Sebők Anita:
Elmegyek Szecsuanba, hogy meghaljak a pandák között
elmegyek Szecsuanba.
ahol majd minden reggel fáradtan felkél a nap
és aztán hirtelen belebukik a sárga,
a sárga borostyánkősavas tengerbe.
elmegyek Szecsuanba.
kifekszem a tavaszi erdők nedves puskaporára
és csak hallgatózom.
felébredek majd minden 365. év után és megnézem,
milyen szépen nő felfelé a páfrány.
ó, Mao, Mao
te most egy fellegen csücsülsz
és aranyszínű rizst szórsz Szecsuanra.
azt mondtad nekem,
ha megnövök anyahajó leszek!
a bőröd olyan hideg, mint a porcelán
az arcomat hozzád érintem.
a homlokom alá egy kicsi fémdarabkát ültettek.
nem tudtam, hogy mire szolgál,
de az ismeretlen vidékek felől érkező nyári hőségek idején
gyakran elestem, és kúszva közlekedtem
a fémtől a homlokom felforrósodott
majdnem megolvadt az agyam, a csontjaim, mindenem.
a lábam alatt lévő pedálok ködbe vesztek
és nem tudtam többé elmenni hozzá
Sanghaj másik részébe
annak ellenére, hogy megvolt a zsetonom
nem tudtam megcsókolni és nem tudtam ránézni
ezért most vak és magányos vagyok
elmegyek Szecsuanba
hogy meghaljak a pandák között.
2003.
Sebők Anita: Emberi tényező
A vak szemei bámulják az ég
csillagfényeit,
kezével lát, ez üveg hideg, de nedves mint
a nő ha kíván, mélységekbe zuhanni veled,
s után férfit gyötörni, csak ennyit tudsz?
A tűz éget, a gáztűzhellyel vigyázni kell,
neki , a vaknak ezt már nem kell tanítani,
mint a kisgyereknek, mégis tele a keze sebekkel.
Élvezi a fájdalmat, mert ráébred, még él.
Van egy doboz, négyszögletes tele hanggal,
néha lőnek, néha sikítanak, szexelnek vagy ölnek,
de olyan fölösleges az egész.
Faragott bábuk hangjáig nem jut el a vak ész.
Tapintani vágyok, kezemmel látom a falakat,
valami puhát találtam, egy párna talán, de mégsem
szuszog, gombockám dörmögve ragyog, hisz
van aki enni ad. Azt mondták cirmos. Azt mondták
még régen gyerekkoromban, hogy gyönyörű
a napfelkelte, a pirkadat. A szobrokat mind összetörtem,
azt adtak könyvek helyett. Vicces nem?
Sikíthatsz kedvedre, hogy jöjjön már valaki,
már megint kefélnek, a szomszédban egy férfi ezt dörmögi.
Marad az ablak, ott szeretek, úgy teszek mintha
kinéznék, kint biztos nincs sötét.. Hirtelen...
Vadászgépek robognak a házam fölé, és kukoricát
pattogtat a légvédelem. A falon kék fények villóznak,
s villámlik odakint másodpercenként, míg végül vörös
fényruhát ölt a várost, vakítót, szexiset, mindent betöltőt.
No nézd csak, az ablakban áll a vak és újra lát, lehet csak
egy pillanatra vagy egy két napra, a hülyéje békét kiált!
Ha nem lenne gyűlölet, s háború, nem lenne félelem,
mi összehoz, s kihozza belőlünk azt az ölelést
amit úgy hívnak emberi lételem.
2003.
Sebők Anita: Én vagyok az
Én vagyok az ,
a kósza állat kit kergetnek
a bokorban gyík kapirgál
rám les nevetni rajtam
mint szentek álszent éneken
tedd ezt s én holtan elteszem
fenyves apáim, templomi ének
ölel mint szerzetest szerelmes
lehúzták a kutyabőrt, ahányat
lehet ím itt vagyok hát meztelen
emberségben, embrió ki fél és
embertelen, állat kit
halál látogat e pillanatban s
tovább, a mesék elvesztik varázsuk
tanúját, s a gyermek azt mondja
meghalok, eltaláltak bimbó voltam ,
s nem maradt más csak üvöltő sárga
csontváz belőlem, s ki hallgat
az nem ember mert bűnösök közt gyilkos
aki néma, a Dunával úszom mint szenny
az úton, Antoniust keresem s a hatalom
kicsorog kezemből mint időnk percei
karácsony láss egy őszinte papot
kit nem kapott el emberi de szent
élvezet, gyermeket nemzeni ma már nem
lehet, csak torzszülött mi öröm volt
egykoron istennek is
hallom másnak csilingelnek a papok
nagypapi merre vagy miért hagytál
te álnok zsarnok az egyik halálraítélt
senkiháziak vetették rád is kötelüket
elvettek tőlem s mikor földön feküdtem
úgy röhögtek. Család karácsony ünnep.
Közröhej gyilkosoknak ünnep kutyáknak
halál. Puskák kések nem találnak s
templom bújik előlem.
mentsétek meg lelkeinket!
mentsétek meg lelkeimet!
mentsétek meg őt mit bágyadt téli
humusz takar, zászló nincs rajta
csak ciánnal itatott avar.
2004. december 21.
Sebők Anita: És a magasból leszállt...
Törik az ág, kifolyt minden
nedve,
vendégeit elereszti megfeszíttetni a Keresztre.
Összeácsolt viskóm a csupasz erdőt a hátára veszi,
minden szöglet roskad, csak egy madárfészek;
benne én, az elvetélt gyümölcsöskert,
jéggel háztól elvert szülötte a népnek
Vadludak rebbentek majd szálltak holtan
vissza a földbe arccal a pokolnak;
szárnyukon lépkedek, keresem a fedelet,
a bódémat, a melegítő ígéretet.
A deszkák vonyítanak ordasként e fagyban
szikrák , s istenek szédelegnek, éhező
agyamban.
Az erdei csend, szent leple a mának,
talán még egy és sérthetetlen
mint a néhányaknak egyetlen Isten,
a fűrészek gyilkos zsivajától messze.
Idegenként idegenben lefekszem a földre;
takaróm vörös, barna , zöld és sárga,
mint ősszel erdőm rongyruhája.
Imádkozom a pálinkásüveghez,
"Könyörülj uram,!
Hadd legyen végre ez az utolsó ma!"
de gőze elhúz az álom vontatóhajóira.
Álom édes álom! Battyog felém a reggel,
földrengés ráz vállon, kinézek fejemből
bíborvörös bóduló szemekkel.
A vadász ébreszt, remeg ő is, meg az erdő is.
Felülök, hadd lássa nem vagyok még halott
Kenyerét nyújtogatja, s maga is dadog.
"Kérsz-e? kérsz? Vedd már" - Ő is éhes,
éj -éj után vadorzókat hajtott, de engem talált,
s a szent kenyérben bújó erőt odaadja.
Ahogy az ajtóban áll, vállai fölött bekukkant
a zsenge hajnal földre leszállt tüzes Napja.
2003.
Sebők Anita: Farkasokkal táncolók
Kések repülnek,
szakad az erdő,
utat a menekülőnek.
Parázs szemek
világítanak ,a menekülő
sikítása pápát int
a közeledő viharnak
farkasokkal táncolók
robbanjatok fel hétalvók,
forogjatok ütemre, marva
mi él a ritmus így akarja.
Kinyílt a kocsma, s a bor
ősi tűz messze repít ,
táncos mámor vonat
vesztes mosolyogj a csontnak
Asszony, öld meg fiad,
meg ne tudj róla
semmit, csak nehogy!
Borítson parfümként
inkább spermaillat
farkasokkal táncolók
robbanjatok fel hétalvók,
forogjatok ütemre, marva
mi él a ritmus így akarja.
ásót ide szólt a pápa,
az erdőben sortűz csattant,
elvesztek a zárka zárja kattant,
csavargók, ingyenélők
kikapcsolt a tévé.
kik is voltak ők?
A kopasz fát pálmafának
képzelik álmos, kielégült
haspók költők
farkasokkal táncolók
robbanjatok fel hétalvók,
forogjatok ütemre, marva
mi él a ritmus így akarja.
Párizs lecsukja szemeit,
Budapest kurvák húsából étkezik,
büszkén lobogó zászlók
elhulló neveket hirdetnek,
kéjes sikolyok kezdenek
párbeszédbe a víztömeggel,
a banda a kissrác seggét élvezi,
és közben szól a blues a szigeten,
üvöltenie kell, ő már csak ilyen
farkasokkal táncolók
robbanjatok fel hétalvók,
forogjatok ütemre, marva
mi él a ritmus így akarja.
A kukákban kenyeret kerestem,
a sárgaházba be, be lestem
A biztonsági őrök kidobtak,
Ki tudja miért is így hát
beálltam erdei, fejfátlan
mindenki elnyelő habzó szájú
sírnak. A mókusok bambán
lesnek, megrezzen a szellő,
tudják elfelejti őket is az erdő.
Birkózzunk meg asszony,
nesze egy tányér, nem kell,
egyél, takarodj , ne itt egyél
Szolgálatodra hölgyem,
mit is akartál ott a baltál
a kanapé alatt, ahol tegnap
velem dugtál.
Hozd csak nem mered
bántani a gyenge nőt ugye,
Ne hidd, te pióca, világ bolondja
legbolondabb Néró óta.
Na mi van félsz, tegnap még
ment, vagy zavar a kés itt a
kezemben.
Dehogy zavar.
S fojtogató kezek alatt
büszke kanapék sikoltanak
Jön a falka , jön a falka
harapja, birkózik, marja,
mit ér, fajtárs vagy se
az ösztön fut, az Isten
kalapját keféli , nem érti
mi történt, imádkozik
És mégis felrobbant Mekka
mert jön a falka, jön a falka
2004.
Sebők Anita: Fehér lovon
Mit mondanak neked a
töredező ágak
Mit sugdos füledbe a fagyasztó szél,
hogy fehér a kripta, s fehér az ágyad
ott benn hol halott magát ünnepelni tér
Mit mondanak az égre tapadt vágyak,
s benned a szívedhez rohanó sok ér,
nincsen vágy, üresek a szerelmi ágyak
s a nap, az úr , reggel pislogva kél
Mit mondanak néked a ki nem mondott
vágyak, melyek közt oly sok ölni fél,
égre tapadt könnyek festik azt kékre
szemek tapadnak, viharfelhő mesél
Mit mondanak néked a halott szavak,
melyet élő halottak némán mondanak
vagy hangosan mint viharos tenger,
üvöltve akár az neandervölgyi előember
elmondják mind , hogy nincs tovább
a semmi jön a boros kántor, hangja
fából mint a botja, elgyászolnak ők
hűtlen vigyorral. S te élsz a koporsóba',
hallod a kopogást és a tűként szúró
koporsódra préselt majomkönnyeket,
a rögöket egyenként, ásó helyett
kézzel szórják, mind dübörög
és mind örök, mint a vihogás mellyel
a tömeg távozik és meghalni sem hagy;
örök ökörként zabálva. Kiáltozhatsz
koporsódban, ki hallaná, mind süket
Beethovennek hiszi magát, s öröknek.
Vége hát, dörren fentről az ágyú, s
elveszik minden ész, vigasz a kéjpiac
bokrok hárfája festi alá sikolyodat.
Mely elhal majd, mint zaj ,mely mélán
csendbe fordult, ah semmi baj, csak
meghaltál. Marad a némaság, a rettegés
hogy tenger felől jön egy éji vész,
A féktelen fehér lovon, bájitalt kínálva
szikrázva vágtat és repít, de mindenkit
csillagokon túlra. A megaláztatás gyötri,
őt is, de holtakkal szegezett porzó útja.
2003.
Sebők Anita:
Fellebbezésre joga nincs
(VERS APÁMHOZ)
A modellek a kifutón éhen halnak,
összeesnek, hogy megfeleljenek
valami furcsa össznépi köztudatnak:
a nő legyen sovány és tökéletes,
tévedhetetlen mint a mű s a gondolat.
A táncoló bolondot is a közönség tapsvihara
élteti, de sírni nem látják,
könnye mint hóvirágon a harmat,
csak fetrengő röhögést, ha éleszt.
Vergilius mester gondoltad volna ezt?
Barbár rózsaszín háj felhők
prédikálnak az éhség rejtelmeiről,
divatcuccaik sem feslenek fel soha
és eldöntik mesterien ki okos, s ki ostoba.
'Te jobbra te balra ! ', mikor lejöttünk a vagonról,
' Te jobbra , te balra ! senki se értette mire jó ez.
'Az, az a tarkaruhás még elég jó, jól tud hazudni,
nekem az még hasznomra lesz, s imádni
fogja sebzett lelkemet. A többi - patkányok közé -
vagy mindegy... '
Vergilius hadd bújjak halni mögéd,
ha már isteni szavaid a földbe tapossák,
mik még meg sem születtek,
a sok eme felsőbbrendűeknek haszontalan
gyenge elítéltből...
FELLEBBEZÉSRE JOGA NINCS!
2004.
Sebők Anita:
Feszítsd meg, fiam
Hívők serege világít az autókban,
az eső lemossa a bűnöket,
akár a fürdés, a tó.-
Kockák bámulnak rám a betonból,
van- e mögöttük valaki , én
nem tudhatom.-
A lámpa süt a szobákból csak,
egy apró nap, sikító fékek,
haldoklásukban is szikrázó
meztelen fák , kik elvesztették
minden gyermekük, s a játszótér
gyermekeit óvják most hitükkel,
hogy lesz még tavasz.
Ő ott fönt csak játszik, légvárakat
épít nekünk majd szétrombolja őket,
s kacag. Sakkozik, a robotjai,
úgyis kiütik egymást, vasöklűek.
Célokat kergetnek a forgó színpadon,
s egyszer csak a színpad elszáll
s az eltört szárnyú vágy elszalad.
A kereszt úgyis leszáll a toronyból,
mindenkit megtalál, s felszántja
válladat. A homoképítmény összedől,
hiába hívod az oly emberi Mindenhatót.
Bámuld csak csak órád lihegő romjait.
2004.
Sebők Anita: Halál van mindenütt
Halál van mindenütt nem
alhatok,
Kihunytak, s megolvadtak
összes csillagok.
Miért nézitek azt, kit apja,
anyja kidobott, nagyon fáj,
az űr is így makog.
Menekülő áradatban,
Vagyok menekülő,
sebzett vadkan.
Miért nézitek bárgyún
azt ki üvölt, minden
múlt szerelmes szem
Kihűlt, falak roskadnak
Üvöltöm : elhagytak!
Nagyon fáj! üvölt velem
a háború, s a tavaszban
megtermő ciános aszály.
Nagyon fáj ! Üvölti sok
kis gyerek, nagyon fáj,
hogy megöltek és
bámulnak a tömegek.
lehunyta két szemét az Isten
nagyon fáj, nem volt, soha,
s nincsen
Miért a gyerek,
miért megcsinálni
Ha porba hullik,
minden mi belőle fakad
Lábtörlő lettem,
jó lesz vigyázni,
Hirosimában
újból omlik a vakolat
Színdarab, melyet ki
tudja ki rendezett,
hazám eladtam,
mert a szavak miket
tőle kaptam náci ütlegek
Hát fáj az élet, filléres a hold
s a csillagok, Vigyed már !
Tied az olcsó színdarab,
Láttam már sokszor:
ti többiek, mit bámultok,
belőlem holnapra
egy fakereszt sem marad.
2003.
Kérjük, hogy amennyiben véleményed van a fenti |
 |
