröccsen szerteszét,
meg néhány emberi darab.
Elszórt emberi fej nedvét
issza, mérges - szomjas aszfalt.
A fiú, maga is gyilkos;
kölykét-féltő anyaállatként,
semmit nem látó szemmel
csak rohan...
Testét adva védeni őket,
kik orvost hoztak -
sebesült - eltemetőnek.
Az a mindig-mosoly kölyök-
a parancsnok
százszor lopott ételt,
a hegyekben bújóknak s neki.
Mindet ismeri.
-Tegnap együtt ittunk vodkát, s nevettünk.
Most vért hörög , mosolyog. A vérrel együtt
száján néhány szó átbugyog:
" Csak meg akartam mutatni, hogy én is bátor vagyok."
- Még él. Felveszem, rohanni kell.
Teste könnyű, kiszikkadt; arca halálba fonnyadt.
Hörög, hogy hagyjam itt, de nem lehet.
Olyan mint Mama, ki testével mentette
ványadt, nem méltó testemet.
Miért tetted velem ezt, te átok?!
Hisz neked nincs mit bizonyítanod!.
Mégis kenyeret loptál, velünk mulattál,
s pont neked nincs védőangyalod?!
- Valaki, Segíts!
Az ég és a csend bárgyún visszanéz.
Nincs se hang, se kereszt; üres a bozót.
-Pedig a hátamon élet remeg.
Könyörög, engedjem halni, de hisz
Mamám vagy nekem, nem lehet.
Ledobtam, eltévedtem.
Nincs út. Szeretve néz.
" Ugyan már, nincs semmi baj, miért sírsz?
inkább ezt nézd!"
Keze tépett fényképet keres.
- Ne, egy kis víz!. Gyógyít..
"Szólj , hogy ne keressenek.
Szeretem... jobban mindennél..
őket... odafenn...
Mondd... Jó hős vagyok?
Mondd, hisz te ezt jobban tudod..".
Szétszéled, könny fürdette hangom.
Társam a hold és egy vagány kéksapkás,
még szinte kölyök, béke halott.
- Miért tetted ezt velem?
Megszeretteted magad, mindent adsz,
aztán így hagysz s mész a csillagokba,
mint miattam a Mama?! Miért?
Te gonosz..
Sötét fiú pirkadatban,
Megint sír és hajthatatlan.
Csillagot keres a félszben,
Csillagot keres az égen.
A semmi közepén a csendben .
Az oly szokatlan csend eluralkodott.
Srebrenica elesett. Halott.
Sebők Anita: Éji lovag
Lehunyta szemét a hold nem
lát,
reszket a vad virág, mint az
öregek kinn a padon, várva
hogy jöjjön a szörnyeteg
száz arccal, a köpönyeges
lovas sereg, ki után nyom
és por se marad csak a csend,
a kripta, a rendetlenségben
újra a rend. Csilingelnek
a még élők, ahogy rázza
őket a szél, s az anyaméh
oly messze van, s a köldökzsinór
nem is volt soha talán,
mese, isten szült vagy az
angyalarcú halál, s most érkezik ,
hogy legyek újra örök szerető
gyermeke, a gyümölcs.
Gyíkok reppennek szerteszét,
tenger sehol, rohanó fellegek
hozzák idáig testet szaggató
ígéretét, úton a rém, szalad,
béna lelkeket seper odébb
ő csak tisztogat, temploma
nem kőből épült, barátságból
szerelemből, nyári hűs veremből.
Vesztét érzi a tölgy sikít,
eldobja mindenét, szakítja
szálait, s ott áll csupaszon
reszketeg hajbókol a vén ,
emberi testet tép szét mellette
egy részeg fényszóró és
a csend összes lármája.
Kínok, kínok, de nem sírok.
..
2004.
Sebők Anita: Éji monológ
Ki szól hozzám e sűrű éji
órán,
mikor Mars bolyongó tüze büntet
Isteneket?
A porszemek, rémülettől tágra nyílt
szemekkel a földre ülnek, suttogva
feledik nyári táncukat; - s a szellőt,
hű szerelmüket; mely nemrég még gyengéden
ölelte az alkonyatban összebújó párokat .
A nyárfák hirtelen feketén aranyló halálba
csendesülnek, s minden mi zöld, -
a nyárban meglátja a szikrázó gyász-fehér telet.
Szorítom,
de nem szól, mert nem szólhat
a nyakamban hordott feszület.
Néhány levél megretten, s megrezzen
ahogy reáloccsan a vizeletszagú égi jég.
A lámpagyújtogató meghalt, néhány
ráncos homlokú csillag jár körbe,
s itt - ott -
néhány melegséget súgó ablakon benéz.
Igazság, te egyetlen,
lettél hát kiskutya; öleb,
kit minden kisgyermek temet.
De ha visszatérsz mint a Megváltó
Te leszel Apolló!
A sejtjeinkben élő ős - rettenet.
Ki szólít mégis?
Biztos őrült. Nem ismerem.
Bolond vagy áldozat? Most szabadult, vagy
fogoly maradt? Fehér inges őrangyal netán,
ki őriző szemeivel eztán kísérni kíván?
Már emlékszem.
Megöltem őt. S a múlt síkos mezején lépdel felém.
Kísértet, légy átkozott!
Hittel valamikor teli volt, tenni, élni, szülni,
kész vad lény, zsivány tengerész.
Kóbor szemtelen szabadság,
nem volt néki akadály, se fal, se rács,
se otthon, se vész..
Csak ölelő dal, s kosárnyi vadvirág.
Megöltem, nincs tovább.
Ezer gyilkos sugárnyaláb ölelte őt.
Elpusztítottam, vége, föld alatt van.
Vittem már virágot is neki,
És mégis itt jön, kiált, üvölt
halottfehéren, pedig nem is isten. Nem értem.
Talán a lelkiismeret? Ó, a bűn, a félelem ,
a megtorlás! De ölni mégis élvezet!
Szólít. Int. Nem hallom szavát.
Gyilkos vagyok. Ennyi. Bevégeztetett.
2003.
Sebők Anita:
Elhalt hajnali hullám
/ Balaton /
Csapongó hullámok hátán
árva vágyak taposnak
kinyújtóztam, holtan,
arccal az alkonyatnak.
Nem találom a kukoricást
fognám, tapogatnám, mint
érkezőt az anyja; kanyargós
halott utak vágnak a tájba
élettelen ereket, s a nád
ég, minden pillanatért
üvöltenék , idegen lék
a létben a táj, az asztal,
a féreg, elhalt fakéreg,
levált, játszik az utcai
szél, síró szomorúfűz;
Meghaltunk, s tűz kél.
2004.
Sebők Anita: Éljen
Éljen Éljen Éljen,
ki az áldozat oly mindegy,
a csizma vakszolt,
varázsváró kisgyerekek.
Egy csobbanó valami,
s a méltóságon rések nincsenek,
Bólogatnak féregrágta agyak,
a félsz szónoklat mosolyt arat.
Sziklára vele, a zuhanás
majd jót tesz neki,
rájön hogy magyar,
s hogy hazáját szereti imádja.
Férgek tánca rothadó húsban
Isten vigyorog, árva kéjenc ő is
kiütöttelek, hát így van
ez az egész csak sakk,
mint a nap és éj és a sok
a méregdrága csillag;
unalmas egyedül öldökölni
társat kerestem, mi vétek ebben?
Anyátlan árva, ideológiák átka
bokrok közötti gyermek
itt vörös lepel, s hazug szó
amott egy miatyánk látszatnak,
Győztünk, üvölt a rádió.
Gondolkozni oly kemény
anya minek, s az emberi hús
oly puha , kettészeled
menekülők, a mészárosok
otthon, harsannak a kürtök
szőlőtőkéről lezuhannak
a fürtök, s a kürt szól.
Vadász menj arra, ki nem áll
a sorba és nem énekli
hogy minden román hátba
szurony legyen, az rossz.
Az ítélet, az itt nem fontos
elég egy rendelet,
nem tetszik nekünk
Úgy legyen ámen.
Megtagadlak igahúzó
ökrök vérlázítóan hülye
mámora, zászlók alatti
gyilkosok tömegpszichózisa
S maradok tenger alatti szem,
néma rém, és várom
hogy a rettegett Prométheusz ,
a rettegett pán kikeljen
Éljen éljen Éljen
Dobban a szív.
repül a zászló
s a szexuális hiány kielégül
az adrenalin fölmegy, meg
más is ,végre nem kell a viagra
se a sarki kurva, micsoda győzelem!!!
Nagyobb mint Waterloo, napóleon legyőzetett.
A rendőr sír, s a virágok beszélnek, azzal
hogy nincsenek ott , rádiót hallgatnak,
s a tévével üvöltenek, ha politikailag
ellenszenveset mond, s egy kőtömb
a lemészároltak fölött üres, lyukas,
nincs mire emlékezni, csak vigyorogni
kell, s libasorba repülni a vezérgúnár
után, akkor minden jó lesz , a gondolkodás
valami véres dolog, s a kinyújtott kéz,
az a vicc teteje, ki is festette vajon?
valami nyújt kezet az embernek,
minek ezen gondolkozni az idomító
iskolából elkésünk, s buta szardíniák
leszünk a metró alatt. A zászlóvivők
seggbe kuni szeretnének, s ez így van jól
Éljen május elseje, a magyarság örök ünnepe!
Mert ugye a munka nemesít.
Éljen, zászlók rengenek és sikítanak.
2004.
Sebők Anita: Nyár apó bezörgetett
Nyár apó bezörgetett
azt mondta: elmegyek,
mert furcsa lépteket hallok.
A tél közelg talán? Sírnak az aggok,
hiányolják az unokák kezét, őrült
boldog rohanását, bukdácsoló szavait
A téren még kisüt a nap egy utolsó pillanatra,
ott ülök melletted öreg hölgy és nézem
bedagadt szemeid. Bennünk van száz év.
Nincs is unokád. Én vagyok az, csak te
ezt még nem tudod. És nem is fogod
megtudni soha. Ámen
2003.
Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti |
 |
