Sziasztok!

A TAVASZ c. csak listatagoknak szóló pályázatra prózai írásokat vártunk.
6 pályázat érkezett be.

A legjobban tetsző KETTŐ írás sorszámát várom március 15 szombat délig az
anisse@verslista.hu címre!

--
Anisse


### 01. ###

Évszakok királynője



Ahogy fordul a föld, és vele az éjszakába a nappalok, lágyan, lassan,
észrevétlenül suhanva, úgy fordul a zord tél a törtfényű tavaszból egyre
perzselőbb nyárba, hogy onnan a mézszínű, lombhullató, krizantémillatú,
elmúlást idéző ködös, őszi táj, bújával megint átszenderüljön a fagyos tél
hótakarója alá.

Anyanyelvünk varázslatos szavakkal idézi a négy évszak, - a tavasz, nyár,
ősz, és a tél -titokzatos hangulatát és folytonosságát. Ha néha befelé
figyelünk, lelkünk is szinte hallja, hogy mindegyik szó - az évszak
hangulatát idézve, lágyan, hevesen, mélabúsan, majd keményen, fagyosan -
muzsikál.

A legszebb szó - és évszak is - közülük, számomra a tavasz, és a hozzá
kapcsolódó csodálatos kifejezések: a rügyfakadás, rigófütty, pipitér,
gólyahír, pázsit, és a tavasz hónapjai, - a március, április, május - melyek
számomra mind-mind az életet hirdetik.

Hallgasd csak: tavasz! Lágyan muzsikál a szó, s ha becsukod a szemed egy
pillanatra, lehet bármilyen sötét és zord a tél, lelked azonnal átlényegül.
Felengedsz fagyos mélabúdból, egyszerre megérzed a sarjadó fű friss illatát,
becsukott szemeid mögött lombkoronát varázsol a tar ágakra a képzelet,
hallod a rigók rekedt, riadt, erőtlen, hajnali énekét, a halkan surranó kis
patak ébredő neszét, látod a tarka rétek színpompás virágait, a falusi
udvarokon tipegő pelyhes kiscsibéket. Érzed, ahogy ébred a természet,
újraéled fű, fa, virág, s tavaszt idézel így a lelkedbe is. Enged a fagyos
szorítás a szíved körül, élni akarsz, újjászületni a rügyfakasztó tavaszban,
ahol a földből remegve bújik elő az első hóvirág, majd az ibolya, s a
háztetőkön újra ott kelepel a gólya is.

A tavasz jöttével újraélednek lelkünk derűs hangjai. A langyos napsugártól
átmelegszik szívünk, újra élünk, mosolygunk, szeretünk, erőtől duzzadunk,
mint a kipattanó barkaág.

S míg lágyan suhanunk a múló idővel, hagyjuk, hogy a körforgásban hosszan
öleljen a forró, mézillatú nyár, hogy felhevült testünket lágyan simogassák
hűs folyók habjai. Ha ilyenkor a végtelen nyári ég csillagsátorára
pillantunk, megállni látszik a tűnő idő is, míg lábunk elé nem hull egy
kósza csillag, amely az időtlenségből felriaszt.

Aztán múlni kezd testünkből a nyári láz, esténként néha borzongva bújunk
össze már. S míg bódultan szívjuk az őszirózsák, dáliák illatát, menekülünk
a kósza ökörnyál pajkos, ragacsos csókja elől, addig hátunk mögül belopódzik
újra az elmúlást idéző ősz. Halott lombkoronájukért még reccsenve lehajolnak
néha a kopár fák vacogó, meztelen karjaikkal, de mindhiába. Fagyos, októberi
szélben gyertyák lobbannak megint a holtakért, akiknek sírjain büszke,
duzzadó virágú krizantémok dacolnak a faggyal az életért.

A végtelen körforgásban már hó és jég borít mindent, a kérlelhetetlen tél
álomra int, hófehér takarót borítva a halott világra, hogy mély álmából
zsongó, új tavaszra, a királylány csókjára  ébredjen megint.





### 02. ###

A mogyorófa álma



            Áll a mezőn, magányosan egy öreg mogyorófa. Még csemetekorában,
törzse kettévált, s mintha ikrek lennének, úgy nőttek tovább. Majd az idő
múlásával, hogy a fa szét ne hasadjon, a törzs részek egybefonódtak, mint a
lián indái összekapaszkodtak.

Ha most valaki nézné, szemei, elé tárulna az öreg mozdulatlan fa szíve,
lelke.

            Régebben, míg ifjabb volt, a törzsek, alkotta szívben, vígan
játszott a napsugár, és madarak fészkei díszítették, melyekben fiókák
tátogatták hatalmasra nyitott csőrüket.

De ma már, elszáradt gallyaival űz csúnya tréfát a tavaszi szellő úrfi.
Próbálkozik minél többet letörni.

            - Incselkedj csak! - gondolta magában a fa. - Majd meglepődsz,
ha még maradék nedveimből újra kifakadnak rügyeim, és friss vesszők
serkennek!

            A szél után esni kezdett a langyos tavaszi eső. Nyomában a
faágak nedvesen csillogtak, és bódító illat lengte be az egész tájat. A szél
már hiába igyekezett tördelni a gallyakat.  Azok magukba szívták az éltető
vizet, és úgy hajladoztak, mint újkorukban.

            A mogyorófa boldogan nyújtózott az ég felé.

            - De jól jött ez a kis segítség!  - sóhajtotta.

Megrázta magát, és a már zöld fűpázsitra hulló esőcseppekben a Nap fénye
megtört, és csodálatos szivárványt hozott létre.

            - De szép! - sóhajtott megint a fa. - Érzem, itt a tavasz!
Érzem, tagjaimban a kikeletet! Érzem, amint az erőm visszatér! De, jaj!
Olyan magányos vagyok! - és nagyon szomorú lett megint a mogyorófa.

            Messze-távol, ahol az ég a földdel érintkezik, ott a
látóhatárnál fényesen ragyogott a Nap. Onnét a messziből világította meg a
párás levegőt, és csalogatta elő a szépséges szivárványt. Az öreg mogyorófa
is szeretett volna ismét a Nap kegyeibe férkőzni, ezért integetni kezdett a
Napnak.

            - Szervusz Nap! De rég simogattál, melengettél!

A Nap, mintha értette volna a fa gondolatát, melegségével elárasztotta az
egész mezőt, ott is, ahol a fa állt. Megszárította az esőtől nedves tájat,
majd egy hirtelen gondolattól vezérelve átvilágította a fa szívét, onnét is
kiszárítva a maradék nedvességet. A fán a gyönyör hulláma futott végig. Még
gyökerei is beleborzongtak.

            Ágai végén pedig kipattant az első rügy, majd hamarosan nagy
zöld bimbók lepték be, és hosszan csüngő csoportos barkák hintáztak friss
vesszein.

            - De gyönyörűek az ágaim! - ujjongott a mogyorófa. Ám, még
mindig nem volt igazán boldog. Szeretett volna hasznos lenni. Vágyta, hogy a
madarak ismét rátaláljanak.

            - Méhek, gyertek! - kiáltotta. - Vigyétek hírét az út
túloldalára is, hogy élek, még erős vagyok, és várom a madarakat! Még tudom
őket ringatni!

            A méhek körbedongták a fát. A sárgásbarna barkákból
összegyűjtötték a virágport, és vidáman zümmögve, tovaröppentek.

            És a fa várt! Várt, és várt! Szép leveleket is növesztett, mire
vidáman trillázva megjelent az első pacsirta. És a fa szíve nagyot dobbant!

            -Végre!

A pacsirta csőrében egy kicsinyke szalmaszállal közeledett felé, majd
megpihent a törzsek biztonságában. Édes terhét letette, s tovarepült. De nem
maradt sokáig távol.



            Az anya szeme könnybe lábadt, mire idáig ért a mesélésben.
Gyermeke csodálkozva nézett rá.

            - Mamika! Miért sírsz?

            - Csak, olyan megható ez a mese! - válaszolta megnyugtatva
kicsinyét, de közben arra gondolt, Ő az a magányos mogyorófa. De vajon az ő
vágyai is teljesülnek, vagy csak vágyak maradnak!? Szíve nagyot dobbant,
amikor távoli kedvesére gondolt, aki, ha beszélgetni tudott vele, fényt és
reményt vitt sivár életébe.







### 03. ###

Vigasz



Megjött a jó idő. A parkban párok sétálnak kézenfogva, vagy a padon ülnek
egymást csókolva. Én is szeretem, amikor szikrázik a napsütés, amikor
burjánzik a tavasz. Lanyha szellő simít az arcomon, a hajszálaim játszanak a
légben. Ni, egy kis madár, milyen szépen csirepel. Igen, megjött a tavasz.

Jó, hogy itt van ez a tó, egészen különleges érzés most itt lenni. Gyönyörű,
ahogy a tiszta kék vízen megcsillan a fény. Kicsi kacsák úsznak a tóban, az
anyuka elöl, és a kicsik utána . szeretek itt lenni.

Milyen tehetetlen volt. Mint tengeri hal a sivatagi homokban. Vonaglott.
Hullámként jöttek rá a görcsök, és én nem tehettem semmit. Nem tudtam neki
segíteni, pedig annyira akartam. Hogy akartam! Édes Istenem, most már veled
van. Most már nem járják végig elfáradt testét azok a végtelennek tűnő,
pokoli fájdalmak.nem tudom elfelejteni. Kínjában a lepedőt mardosta, és hogy
nézett rám! Kimeredt kerek szemei még most is bennem vannak. Belém
szívódtak, talán halálomig velem maradnak. Átkozott egy élet! Átkozott
születés! Mindnyájan halálra ítéltek vagyunk, de meglepetés-szerűen érkezik
a vég.hisz egy hónapja még senki nem gondolta volna.

Ott voltunk az unokahúgomnál.milyen lelkes volt, hogy rajongott mindenért,
ami kultúra! Igen, ő igazi úriasszony volt, nincs mit tagadni. Mindig
elegáns és csinos volt. És értelmes, még az ő korában is! Mégis, a Halál nem
szelektál. Legalábbis nem érdemek alapján.

A természet mit sem érez az én mélységes keserűségemből. Én úgy érzem,
szétszakadok, fizikai fájdalmakat élek át. Csodálom, hogy senki nem látja. A
kis patak ugyanúgy csörgedez, most még hangosabban nevetnek a
kamaszlány-csapatok. Én már nem vagyok kamasz.

Minden embernek csak egy anyja van: ő az, akitől az életet kapta a
legteljesebb értelemben. Hihetetlen, hogy ennyi volt. Nem akarom elfogadni,
hogy az én anyám nincsen már többé! Pár hete még reméltem! Miért ilyen
kegyetlen az Ég? Miért nem halnak meg egyszerre anyák és gyermekeik?

Feldolgozhatatlan hiány és hatalmas űr. Nem tudja felfogni az Értelem, hogy
nincs Holnap. Nem érzi, hogy a Tegnap már elmúlt. Az idő egységét akarja
megélni. A teljességet a maga párhuzamában. Egyszerre akarja unokáit és
nagyanyáit látni, mint egy óriási családi fotón. Ki mondja, hogy nem
lehetséges ez?

Az idő tér, a tér idő. Nem kell mást tenni, mint utat változtatni: kitérni,
vagy visszafordulni. Igen, ezt fogom tenni. Értelmem parancsa ez, az én
feladatom pedig az engedelmesség. Isten ajándéka az élet. Nem kell mást
tennem, mint megőrizni a karácsonyi ajándékokat, és évtizedek múlva sokan
leszünk. Nem szabad kidobni az elhasználódott cipőt, a kirojtosult zoknikat.
Nagy hely kell, de megéri. Nem lesz többé szomorúság, veszteség, szívűr.

. elveszett. Minden elveszett. A Boldogság, a Család, az Egyensúly, a
Segítség, a teljes Életem. Nincs, mi visszahozza, hiába bomlasztom fel az
összes mentális fonalat. Egyszerűen vége. Jobb, ha beismerem, és leülök itt
a fűbe.



De mi ez? A kis bugyborékoló patak mintha mondana valamit?...ha, a csermely
az ő hangján szól! Azt mondja, azt mondja. Élj! . Anya, hiszen Te vagy az!
Te vagy az, szülőanyám! Te vagy az!...     -         A fűbe heveredek,
leteszem a fülem a földre. Hallgatom, mit mond. Lüktet, akár a szív. Akár az
én szívem, akár az én Anyám szíve. Egyenletesen dobog a kicsi szív.
Szeretettől dobog. Felemelem a fejem, és hallom, ahogy az apró madárka
csiripel. Azt mondja: "Édes az Élet, örülj, hogy Éled!" . én örülök,.örülök!
Igen. A szellő is mondja: "Itt vagyok." Megcirógatja a bőröm, ahogy az anyu
tette, amikor még kicsi voltam. Igen. Senki más nem tudott úgy simogatni,
ahogy ő, annyi érzéssel, odaadással.

Tudom, hogy itt van velem most is, érzem. Rám mosolyog, ott van a fiatalok
arcán, az idősek ráncaiban. Látom, amikor a kisfiú beköti a cipőfűzőjét;
érzem, amikor egy autó elsuhan mellettem. Ha a tévét bekapcsolom, mellettem
ül. Ha elalszom, megsimogatja a fejem, és jó-éjt puszit is ad.
Elment? Nem, itt maradt velem.

Mi az, hogy halál? Az én számomra nem halt meg. Jelzi, hogy jelen van, ha
kuruttyol a béka, ha felsír a kisbaba. Hogy ne felejtsem el? Hogy is
tehetném? Elfelejteni csak azt tudjuk, amit elvesztettünk. Őt soha nem
vesztem el teljesen. Ha valaki találkozni akar vele, engem keressen fel,
hisz' itt van bennem. A génjeimben is hordozom, papírom van róla.





### 04. ###

Tavasz



Egy levélre számított, de kettő várta. Megbűvölve nézte a nagy barna
borítékot az intézet bélyegzőjével, remegett a keze ahogy fogta. Aztán
észrevette a kisebb borítékot is a jól ismert kézírással. Drága John!
Melegség áradt szét a szívében.

Tétovázva lépett ki a posta kapuján, a park felé vette az útját. Leroskadt
egy padra, és zsibbadt félelemmel a szívében nézte a borítékot. Élet vagy
halál. Vajon mi van benne? Mama persze azt mondaná, hogy megint túloz,
fiatal még, előtte az élet, bármi lehet belőle. De ő nem akar bármi lenni. Ő
a Broadway Bound Dance Academy növendéke szeretne lenni.

Szemközt, a lovasszobor betontalapzatán Miriam kuporgott, az öreg
koldusasszony. Kékre fagyott lábujjai kikandikáltak a szakadt lábbeliből,
karját fázósan maga köré fonta, oda, ahol ő volt, nem jutott el a napsütés.
Félig megszáradt zsemlyét majszolt elmélyülten, néha dobott egy morzsát a
feketerigónak, amelyik türelmetlen éhséggel toporgott mellette.

Csend volt a parkban. A hídon túlról távoli zümmögésként szűrődött át a
forgalom zaja.

Sietve tépte fel a borítékot. Lesz, ami lesz! Nagy volt a kísértés, hogy
behunyja a szemét, de hát nem bújhatunk el  a rossz hírek elől örökké. Nem
megoldás. Ahogy elkezdte olvasni a levelet, robbanásszerűen áradt szét benne
a boldogság, elárasztotta minden porcikáját a feje búbjától a nagylábujjáig.
Sikerült! Fölvettek! Táncos léptekkel indult el. Ugrálni, kiabálni,
ujjongani szeretett volna, megosztani valakivel ezt az örömöt, mert úgy
érezte, túl sok egymagának. A reggeli napsütés símogatásában forrónak érezte
a nagykabátot. Hirtelen elhatározással levette, és a koldusasszonyra
terítette. Gyengéden eligazgatta a lábai körül, aztán búcsút intett és már
futott is hazafelé.

A magyalbokor aljában a hóvirág ezt a pillanatot választotta, hogy kinyissa
első hófehér szirmait. Megjött a tavasz.





### 05. ###

Tavaszváró



            Az erdőben, ahol mindenféle mesefigura él, a kismanók már igen
türelmetlenek voltak.

Nagyon hosszú volt az idei tél! Amerre csak néztek mindenütt hó. Időnként
előbújt a Napocska és szorgalmasan végezte a dolgát, de sajnos, a hideg, aki
olyan régóta uralta a természetet, mindig visszaverte a még gyenge
sugarakat. A manócskák meg egyre csak nyaggatták mamájukat:

            - Mikor jön már az a tavasz? Olyan unalmas itt bent! -
siránkoztak egyfolytában, hogy az anyjuk feje már szédült belé. Így aztán Ő
is reménykedve várta már, hogy jöjjön végre a tavasz. Mivel a mama nem
tudott tavaszt varázsolni a manócskáknak, ezért az apróságuk maguk dugták
össze fejecskéjüket. Ki is találtak egy jó kis tervet, hogyan csalogassák ki
a tavaszt a rejtekéből. Meglesték, mikor megy el otthonról a mamájuk. Mikor
már nem látták távolodó anyukájukat, hirtelen nagy sürgés-forgásba kezdtek
bent az odúban!

- Gyertek gyorsan! Itt az idő! - kiabáltak egymásnak a kis manók. -
Végeznünk kell mielőtt mami hazaér!

Egykettőre előkerült az ecset, a vizes tál, a festék, újságpapír, amivel
letakarták a bútorokat. Egészen úgy csináltak mindent, mint amikor
édesanyjuk festette a falakat..

            Aprócska kezeikkel szaporán festeni kezdték a szoba falát, bár
egy kicsit féltek is, mit fog szólni az anyukájuk, hiszen nem rég meszelte
tiszta fehérre a falakat..

Az egyik festette a hóvirágot, a másik az ibolyát. Volt, aki tulipánt,
nárciszt pingált a falra. Közben énekeltek:

                         Süss fel nap, fényes nap,

                          Kertek alatt, a kismanó,

                          Majd megfagy.

Lassan elkészültek a festéssel. Ledobálták a festőkellékeket és a szoba
közepébe szaladtak, hogy megnézzék a nagy művet.

- De szép! Szinte még az illatát is érezni! Szimatolgattak a levegőben.

Amint ott gyönyörködtek, egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett rajta a
mama. Mikor meglátta az összemázolt falakat, kezéből kiesett a fonott kosár,
amiben egy csokor hóvirág virult. A kosár elgurult és a hóvirág szétterült a
földön a manók nagy-nagy örömére. Egy szempillantás alatt ott termettek
körülötte:

            - De gyönyörű! Honnét hoztad? Csak nem a tavasztól kaptad? -
kérdezgették

- De bizony! Már itt kopog az ablakon. Nézzétek csak?

A manók az ablakhoz szaladtak. Kezükkel letörölgették róla a téli port.

- Nahát! Elolvadt a hó, és rügyeznek a fák! - kiáltottak fel, egyszerre.

- Hurrá! Kint is, bent is tavasz van már!





### 06. ###

Rozsdafarkú madaraim

/.akik tavasszal visszatértek/

Szüntelenül hordja a száraz növényi szálakat, leveleket, mohát, vékony
gyökérdarabkákat és sarat. A fészket a tojó építi, teraszunkon lévő
gerendára. Időnként körülnéz, csivitel, félve ugyan, de fáradhatatlanul
rakja költőhelyét.

Csendesen figyelem, szerencsére nem zavarja a jelenlétem. Találgatok, -
vajon veréb lehet, vagy a tavalyi rozsdafarkú madár tért vissza? Jól
megnézem, a verébnél kisebb, rezegteti élénk rozsdaszínű farkát, hegyes
vékony csőre van.

Ő bizony az én madaram.
A fészket szőrrel és tollal béleli. Kutyám néha megugatja, ilyenkor ijedten
tovaszáll, majd visszamerészkedik, tovább dolgozik.

Egyedül kotlik fészkében tojásain ülve. Párja nem váltja, nem eteti,
időnként elhagyja
otthonát, hogy táplálékot keressen. Ebben az óvatlan időben nézi meg párom a
fészket.
Így tudjuk meg, hogy öt fehér tojás vár anyjára a puha lakban.

A fiókák két hét alatt kelnek ki. Anyjuk melengeti őket, később már mindkét
szülő etet, különösen a hajnali és a késő délutáni órákban. Rovarokat,
pókokat hordanak a szülők kicsinyeiknek. A repülő rovarokat is ügyesen
elkapják, mindez csodálatos látvány.
Reggel gyakran az ő harsány beszélgetésükre ébredek.
A párok áprilisban és a nyár folyamán költenek, de kivételesen háromszor is
nevelnek fiókát.
Általában két, két és félhetes korukban hagyják el a fészket a fiókák.
Mindezt intenzíven figyelem - a kíváncsiság hajt, mennyi időnek kell
eltelnie, mire szárnybontogatással próbálkoznak?
A legközelebbi ágra repülnek először gyenge kis szárnyaikkal.
Kutyám messziről kémleli őket, néha a fa alatt élénk csaholásba kezd, de
ilyenkor játszom vele, hogy a figyelmét eltereljem. De a szeme sarkából a
kicsiket figyeli.
Sokáig pihegnek kis fiókák, majd visszarepülnek a védett, biztos lakba.

Egyre gyakrabban próbálgatják a repülést és egyre messzebbre. Izgalommal
vagyok tele - csak ne essenek le, de kezdenek erősödni a sok gyakorlás
közepette. Már rovarokat is kapkodnak be közben. Szépen, ívelten repülnek.
Úgy látom, megszokták jelenlétem, már nem félnek. Az is lehet, hogy érzik,
nem vagyok ellenségük, hiszen ők az én legkisebb kedvenc állataim. Az arra
tévedő macskákat elhajtom, szeretnének ők is "játszani" velük.

Megfigyeltem, a hímek kedves szokása, hogy ősszel, szeptember környékén újra
felbukkannak a költőhelyükön és énekelnek.
Így adják tudtunkra, köszönik a helyet, és jövőre újra visszatérnek, de most
útra kelnek, lehet Dél-Európába.



Rozsdafarkú madaraimat boldogan várom vissza!