Eszternek hívták a kislányt. Anyukája mindig csodaszép ruhákba öltöztette, finom ennivalót adott neki és a közeli igen előkelő iskolába járatta. Apuka elment - Anyu sose mondta meg miért. A kislány csak azt látta, hogy egykor villogó szemű anyukája szomorú. Ráadásul az iskolában sem voltak barátai. Érezték abban az előkelő iskolában a gyerekek, hogy Eszti mégse közéjük való, hiszen szegény, hozzájuk képest.
      Mindig sokáig tartott az iskola. Nagyon sokfélét tanultak, zenét, irodalmat, jó modort, kosárlabdát, teniszt, nyelveket; de mindegyik kisgyerek utálta már, hogy mindig fegyelmezettnek kell lenniük és nem kezdhetnek el szaladni neki a világnak, szabadon, mint a vadlovak. Esztinek gyalog kellett hazamennie, míg a többiekért puccos autók jöttek - sőt olyan is volt, hogy az autóban nem az apuka ült, hanem egy libériás sofőr. Eszti először hülyének nézte; nem értette ugyan miért is öltözik egy normális ember ilyen ruhába. De később mindig megbámulta. Neki bizony, akármilyen fáradt is volt, mindig gyalog kellett hazamennie. A városszéli erdőn túl laktak és csak egy út vezetett hazafelé, az erdőn keresztül.
Ősz táján iskola végére már besötétedett. Olyan volt ez a keskeny erdei ösvény, akár egy alagút. A fák összehajoltak, az ágak sokszor súrolták az arcát sötétben. És azok a hangok. Levelek zörögtek? Vadállatok leskelődtek, vagy szörnyek valamelyik fa mögött? Eszti rettenetesen félt ezen az alagútszerű úton melynek valahogy sose látta a végét. Nem volt ott az a kis pislogó fény a távolban, mely bátorította volna - lám ott a vége, csak odáig kell eljutni. Mindennap legyőzte ezt a dermesztő félelmet, de amikor hazaért, még csak egy puszit sem kapott az anyukájától. Anyu rögtön küldte a szobájába tanulni.
      Egyik este - már késő ősz volt - Eszti ott toporgott az alagút bejárata előtt, szedegette össze a bátorságát. Nagy nehezen sikerült is, ettől kicsit jókedvre derült. Ahogy ballagott hazafelé, a száraz őszi levelek félelmetes csörgése hamar elvette a kedvét. Minden pillanatban azt várta, hogy valamelyik bokor mögül előugrik egy rabló. Egészen tétovák lettek a léptei. Annyira vágyott már egy kis fényre, egy kis melegségre. Ekkor felnézett az égre és csodák csodája ott volt a hold, a fogyásnak indult hold. Ez nem lett volna olyan nagy csoda. De a holdnak egy hatalmas nagy kicsit mosolyra nyíló szája volt és két hatalmas igencsak szomorú szeme, ráadásul meg is szólalt:
- Szervusz Eszti. Én Holdanyó vagyok.
- Szervusz Holdanyó! Olyan jó, hogy világítasz nekem, így most már nem félek. Hogy-hogy eddig nem jutott át a fényed az ágakon? Olyan jó lett volna. Van itt körülöttem rabló?
- Ne félj Eszti, nincs a közeledben senki. Most vettem észre csak, hogy ebben a sötét erdőben járkálsz, s gondoltam világítok neked egy kicsit, hogy ne félj. Legalább te ne legyél szomorú. Gondoltam, ha kicsit felvidítalak, én is vidámabb leszek...
- Mindig ilyen bánatos a szemed? Én már nem félek, örülök, hogy végre van kivel beszélgetni. Te nem örülsz?
- Hát de, talán igen. Az én világomban azonban minden oly rideg, mint a jég és ez mindig elszomorít.
- Találkozunk holnap?
- Persze, sőt biztosan benézek ebbe az erdőbe. Ilyentájt?
- Aha.
Ettől kezdve Eszti úgy jött mindig haza a sötét erdőn keresztül, hogy közben Holdanyóval beszélgetett. Igencsak örült, hogy végre szüksége van valakinek őrá. Őrá az oly sokszor lenézett, kigúnyolt Esztire. A kötelező séta az esti rémes erdőben, tulajdonképpen a nap fénypontjává vált. Eszti mindig elmesélte Holdanyónak, hogy mi történt az iskolában vagy, hogy az anyukája miért szidta meg már megint.
       Egyik nap azonban különös dolog történt. Holdanyó arca nem látszott, fénye sem. A kislány léptei megint csak elbizonytalanodtak - lábai majd összeakadtak. Egyszer csak csörrent a bozót, ropogtak az ágak. Előbújt egy kis emberke a bokrokból, piros csúcsos sapkával a fején. Körülbelül a kislány derekáig ha ért, s ráadásul szárnyai voltak, olyan szárnyai, mint a szitakötőknek. Megállt a levegő, mindketten meredten bámultak az ijedségtől. Végül a manó törte meg a csendet először.
- Szervusz én Dede vagyok a szárnyas manó. Téged hogy hívnak?
- Eszter. Most megyek haza suliból. Annyira megijedtem tőled. Bántani fogsz?
- Én nem és Te engem?
- Én sem. Akkor oké a dolog. Elkísérsz egy darabon? Úgy félek itt a sötétben. Képzeld az iskolában megvertek a rossz gyerekek. Látod elszakadt a ruhám. Bántani akartak egy sánta kiskutyát; én erre elkezdtem kiabálni velük - ők meg széttépték a ruhámat. A tanár néni nekik hisz, mert ők gazdag bácsik és nénik gyerekei és bizony én kaptam az intőt. Anyukámtól nagyon ki fogok kapni az intő miatt. Félek hazamenni. Bezzeg ha apu itt volna, ő megvédene. Anyu meg úgy megváltozott mostanában, mindig kiabál meg szobafogságot ad, nem is szeret már.
- Vár haza?
-Á, dehogy. lehet, hogy észre se venné, ha késnék
- Akkor biztos eljössz velem egy kicsit csavarogni - szólt Dede - olyat mutatok majd, ami csodaszép, világraszóló és egy életre nem fogod elfelejteni.
- Én általában nem szoktam csavarogni. Mondjuk az igaz, hogy ma szívesen mennék kicsit később haza. Menjünk akkor, de hova is megyünk Dede?
- Holdanyó birodalmába. Látod szegény annyira szomorú lett, hogy egészen elbújt, ki se akar jönni a házából
-Messze van? - nézett Dedére a kislány bizalmatlanul.
-Nem itt van az erdő mellett, egész közel. Fogd csak a kezem. - Már repültek is a fák lombjai között. Dede megtalálta az utat az ágak és a levelek között, utasa csak a levelek szerető simogatását érezte az arcán. Egyre nagyobb bizalommal fogta Dede kezét. Egyszerre csak eltűnt az erdő. Dede feljebb emelkedett, mint egy kis repülőgép és vitte, vitte utasát. Először fehér hegyek tűntek el mögöttük, majd mezők jöttek és már ott is voltak. Egy városhoz közel szálltak le.
- Jé ez holdanyó birodalma? Csudaszép de nagyon hideg.
A búzamező, amely mellett leszálltak, lengett a szélben, de ebben a sötétben csak közelről lehetett észrevenni, hogy ez bizony nem az az aranysárga búzamező, aminek lennie kellene, hanem teljesen jégből van. Dede kölcsönadta a kabátját, nehogy Eszti megfázzon, csak előtte gyorsan kellő méretűre varázsolta.
- Hol van holdanyó, menjünk, látogassuk meg. Ott a városban? Gyere Dede induljunk - türelmetlenkedett a kislány. Eszti csak akkor kezdte sejteni a szomorú valóságot, amikor rálépett az aszfaltra és a jég hidege érződött a vékony vászoncipőjén keresztül is. Az aszfalt is jégből volt. Visszanézett a vacogó Dedére, aki bocsánatkérő bánatos szemekkel nézett rá vissza.
-Menjünk a városba, keressük meg holdanyót - szólt a kis manó.
Szótlanul ballagtak egymás mellett. Muszáj volt gyalogolniuk, hiszen Dede ebben a hidegben nem tudott repülni.
Dede még a cipőjét is odaadta és mezítlábasan, ingujjban ballagott a sírdogáló Eszti után. Aztán elérkeztek a városkapuhoz, de ott a marcona őrök a szuronyos puskájukkal elkergették őket.
- Becsaptál te ronda manó, itt minden rideg, sötét és jeges.
-Várj csak a város az egészen más, meglásd - hazudott egyet megint Dede, tele bűntudattal - Csak megkeressük a kiskaput.
Nagy nehezen bejutottak a városba. Dede lába már vérzett, de a jeges aszfalt gyorsan elállította a vérzést. Minden olyan gyönyörű díszes volt, hogy a Kelet összes díszes épülete, mint a Taj Mahal, meg az arab sejkek palotái, elbújhattak ezen épületek mögött; s minden csupa szín volt. Szín!  Kívülről.
      Eszti összevissza rohangászott föl s alá, hogy gyorsan megnézhessen mindent. Meglátott egy kávézót. Olyan barátságosan villogott kívülről. Gyorsan berángatta Dedét, hogy igyanak már végre egy meleg kakaót.
-Egy meleg kakaót kérek - kiáltotta belépve, amint szétnézett, de rögtön elfelejtett minden szépet amint meglátta a színtelen, rideg, gyűlölettel teli arcokat. A csapos odalökte neki a kakaót, a habos kakaót, formás keményre fagyott vaníliahabokkal a tetején.
-Gyere, menjünk! Ez csak fagyi, de ha a kezedben megmelegíted, meglásd, egész meleg lesz- próbálta vigasztalni Dede - Hidd el, most igazat mondok, de sietnünk kell Holdanyóhoz, már csak egy sarok a háza.
Lám Eszti kezében, csodák csodája, a kakaó, amit magukkal vittek visszakapta az igazi színét és először csak meleg majd egészen forró lett. Csodálkozva itták meg most már ketten ezt a csodálatos erőt adó italt, mert Esztinek először az út során eszébe jutott, bizony osztozni kéne.
-Gyere, gyere már ez itt Holdanyó háza, itt vagyunk - kiáltott a kis piros sapkás Dede örömében.
-Ez, de hisz azt mondtad palota, ez csak egy egyszerű ház.
-De igazi aranysárga, mint a napocska, meg a búzamező. Különben is a jó embereknek nem kell palota, ők a lelkükkel palotát tudnak varázsolni akár egy viskóból is.
Rángatta Dede mint az őrült a kislányt, míg elérkeztek Holdanyó szobájához. Benyitottak. Az első, amit láttak, egy kandalló volt, égett benne a tűz. Minden csupa piros volt. Az ágy is bíbor selyemmel volt letakarva, ahol holdanyó feküdt.
- Szia, te vagy Holdanyó?- lépett közelebb Eszti az ágyhoz, amin egy igen sovány, gyönyörű szép arcú, törékeny idős asszony feküdt, de végül a szemeiről ráismert. Azok bizony ugyanazok voltak.
- Itt már mindennek vége, mindent ellepett a szürkeség, meg a jég. Meg fog ölni minket, az egész világunkat. - sóhajtott amaz. Eszti odalépett a törékeny hölgyhöz, megfogta a kezét és megsimogatta a fejét, de az csak bánatosan nézett rá. Megszólalt a manó, igencsak bűnbánatosan:
-Ezért csaltalak ide Eszti, Holdanyó világa haldoklik és Holdanyó is. Ez itt egy ugyanolyan világ volt, mint a tiétek. Egyszer csak elfelejtettek az emberek szeretni, örülni, egymással törődni. Aztán sötét lett. Aztán minden jéggé fagyott. Nemsokára már az emberek durva szavakat se fognak mondani, mint most, végül elpusztul minden. De te meg tudsz menteni minket. Kérlek szépen, bocsáss meg, hogy hazudtam neked, de muszáj volt. Itt Holdanyó a lelke mindennek és mindenkinek, ő osztogatta a szeretetet az embereknek és ez tartotta életben ezt a világot. Segíts, kérlek. Vidítsd fel holdanyót, hadd gyógyuljon meg és hadd maradjon meg ez a világ.

A Fenyőfa világít, elektromos. Micsoda otthonos. Hiányzik ugyan a fehér karácsony, de legyen mindegy. Ajándékot nem kaptam, de nem is az a lényeg, fő, hogy a fa világít és pezsgő van az asztalon. Hitelben vásároltam ugyan, de nem számít. Semmi sem számít, lényeg a szeretet ünnepe. Szeretjük egymást, mint a gyerekek a homokozóban. Szinte hallom az elhagyott  feleségek, gyermeki kiáltásait: Szétromboltad az otthonomat! Szét.
Nem tudok kacsát sütni sem halat, nő létemre. Eszünk kenyeret, tejjel, az is jó lesz. Megterítek magunknak. Szemben egy üres tányér, díszszalvétát kap, ezüstkanalat. Én majd fakanállal eszem az első fogást a főtt krumplit. Én nem számítok. Zavar ez a csend, ilyenkor az jut eszembe, hogy őrültek kergetnek őrülteket odakint Isten nevében mindörökké. De ezek nem azok a kedves jóindulatú öreg nénik, akik sírva emlegetik, hogy radar van a fejükben és nem tudnak megszabadulni tőle. Ezek olyan őrültek akik felrúgtak minden szabályt, amit  felállítottak maguknak Isten nevében és most papot játszanak, pénzt adnak vesznek ordítoznak mint a sebzett vadállat, míg sorban állnak, de hiába a hegek után seb marad.
      Hangyaboly ez az egész város, csak a hangyák nem tudják mit akarnak. Én tudom velük szemben, én különleges vagyok. Lélegzem, szívom be az oxigént, mint Monte Cristo Grófja. Talán én is gróf vagyok, hogy végre szabadon lélegezhetek?
Micsoda úri proletárkívánság. Lemostam magamról minden bűnt, s tisztább vagyok, mint a ma született gyermek, hisz az is már tiszta mocsok, amint megfogan és végighallgatja a főnök ordítozását, a férj lihegését majd ütéseit, anyja sikításait, hogy menj vissza onnét, ahonnan jöttél, te mocskos kést a hasamban. Már a csecsemő is antiszemita és idegengyűlölő, s tudja ölnek a szavak, s az ölelés és érintés hazug, mint a földrengés mely  azt ígéri életben maradsz; de elrejti ezt a tudást mélyen a sejtjeiben...
     Csodálatos ez a hosszú asztal, meggyújtom a gyertyákat az asztalon, figyelek ne égjen le semmi. Nem jön. Nézem az üres tányérját a szemközti, távoli végén az asztalnak és sóhajtok. Hát ez évben úgy látszik nem szent néki a karácsony nem akar eljönni. Eszembe jut Domján Edit. Valahogy majd én is úgy csinálom. A szeretet ünnepén kell meghalni, hogy az Emberfiának legyen valami kis illúziója. Legalább neki. A hitetlen papok úgysem fogják  meghatni.
    Meg kellene tölteni a tányérját valamivel. Adok neki egy kis főtt krumplit margarinnal hátha ízleni fog. Tudom nem illik a ház pompájához, de sajnos szakácsra már nem tellett. Nézem az üres tányérját, meg az üres székét és megvidámodok. Hajóra ülök és utazni fogok, anélkül, hogy megpróbálna lelökni a luxusgőzösről, mert a cipőm nem makulátlanul tiszta. Évtizedek álma.
Tízezrek álma lenne , hogy ugyanezt megtehesse, de ne  én fogom. Az ezüstkészlet. Majd arabnak öltözve eladom a kínai piacon fillérekért, s hogy fognak engem a cigányok szeretni
- Mi a  nyavalyát kopogsz te nyavalyás fa? - azt hittem ő jött,  ő kopog az asztalon, kihűl már az a krumpli.
- Zavarod az álmaimat, kopogj másutt, te szellemutánzat!
Oxigén, oxigén végre itt vagy velem, s nincs az a fojtogató képzelt  zsinór a nyakamon. Vagy nem is képzelt? Vagy képzelt? Ó istenem, mozdul a kezem és szabadon teszi, anélkül hogy fenyegetnének, micsoda, mozognak az ujjaim, s én parancsolok nekik, kandallótüzet kérem  kandallótüzet!   
      Bekapcsolom a magnót, szól a rokend-roll és én pörgök vele, forog már az ég is, örvénylik velem a szabad madarak nádasa, az út, a kéz az akarat, a szabadság amit minden alkotmány leír. Micsoda ciklon, s nevetni kell oly csodálatos, most nevetek életemben először. nem hallja senki, de mit számít itt vagyok én és hallom és tudom és tudom, hogy ott kinn a mező a whiskeys üveg és a telefon. Hívni fogok egy bér-pasit, hadd vetkőzzön nekem szép lassan.
     Megtalálom a személyi igazolványt. Személyi igazolvány, drága kis személyi igazolvány- szól a nóta. Lárvaarc mely verte a hasát húsos öklével, hogy elvetéljen de miért nem szúrt bele? Úgy hatásosabb. Mit takarsz te pondróarc? A rettegéstől bevizeltek a kölykeid, s te rájuk borítottad a vizeletes lepedőt. Máig is érzem a szagot. Ó én kérem jó kislány vagyok. Ott ültem az ágy szélén egész nap, nehogy valami olyat tegyek, amitől rossz kislány leszek. Reggeltől estig és olvastam a tankönyveket, hogy jó kislány legyek, de mégis én lettem a város legnagyobb szégyene, s lám huszonötezer ember tudja s még több. Azt hiszed  krumplisszák vagyok, betettél egy szekrénybe, hogy ott kicsírázzak. De most én tettelek bele, micsoda vicc ugye.
Beletettelek oda , ahova te engem... Nem volt jogod megölni, és élve hagyni.
Hiba volt, hogy nem öltél meg, de teljesen.
Zsidó vagyok kérem, s azt mondja a vallásom szemet szemért fogat fogért. Hát most te vagy a krumpliszsák, te véletlenül felcsinált kurva.
     Nem volt elég az első kés amit választottam, zsíros egy anyám van vagy volt? Mindegy. Kimentem a bárdért, úgy egyszerűbb egy gyenge nőnek. Reccsent a csont, mint a kőhöz pattintott szikla, s jött az agyvelő, mint marhából a csontvelő amit kenyérre kell kenni, csurgattam egy kis vért a karácsonyi tányérba, abba amit most az asztalra tettem, de sajnos el kellett mosnom.
Pontosan tudtam valami hiányzik abból a tányérból. S a tűz odalent a pincében, mármint a kazán gyorsan dolgozik. Ott és akkor le kellett borulnom az egyetlen Isten előtt, csodát tett. A történelemben először...