Sziasztok! A februári pályázatot küldöm szavazásra. A két téma a "szöveg" és a "betegség" volt. A szavazási cím szavazas@verslista.hu A határidő március 31. éjfél! Szavazzatok! 01. MAGAM ALATT? Elfásult csontjaim ernyedten kaszálnak. Bőröm és körmöm vér itta gyalázat? Szemem és homlokom lüktetve bóbiskol. Karom és lábam szélfútta mohapor? A fene ezt a testet, hogy lehet ily gyatra. Szédülök, kószálok ? léptem biza? satnya? Három napja már csak darabokban élek. Négy falamat nézve gyógyulást remélek? 02. Fájdalomdíj Két hét óta kórteremben élek, szürkésfehér kín ölel körül. Gördíthető vaságyamon kerekeken gurul a drága fájdalom. Műtét után narkotikus álmom felpofozzák trágár tenyerek. Délibábok fenyegetnek, az arcnélküli árnyak újra eltemetnek. 03. KEDVESEM Meddig mehetek még, miért Mártózom mégis megint Alvásba,a betegség helyett amért Szólanék szívem szerint? Mint csendet faragó szobrász Ki leteszi a vésőt Megnyílik szájamon szólás, Nem várom meg a későt. Elmondom,akár a madár, Szavam ma szívedbe száll: Szeretlek én kedvesem, Repüljünk el kettesben! 04. Szavak hatalma Becéző, simogató, dicsérő, bátorító, vigasztaló, megbocsájtó, megnyugtató szavak. Nem hiszem, hogy van nálatok hatékonyabb gyógyír mely az emberi lelket új köntösbe öltözteti. Akaratlanul is bensőnk orvosává váltatok amióta csak értelmes mondatok hagyják el ajkunkat. Micsoda ellentétek, micsoda hatalmas erők rejtőzködnek bennetek. Gyógyulást hoztok a betegnek, bátorságot öntötök a reményvesztettbe, Megnyugvást adtok a kisgyermeknek, eufórikus örömöt a szerelmesnek. Vádló, gyalázkodó, megalázó, durva, önérzetet sárba tipró szavak. Nem hiszem, hogy van nálatok gyorsabban gyilkoló fegyver. Akaratlanul is lelkünk mészárosává váltatok amióta csak értelmes mondatok hagyják el ajkunkat. Micsoda ellentétek, micsoda hatalmas erők rejtőzködnek bennetek. Ha mindenki tudatában lenne ennek a mágikus varázsnak, talán nagyobb felelősséggel Válogatnánk közöttetek agyunk rejtett kamráiban . Talán takarékosabban bánnánk a meggondolatlanul kiokádott sértésekkel, a másikat Gyötrelembe kergető, porig súlytó, szívében kést forgató, be nem gyógyuló sebeket ejtő, Vaktában vagdalkozó, saját lelkünket is romboló mondatokkal, és hagynánk szívünkből kiáramlani a megnyugtató, bátorító, reménykeltő, szeretetet, megértést, szerelmet sugárzó, saját lelkünket is építő szavakat. 05. Varázsszavak A tenger homokjába írtam egy különös varázsszót. Egy varázsszót, melyet már elmosott lágy eső, vad vihar. Neked semmit nem jelent, csak egy puszta szöveg. Elfújta a szél, letörölte homokba írt szavaim. Mi maradt belőle? Egy hangtalan kiáltás, különös varázsszó. Csillogó betűim neked csak sápadt szöveg. Nem jelent semmit. De nekem minden gondolat remegve fáj. S hagyom!... 06. EGYPERCES OLVASÓNAPLÓ PÁL UTCAI FIÚK: nemecsek Boká-n rúgta Ácsferit, de ráfázott. KŐMÍVES KELEMEN(NÉ): Beépített ember... Keresd a nőt! Itt még a falnak is füle van. CSENDES DON: Kinyír a kanyar. HÁBORÚ ÉS BÉKE: Tömör Őrkény. IVAN GYENYISZOVICS EGY PERCE: írta Önkény István. EMIL ÉS A REMEK RÍMEK: lebuktam... 07. Vízszintes fénytörés szenzációs, ami tegnap történt veled végre mögötted van ez a lepratelep vidáman veted szemed a lemenő napra bőröd mohón issza a narancs sugarakat bámulj bele a vörös napkorongba csak ne nézz le a földön a mocsokra karmazsin ragyogás hullik arcodra finom árnyalat színezi hangodat sudár kétségek közt arra eszmélsz nincs benned két egyforma testrész áltasd magad, több vagy mint melléktermék üvölts bele az égbe: van még esély torkodon akad egy magánhangzó eljött a te időd, ez vadállatjó szigorú ez a neoplazmás kóda neked túl sok ez a vandál hónap cserben hagytak a segédigék véget érhet e hosszú idény lassan enged egy gyenge kéz a nap szívében tovább élsz 08. Az írnok Én Blackpool a férgek férge megkezdtem szolgálatomat a nagy Ápisz bika szolgálatában, a nagy Ápisz bika dicsőégének krónikáját írom. Én Blackpool a férgek férge jól érzem magam az én uram szolgálatában a bika népe közt. Időként az én úrnő a királynőmeglátogat, és kedvét tölti velem, amit persze én is élvezek? Az én uram a nagy Ápisz bika, a győhetetlen, a HÁZ URA, a bika népének a vezére, dicsőőök és hatalmas fáraók utóda, mert miként azok elragadták az aranygyapjút úgy őis elragadta azt, ezért nem is nevezi magát másként, mint Iaszón. Az én uram Iaszón, népének a bajnoka, mert minden párviadalból győtesen kerül ki, és minden ellenségét megöli, ezért őnépének a vezére. Az én uramnak Iaszónnak az erejét más népek is rettegik, mint például a vadak népe, amelyik szüntelen háborúban áll a bika népével, de a kos népe az én uramnak a hő Iaszónnak a vezérletével minden csatában legyői a vadak népét, felkoncolja asszonyait és fiait, szüzeinek pedig elveszi a szüzességét. Nem is lesz béke a vadak népe és a bika népe közt addig ameddig az én uram az isteni Iaszón meg nem öli a nagyvadat, az aljas hitszegő, aki megszegte a két nép közti testvéri esküt, felrúgva a vérszerzőés kupáját, amivel az idő kezdete óta a két vezér megerőítette a két nép szövetségét, lévén a két nép egyazon útnak két elágazása. A nagyvad ezt a szövetséget rúgta fel aljasul, mikor kihasználva, hogy a nagy Ápisz bika épp rabló hadjáratra vezette népét aljasul hátbatámadta, lemészárolva asszonyait és fiait, szüzeinek pedig elvette a szüzességét? Blackpool letette a tollat, amivel egész nap az írásjegyeket rótta, és megdörzsölte a megerőtetéstő szikrázó szemeit. Ma este éppúgy előkell adnia műét a leghatalmasabb párnak, mint minden este, amit napközben írt. Ha elnyeri a nagy Ápisz bika tetszését, amit aznap írt megengedi, hogy asztalához üljön, és jóllakhat, ha viszont valami feldühíti, akkor átadja a martalócoknak, és olyankor nemigen marad a testén ép rész. Szerencsére az utóbbi idően egyre ritkábban fordult ez elő és mind gyakrabban ülhetett a leghatalmasabb pár asztalához, és tömhette degeszre magát, mert Blackpool időel kitanulta a talpnyalás műészetét, és olyan tökélyre fejlesztette, hogy a nagy Ápisz bika környezetében senki se vehette fel vele a versenyt. Csak egyetlen ellensége volt, de az annál hatalmasabb, az ordas acsarkodott rá valamiért, és ott alázta meg, ahol tudta. Igaz, a királynőviszont az őszövetségese volt, hiszen az ágyban köttetnek a legjobb szövetségek. Senki se tudta, de ha kiderülne, az mindkettejük vesztét jelentené, hogy a királynő miután a nagy Ápisz bika kedvét töltötte vele, és elaludt, átsurran az őszobájába, és hajnalig a szeretkezés szilaj műészetét gyakorolják. A királynőel van ragadtatva az őszerető kvalitásaitól, mert mint mondja, a nagy Ápisz bika amilyen szilaj a harcban, olyan bágyadt az ágyban. Ez volt tehát köztük az a szövetség, mely az ágyban született, de az ágyon kívül se vesztette érvényét. Ráadásul még az érdekeik is azonosak voltak, hisz mindketten a túlélésért taktikáztak, mert tudták, ha a nagy Ápisz bika elbukik az ordas nem fog kegyelmezni egyiküknek se. Márpedig az ordas a nagy kos helyére pályázott. Nyíltan sose mert volna vele szembeszállni, hogy elragadja tőe az aranygyapjút, mert a nagy Ápisz bika félelmetes harcos volt, akivel egyetlen bika se mert kiállni, hisz az egyenlőlett volna az öngyilkosággal, de a háta mögött gyűtötte a szövetségeseket. Legfőb érve az volt, hogy a nagy Ápisz bika belehabarodott egy asszonyba, márpedig ez egy bikánál a gyengeség jele. Talán még asszonyává is teszi, és akkor őfog a nagy kos helyett is gondolkodni. Egy asszony olyan egy bika számára, mintha az eszét vesztené el, akkor már jobb megkötözni, és egy verembe vetni, mert úgyis a legnagyobb őültségeket fogja elkövetni. ? Blackpool belépett a Nagy Terembe, ahol nyomban hasra kellett vágódnia, mert ha nem volt elég gyors a martalócok vették kezelésbe, és ő nem voltak valami kíméletesek. Csak ezután emelhette fel a fejét, miután engedélyt kapott rá, és tekinthetett fel a nagy Ápisz bikára, aki mérhetetlen magasságban a feje felett trónolt, mellette pedig egy másik, kisebb, de díszesebb trónon a királynőült. Blackpool ezek után engedelmet kért, hogy elődhassa azt, amit ma írt a nagy Ápisz bika dicsőégére. A nagy Ápisz bika egy intéssel megadta az engedélyt, mire Blackpool elkezdte. Elődását igyekezett kiszínezni színészi játékkal is, amihez nem igazán értett, de itt megfelelt az a kevés is. Játék közben szemét le nem vette a királynőő, és úgy érezte, hogy nincs senki, akit ezek a szemek ne hipnotizálnának, és várt tőe egy kacsintást, ami csak neki szól, egy észrevétlen szemöldök rándítást: - Az én uram a nagy Ápisz bika, a győhetetlen, a HÁZ URA, a bika népének a vezére, a dicsőőök és hatalmas fáraók utóda, mert miként azok elragadták az aranygyapjút úgy őis elragadta azt, ezért nem is nevezi magát másként, mint Iaszón. Az én uram Iaszón, népének a bajnoka, mert minden párviadalból győtesen kerül ki, és minden ellenségét megöli, ezért őnépének a vezére. Az én uramnak Iaszónnak az erejét más népek is rettegik, mint például a vadak népe, amelyik szüntelen háborúban áll a bika népével, de a bika népe az én uramnak a hő Iaszónnak a vezérletével minden csatában legyői a vadak népét, felkoncolja asszonyait és fiait, szüzeinek pedig elveszi a szüzességét. Nem is lesz béke a vadak népe és a bika népe közt addig ameddig az én uram az isteni Iaszón meg nem öli a nagyvadat, az aljas hitszegő, aki megszegte a két nép közti testvéri esküt, felrúgva a vérszerzőés kupáját, amivel az idő kezdete óta a két vezér megerőítette a két nép szövetségét, lévén a két nép egyazon útnak két elágazása? A nagy Ápisz bika felemelte a kezét, mire Blackpool ijedten elhallgatott, hogy talán valamivel feldühítette a nagy Ápisz bikát, és most, rögtön kezelésbe veszik a martalócok, hogy nem marad ép csontja, de szerencsére nem errő volt szó. A nagy Ápisz bika azt akarta, hogy ismételje meg az utolsó szakaszt: - Nem is lesz béke a vadak népe és a bika népe közt addig ameddig az én uram az isteni Iaszón meg nem öli a nagyvadat- szavalta megkönnyebbülten-, az aljas hitszegő, aki megszegte a két nép közti testvéri esküt, felrúgva a vérszerzőés kupáját, amivel az idő kezdete óta a két vezér megerőítette a két nép szövetségét, lévén a két nép egyazon útnak a két elágazása? A nagy Ápisz bika felállt és előelépett. Ünnepélyes szózatot intézett a lentiekhez: - Halljátok szavamat, amely törvény: ezután ne szólítsatok nagy Ápisz bikának, mert ez méltatlan hozzám szólítsatok Iaszón nagy Ápisz bika-Istennek, mert ez lesz eztán a címzésem. Amint elhallgatott egy pillanatra tökéletes lett a csend, de aztán a martalócok fegyverüket rázva kezdtek kiabálni: - Éljen Iaszón nagy Ápisz bika-Isten! Miután a zaj elcsitult, egy harcos rontott be a terembe, aki alig állt a lábán. Két martalóc nyomban mellette termett, de Iaszón nagy Ápisz bika-Isten felemelte karját, és leereszkedett hozzájuk. A harcos kétségbeesve nyújtotta felé kezét: - Nagy Ápisz bika! A hitszegőnagyvad megtámadta törzsemet, és mindenkit lemészárolt. Iaszón nagy Ápisz bika-Isten szeme szikrákat szórt: - Megyek , megbüntetem a hitszegő, és esküszöm, hogy a nagyvad fejével térek vissza! ? A terem kiürült miután a királynőintésével elbocsátott mindenkit, csak őBlackpool maradt ott, és a királynőott fent, elérhetetlen magasságban. A királynőintett, hogy lépjen közelebb, és őfent találta magát a trónnál. Engedelmesen követte ő, amikor a hálószobába vezette. Képtelen lett volna megszólalni, hogy bármit mondjon a királynőek. Hanyatt dőt az ágyra, és a királynőgyakorlott mozdulatokkal vetkőtetni kezdte. ? Az én királynő beteljesítette az őalázatos szolgájának minden vágyát, és úgy szeretett, ahogy férfit asszony még nem szeretett. Csókolt és ölelt, csókolt és ölelt kifulladásig, és együtt ízlelgettük a szerelem csodálatos ízeit. Az én királynő a legcsodálatosabb asszony minden asszonyok közt, őa legjobb szerető és ezt bebizonyította az őlegalázatosabb szolgájának. ? A királynőbenyitott az írnok szobájába, ahol Blackpool írta a krónikáját. Arcán a rettegésnek olyan kifejezésével, hogy Blackpool döbbenten hagyta abba munkáját: - Árulás,-nyögte a királynőaz ordas csapdába csalta Iaszón nagy Ápisz bika-Istent, és megölte. A királynőtehetetlenül rogyott a földre, mint aki máris beletörőött sorsába, ám Blackpool hozzá lépett: - El kell menekülnünk. A királynőráemelte csodálatos szemeit: - Hova mehetnénk innen? Blackpool elgondolkodott: - Jelen helyzetünkben legjobb szövetségesünk az ellenségünk ellensége. ? A királynőés az őlegalázatosabb szolgája elszöktek a palotából, ahova az ordas visszatért, és ő nem számíthattak kegyelemre. Fülükbe jutott, hogy az ordas jutalmat tűött ki a fejükre, és dühöngött, és hitvány tolvajoknak nevezte őet, mivel távozásuk előt még a palotában összeszedtek mindent ami megillette őet. Semmit se vittek el, ami nem őet illette meg, és mindenki aljas hazudozó, aki mást állít! A két bujdosó étlen- szomjan volt kénytelen bujdokolni, hiszen senkiben se bízhattak meg, hisz az ordas jutalmat tűött ki a fejükre, és sokan voltak, akik az aljas gyilkos kegyébe akartak férkőni. Így aztán kénytelenek voltak étlen-szomjan vándorolni mindaddig, amíg ki nem kerültek a bika népének területérő, és a vadak népének a területére értek, ahol a katonák fogságába kerültek, de nem estek kétségbe, mert tudták, hogy ezek már nem az ordas katonái, hanem a nagyvadé, akihez igyekeztek. A katonák a nagyvad elé vitték a királynő és az őlegalázatosabb szolgáját. A legalázatosabb szolga remélte, hogy a királynőszépsége majd elbűöli a nagyvadat, ám sajnos kiderült, hogy az semmiféle hatással nincs rá, mivel őigazi férfihoz illőmódon csak fiúkkal folytat szerelmi viszonyt, mert életének java részét hadakozással tölti, és bajos volna, ha oda asszonyok kísérnék. Ráadásul még az is kiderült, hogy a nagyvad és az ordas szövetségben állnak, ketten, együttesen csalták tőbe Iaszón nagy Ápisz bika-Istent, és most a királynő és az őlegalázatosabb szolgáját át akarta adni az ordasnak, és a legalázatosabb szolgának minden ékesszólását össze kellett szednie, hogy lebeszélje errő a nagyvadat. Elmondta a nagyvadnak az ordas minden álnokságát, amit korábbi gazdájának Iaszón nagy Ápisz bika-Istennek a szolgálatában tapasztalt, és figyelmeztette a nagyvadat, hogy az ordas álnoksága nem ismer határt, és ahogy elárulta urát Iaszón nagy Ápisz bika-Istent úgy el fogja árulni a szövetségüket is. A legalázatosabb szolga szavai úgy látszik meggyőték a nagyvadat, mert gondolkodóba esett. Ám ott volt a nagyvad mellett a toporgyán is, a nagyvad helyettese, aki a legalázatosabb szolga beszédét hallva kivillantotta félelmetes agyarait, és azt ordította, hogy a legalázatosabb szolga az ellenség ügynöke, aki meg akarja hiúsítani a nagyvad és az ordas szövetségét: - Félelmetes nagyvad, határtalan bölcsességedben úgy döntesz, ahogy akarsz, hiszen ki merne ellentmondani a te szavadnak, a te akaratod maga a törvény, hallgasd meg a legalázatosabb szolga szavát. Az ordas hitvány szolga, aki elárulta urát Iaszón nagy Ápisz bika-Istent, és el fog árulni téged is, ha érdeke úgy fogja kívánni. - Hallgas te féreg! Minden szavaddal az ellenséget szolgálod, de én majd a torkodra forrasztom a sok álnokságot. Kihúzta kardját, és készült lesújtani a legalázatosabb szolgára, de a nagyvad megállította, és így a legalázatosabb szolga megmenekült. ? Dicsőteni a te bölcsességedet nincs elég szó, dicsőteni a te erő nincs elég szó. Hatalmadat féli az ellenség, ki gyáván elbújik, ahol megjelensz. Rettentőkarod lesújt a hazugra, és felemeli az igazt. Mert a te orcád előt nem létezik hamisság. Hiszen a hazug nyelve megbicsaklik, az áruló megbénul. Leheleted a gonoszt elemészti. Dicsőég néked nagyvad Vadak Ura! Blackpool befejezte a felolvasást, és ahogy a nagyvad arcára pillantott tudta, hogy nyert ügye van. Hogy mennyire, ahhoz elég volt a toporgyán eltorzult arcára pillantani, aki érezte, hogy ezt a játszmát elvesztette. Hja kérem, ahol a hízelgés jut szóhoz, ott minden más süket fülekre talál. A nagyobb hatás kedvéért Blackpool még hasra is vágta magát, és szemét lesütötte, mintha nem találná magát érdemesnek, hogy a nagyvad arcára tekintsen. Példáját nyomban követte a királynőis: - Mire vársz hitvány szolga - hallotta a nagyvad mennydörgőhangját-, földre urad előt! Szeme sarkából látta, hogy a testőök akcióba lépnek, és a következőpillanatban a toporgyán már a földön hasal. Az én uram a Vadak Ura a győhetetlen, a vadak népének a vezére, dicsőőök még dicsőb utóda, mert minden hőtettet véghez vitt, amit ő véghez vittek, csakhogy még túl is szárnyalta az ődicsőégüket, ezért hát joggal megilleti ő a hőök hőe cím, és az, hogy minden elkövetkezőnemzedék istenként boruljon le nagysága előt. Az én uram a Vadak Ura, népének a bajnoka, mert minden párviadalból győtesen kerül ki, és minden ellenségét megöli, ezért őnépének a vezére. Az én uramnak a Vadak Urának az erejét más népek is rettegik, mint például a kos népe, ez a gyülevész horda, amelyik szüntelen háborúban áll a vadak népével, de a vadak népe az én uramnak a hőnek, a Vadak Urának a vezérletével minden csatában legyői a bika népét, felkoncolja asszonyait és fiait, szüzeinek pedig elveszi a szüzességét. Nem is lesz béke a vadak népe és a bika népe közt addig ameddig az én uram a Vadak Ura, a hőök hőe, az Isteni Úr, aki eljött, hogy népét boldogítsa, meg nem öli a gaz ordast, az aljas hitszegő, aki megszegte a két nép közti testvéri esküt, felrúgva a vérszerzőés kupáját, amivel az idő kezdete óta a két vezér megerőítette a két nép szövetségét, lévén a két nép egyazon útnak két elágazása. Az ordas pimasz elbizakodottságában ezt a szövetséget rúgta fel aljasul, mikor kihasználva, hogy a Vadak Ura épp rabló hadjáratra vezette népét aljasul hátba támadta, lemészárolva asszonyait és fiait, szüzeinek pedig elvette a szüzességét? 09. LEVÉL Kint szél tépi a fákat A fényre éj zuhan Álmokat szaggat-rángat Az esti szélroham. A szobában csak a tollam sercen néha A tiszta fehér papíron Vigyázatlan zaja végigfut a néma Titok-örző falakon Betegség villanófénye A szemgödröm mögött Fagy-fényben csillogó béke A jéghegyek között Gondolatfoszlány agyamban Mint szélütött bénult nyelve Riadtan visszatorpan Béklyóktól megkötözve Torkom bilincséből a hang Zihálva menekülne Fejemben félrevert harang Kisiklott mondatok terhe A távolság oly nagy közöttünk Mint csillagok messzi fénye Meglepetés a fénysugár Ebbe a mély sötétségbe 10. Kórház Avagy a nagyüzemi húsdaráló Érdekes, sajátos hangulat uralkodik a kórházakban, amit sajnos betegként és hozzátartozóját féltő látogatóként többször is volt alkalmam megtapasztalni. Amikor kórházba kerülünk, akár saját lábunkon, akár tehetetlen testként visznek be, még van nevünk, arcunk, jellemünk, szóval identitásunk. Ez azonban csakis addig érdekes, amíg elkezdődik a személyzet számára teljesen hétköznapi, de nekünk, szenvedő alanyoknak riasztó kórházi felvételi procedúra, vagyis működésbe lép a nagyüzemi húsdaráló. Az út végén, amikor több- kevesebb idő és viszontagság után túljutottunk a számunkra kiszabott állomásokon és megkaptuk az adott helyzetben bizonytalan ideig egyedüli életterünket képviselő kórházi ágyat, már megszűnünk egyéniségek lenni. Nincs korunk, nemünk, nincsenek vágyaink és céljaink. Pontosabban egyetlen vágy és cél fonódik egybe és zakatol bensőnkben minden érzelmet elsöprő intenzitással: MEGGYŐGYULNI ÉS MINÉL ELŐBB KIKERÜLNI ERRŐL A SZÖRNYŰ HELYRŐL, HAZA, HAZA, HAZA ! Ez a szent cél és kétségbeesett vágy minden addigit megsemmisít és már semmi más nem fontos, csak a menekülés. Menekülés a betegségtől, a saját és a mások bajának súlyos terhétől. Igen, sajnos ilyenkor még azzal a többlet lelki teherrel is meg kell birkóznia egyébként is kerékbetört idegeinknek, hogy a kórház az a hely, ahol mintegy sűrített elegyként zúdulnak ránk sorstársaink rémtörténetei is. Ha valami, akkor ez biztos még betegebbé tesz bennünket, de ez elől nincs menekvés. Nem foghatjuk be fülünket, nem takarhatjuk el szemünket. Hallunk és látunk (már amennyiben nem éppen ezen érzékszerveink mondták fel a szolgálatot) és a legtöbb esetben olyan borzaszóságokat, amiről ha nem kerültünk volna kórházba, nem szerzünk tudomást és így a tudatlanság békés derűjével pörgethetnénk megszokott, szürke hétköznapjainkat. (Ó, bárcsak varázsütésre visszazuhanhatnánk azokba a sokat szidott szürke hétköznapokba !) A helyzetet súlyosbíthatja , hogy a magyar kórházakban uralkodó áldatlan állapotoknak köszönhetően még az a veszély is leselkedik ránk, hogy amikor egyébként is halálfélelemmel viaskodunk, és testünk lelkünk úszik a rettegés keltette izzadtságban, betolnak a kórterembe egy szerencsétlen, súlyos beteget , vagy még rosszabb esetben egy haldoklót, aki miatt az egyébként sem rózsás álmaink rémálommá válnak Pénzhiány ide vagy oda, azt azért minden magára valamit is adó kórháznak meg kellene tudni oldania, hogy a haldoklókat és a reménytelen eseteket egy külön kórteremben kezeljék, megkímélve a többieket attól, hogy szemtanúként nézzék végik mások szenvedésének poklát. Erről, és az ezekhez hasonló állapotokról is lehetne írni az újságíróknak, persze ez nyilván nem olyan zsebduzzasztó téma, hogy megérje a fáradtságot. Érdekesebb az, hogy ki ,kivel, hol, mikor, mit csinált? Visszatérve a betegek lelkiállapotára, általános igazságként elmondható, hogy a kórházban fekvők két érzelem között hánykódnak. Az egyik a félelem, ami esetenként rosszullétbe torkolló rettegéssé terebélyesedhet ,és a kiszolgáltatottság megalázó érzése. Mindkettő egyaránt személyiségromboló, s így a húsdarálóba bekerült massza valami egészen sajátos, egységes arculatot vesz fel. Itt nincsenek társadalmi különbségek, itt semmi jelentősége annak, hogy valaki egyetemet végzett vagy nyolc általánost, esetleg még annyit sem, mindez elveszti fontosságát. Itt nincs mérnök, tanár, gyári munkás, óvónő, nyugdíjas, tanuló, itt csupán csak betegek vannak. Emberek, akik a sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán hosszabb, rövidebb időre keresztezik egymás életútját mint betegtársak akik egy kórterembe kerültek, vagy együtt várakoznak egy vizsgálatra, esetlge összefutnak a kórházi büfében . Az azonos gond, azonos cél a legkülönfélébb jellemű, korú, érdeklődési körű, vérmérsékletű, egymástól távol álló társadalmi rétegből származó embereket úgy össze tudja kovácsolni mintha egy nagy családba tartoznának. Valóban, egy nagy család tagjai ők, a betegek családjáé. Megfigyeltem, hogy ebben az élethelyzetben az emberek kevés kivétellel érdeklődnek mások baja iránt, segítőkészek. Ez a magatartás különösen műtét előtt vagy után jellemző, amikor a még jó erőben lévő betegtársak segítenek azoknak, akik nem tudnak lábra állni, jelentős támaszt nyújtva ezzel az emberhiánnyal küzdő kórházi személyzetnek, főként az ápolóknak is. Többször említettem már a félelmet, ami természetes reakció fájdalom, betegség esetén. Ennek a testet, lelket próbára tevő érzésnek kísérője a kiszolgáltatottság érzése. A kórházi beteg ki van szolgáltatva az orvosoknak, az ápolóknak, a takarítóknak, a liftesnek és nem utolsó sorban ki van szolgáltatva saját testének, mely eddig akár sok - sok éven át hű szolgaként tette a dolgát, mint a legzseniálisabban megtervezett gépezet, pedig sokszor vétünk ellene. Vétünk, hiszen olyan természetes , hogy egészségesek vagyunk, hogy észre sem vesszük, milyen nagy kincsnek vagyunk birtokosai. Pontosabban szólva csak akkor vesszük észre, amikor veszélyben van ez a kincs, akkor döbbenünk rá, hogy mit is jelent számunkra. Gyerekkoromban nem értettem a felnőttek aggodalmas megjegyzéseit:. ?Öltözz fel melegebben, megfázol? vagy ?Vigyázz magadra, nehogy eless !? Ezek a mondatok elszálltak a fülem mellett ,sőt még idegesítettek is. Csak most, sok év távlatából, amikor én is aggódó szülő vagyok, értem meg, hogy ők tapasztalatokkal hátuk mögött tudtak valamit, valami nagyon lényegeset, amit én zöldfülűként, fiatalként még nem sejtettem. Tudták, hogy mennyi veszély leselkedik rám amikor kiteszem a lábam az otthon óvó melegéből. Azt hiszem, a gyermekkori felelőtlenségekért mindenki megfizet egyszer mint szülő, hiszen most én is ugyanazokat a mondatokat hajtogatom kamasz lányomnak, aki ezeket a mondatokat éppen úgy felesleges aggodalmaskodásnak tartja, mint én egykor. Egyszer majd ő is megérti ezeknek az óvó üzeneteknek lényegét, és majd az ő gyereke is úgy rázza le magáról az intelmeket, mint kutya az esőcseppeket. Igen, és ez talán így van rendjén, ez is beletartozik az élet örök körforgásába. Ha azonban valami betegség vagy baleset kimozdít bennünket hétköznapi felelőtlenkedéseinkből, akkor már sok mindent más szemüvegen keresztül nézünk. Utólag már könnyen okoskodunk, akkor már tudjuk, hogy mit kellett volna illetve mit nem kellett volna tennünk, hogy elkerüljük a bajt, a szerencsétlenséget. Kár, hogy ezt a bölcsességet mindenki csak a saját kárán, hosszú évek alatt összegyűlt tapasztalatok alapján szerzi meg, sőt sajnos vannak embertársink, akik még akkor sem. 11. Emlékpadlás - blues Padlás pora lepi az emlékem, Padlás pora belepi a léptem. Fényképeim fekete-fehérben, Fényképiem fekete-fehérben. Fakulnak a régi, kopott képek, Fakulnak a meglépett emlékek. A nézők a padlásra nem férnek. A nézők a padlásra nem férnek. Néhányunknak nincs emlékpadlása, Néhányunknak emlék a lakása. Fázva bújunk szakadt nagykabátba. Fázva bújunk szakadt nagykabátba. Emlékeimet belepi a por, Emlékeimet rég nem takarom. A dal nekem minden vagyonom, Ez a szöveg minden vagyonom. 12. töredék egy gyönyörű izzadt nehéz napon kivetjük kecses fejünket az ablakon látjuk a sivár felhőkarcolókat várjuk a tetszhalott mutációkat dolgozunk, fázunk, látjuk magunkat tükröződve egymásban többé nem bízunk a csodákban lelkünket kissé megtépázzuk rohanva megy fel a lázunk testemet szavakba olvasztom szédülök, de jól esik nagyon ezért ezerszeresen hagyom cink vagyok, mely megvéd miközben feláldozza testét időtlen szép utazás, föld nélküli zuhanás csillaggá vált madár, ki eltakarja arcát szelíddé dermedt árnyak időn túli bronzvörös tájak ahogy lábnyomon eltűnik a hóban úgy kell leszoknom lassan rólad sétálgatok a szívtelen télben nem tudom az igazi neved de odavagyok holtan érted a szabadságról fecsegsz a mélység nekem túl édes a rabszolgád nem leszek mert én leszek tettesed ki mégis kedves neked 13. Beteg férfi blues Ma fáj mindenem A Láz az ingemen Csíkott húzott, hogy lássad Ma fáj mindenem A Halál int nekem Gyenge vér a társad Ha a Betegség a nyakára ül Ő is csak nyűszít kegyetlenül Ma fáj mindenem Kínzó a gyötrelem, Mely a tüdőm tépi szét Ma fáj mindenem Hol lesz a sírhelyem Karodba veszel-e még Ha a Betegség szívébe markol Széttárja karját, ő nem harcol Ma fáj mindenem A szín is színtelen Lassan elhagy a lélek Ma fáj mindenem Nyomorult életem Fakó képei égnek Ha a Betegség a szemébe néz A férfi erő is ködbe vész 14. FEJFÁJÁS Koboldok őrjítő, zsongító moraja... Dübörgő vasrácsok sápító sikolya... Szúrás és émelygés zavaros tébolya... Szívemnek hevülő, túlpergő ritmusa? Homlokom feszítő, szorító kaloda... Zümmögő fejem, miért nincs benned béke, nyugalom? Talán rossz gondolatok gyötörnek? Netán démonok házszámot tévesztettek? Pirulák ugyan tüneti kezelést adnak, de a gondok gyökereit a tudat mélyén kell keresni? 15. SZÖVEGTÖRTÉNET Játszik a szavakkal életre-halálra... Gubózik magába... ...Míg testet ölt egy megfogant gondolat, új verset vajúdva világra: ott feleselnek a rím-gyerekek többnyire hátul, a sornak a végén; dobban a hangsúly - a szív - ütemet, sőt, ha a szép szavak alliterálnak: remek élmény! - a szabadvers szilaj csikó de szárnya van 16. BETEGEK fekszünk mint harctéren sebesültek álmaink kifosztva menekülnek nincs erő csak jajgatás az élet emlékek közt sírdogál a lélek 17. CÍM NÉLKÜL Sikoltoztál, mert szavad nem értették, s sohasem értetted meg magad. Felzokogtál, mert bőröd felsértették, s korbáccsal verted holtra magad. Elsirattad, hogy tetted megvetették, s titokban szembeköpted magad. Örjöngtél csak, hogy léted nem szerették, s halálosan gyűlölted magad. Esdekeltél, hogy lényed megkeressék, s drágán adtad magadnak magad. Nos ám minek ez a sok szöveg, tessék, s Add oda szeretettel magad! 18. Árnyékrajzok Árnyékokat ölelt az asztali lámpa. Fantomokat rajzolt a kezem járása. Követett az árnyék, ahogy írt a tollam, ahogy a tollhegyet balról jobbra nyomtam. Termékeny napom volt. Megtelt néhány papír, majd eltűntek az árnyak, nem is kellett radír. 19. Feketeország egy érzés megfosztott az örömtől hiába fényes a sok örökzöld kicsit fémes ez a vezeték hát nem rémes, mit tehetnék mégsem érint meg az áram negyvennégy fok a lázam az égett húst nem fájlalom az édes túl tesz a bánaton itt minden fekete és fehér árnyéletemmel mégis felér a megoldás magára nem sokat várat csak töltsd meg finom ólommal a tárat oké, az eredmény kicsit ronda de ez már kit érdekel, más gondja hagyd mostmár a többiekre a gyászt ahogy vált vörösből fehérbe a láng nem lehetsz többé számokba fojtva mintha a segítség eltűnt volna sorban tested hever köddé párolva porban árnyad vígad bárokba megszokva félelmet haza soha nem hozza aznap mindenkit csókkal fogad gyönyörű ez a fekete sziluett köröm üvölt, eggyé válik e duett valami fénylik minden jelölt szemében a halál után igazzá vált reményed még annál is sokkal többet megér ez hasznokat ajánlok neked temérdek a szellemedet persze megvédem nem kell nagyon még kiáltanod úgyis átmegyek érted egy falon miénk e perc ezen az ékes hajnalon szép kalandot őriz a formalin fény csillan törékeny csontjain életünk iránya kissé eltévedt ez az egész iszonyú megkésett nem tudom mi szab ennek határt olyan ez, mint szavaknak az ár miért van pír fakó arcodon jaj folyton hiszen még lehetsz boldog a holdon torzan tükrözödnek az álfények holtan üdvözölnek az árnyképek forrón lelkedbe hatol tánclépésben innen megszabadítalak most téged minket már a nemlét sem véd meg A szavazási cím szavazas@verslista.hu