Sziasztok! A márciusi pályázatot küldöm szavazásra. A két téma a TAVASZ és az IDEGEN volt. A határidő április 30. éjfél! Szavazzatok! A szavazási cím szavazas@verslista.hu 01 BÚCSÚDAL Idegen szavak uralják agyamat, idegen az íz, a számban a falat. Tavasz van, talán az lesz az oka, kikelet jő, az élet mostoha. Nem hoz nekem bimbózó csodákat, eluralkodott rajtam a bánat. Ajkamat nem készíthetem puszira, messzire elment ki tőlem ezt várta. 02 Tavasz Az utcán végig suhan a tavasz Arany palástján ibolyát fakaszt Jácintból fonva koronája Illata úszik, lebeg utána Az utcán végig suhan a tavasz Vidáman csacsognak vele a madarak Aranyeső bókol földig hajolva Pajkos szellő a jöttét dalolja Az utcán végig suhan a tavasz Az emberek szemében kábulat Lelkükben kivirágzik a szeretet S a tavasz ráhajol a világra 03 Isteni játék? Teremtő! S Te, hatalmas, végtelen! Merre jár tekinteted, mellyel átfogod a mindenség ezer és ezer zugát? Gyarló emberre áldozol időt, teret, veszkődsz porszem panasszal, mert arcod emberré gyúrva nevet az ég felé, vagy sír, görcsösen rázkódó vállakkal kutatva holléted, bánkódva azon, ami volt, van s lesz egyszer? Te, akinek a végtelen semmiség! S változó a változatlan! Kinek nyolc, tíz emberöltő pillanat és fényes csillagok színes labdacsok gyanánt villannak föl, s le kezed alatt. Rendet, a rendezetlen fölött tenni, mint gyermek, ha játszást befejez s csendben, figyelőn szót fogad; míg végtelen türelmű időt alkot a bolygó golyóbisokhoz hozzárendelt kárhozat. Mert kárhozattá lesz minden, mihez teremtett lényed, a porszem ember, hozzányúl. A tudás almája rég leérett, s húsába elfajult undorító, rágcsáló valami költözött, a gyümölcs férgesen lehull. De ez csak egy a sok közül, mi bűneinket mutatja! Éheznek sokan, meghalnak, míg más, milliárdokért a csillagok titkát kutatja. S ha a világlakó vándor, kinek arcába írtad arcod, imára másként kulcsolja kezét, egymással vív sátáni harcot, érted, kegyelmedért, az Istenért! Szabadság? Torz alak! Fáklyaláng? Füstje mar! A hős? Lázadó! Az igazság? Házaló! És nyög a hazugság terhe alatt? Sárból gyúrt testű lélek, torz tudattá vedli magát. A kapukat gyorsan becsukják? vagy nyitva nem is voltak soha? A kicsi, a Negyed, egészre hazudva felvergődi magát, és az EGY nem lesz sehol, mert nem lehet Egy az, ami hazug, s elárulja magát? Alábuknak a csillagok, sár és mocsár nyeli el, mit Isten alkotott, aztán csend, sötét?, sötét és csend?. Egy angyal talál egy elhullott magot?. Ott! Ott lenn a hetediken. Az a Föld! Annak Édenében almafa virul? Éva! Ne vedd magadhoz gyümölcsét! S ha mégis? legyél örökre kárhozott?. 04 Idegen Tavasz Valahogy más, még kicsit idegen Idő előtt úr lett a hidegen Igazi társ, végtelen szerelem Idő van változik a szerepem A fényében olyan erőt érzek, Mely összezúz vagy felemel végleg Részem benned, s bennem a részed Mi csak együtt lehetünk egészek Idegen tavasz Ismeretlen szava Lélekre tapaszt Rak az Isten maga Hidegen ravasz Kinek vére benned Létedre szavazz Ha sorompót enged Utadra és várja, hogy áldja a hála, hiszen életet adott ?DE NEM LESZEK A RABOD!? 05 Szent egek, sülyedek! Az aranykornak rég vége már Valaki vadul vadászik rám Végre eldobom a rangom Veled van bársonyos hangom Szép fejem tükörbe pillant Két riadt szem néz vissza Láttam őt a tévé képernyőkön Menekülök át puha mezőkön Könyörgök légy velem Lerombol a képzelet Nem érint a félelem Áthágnám a kijárási tilalmat Bronztested parányi vigaszt ad De szívesen megkockáztatnám Nem baj, ha holtan találnak rám Nem izgat ezer veszély Nem érdekel felszerelés Hisz tudom, hogy megvédsz Várjunk a csodára kérlek Miénk lesz nemsokára édes Gyógyulóban van a forradás Nem érint meg a rothadás Mert csak a miénk lehetnek e szavak Nem visel meg ez az idegen tavasz 06 Nosztalgia A megyeközponti repülőtérről jöttek. A tűzpiros Dacia csak úgy habzsolta a kilométereket. - Mióta nem jártál erre? - kérdezte az órásmesterhez illő nyugodtsággal vezető sofőr, anélkül, hogy a mellette ülő derék emberre nézzen. - Nagyon régóta. Utóljára hatvankettőben utaztam át a községen... Te mivel foglalkozol? - Asztalos vagyok a helybeli kisipari szövetkezetnél - válaszolta a kormánykeréknél ülő bajuszos férfi, majd egy tehergépkocsi előzésébe fogott. - Jól ki tudod centizni a dolgokat, biztos kézzel fogod a ?kiflit?. Mióta van hajtásid? - kérdezte a derekabbik, a nagy szakértelemmel végrehajtott előzés után, csak úgy, csend elleni merénylet gyanánt. - Öt éve... És te hol dolgozol? - tért vissza az eredeti témához a bajuszos. - Irodalomtanár vagyok. - Gyereked van? - Kettő: egy lány meg egy fiú. A lány 12, a fiú pedig 10 éves. És neked? - Akárcsak neked, egy lány meg egy fiú. Úgy látszik, összebeszéltünk. A lányom 12, a fiam pedig 10 éves... Te, még jó, hogy feladtad azt a hirdetést a központi lapban, különben azt sem tudnám rólad, hogy élsz- e vagy sem... - A feleségemé volt az ötlet. Sajnos ő nem jöhetett velem, a gyerekekkel kellett maradnia. Tudod, suli meg minden... Szerencsére nekem van pár szabadnapom... Ha nem csal a memóriám, tizenöt éve találkoztunk utóljára, Nagyváradon... - Bizony, jól tudod. Megvallom, nem hittem, hogy a reptéren olyan könnyen rád fogok ismerni. Tudod, én természetesen semmit sem változtam az utóbbi másfél évtizedben. Nem úgy, mint te... - élcelődött tányérmosogatója alól a vezető, ezzel mintegy szabad utat adva a nosztalgiázásnak, az emlékek áramlásának. Mire beértek a községbe, már a hangulat is oldottá vált. Megszűnt az élet által rájuk erőszakolt kötelező távolságtartás, elillant a társadalmilag beléjük oltott viselkedési sablon. A tűzpiros Dacia a főútról lekanyarodott egy "por kopófelületű" útra. - Ebben az utcában laksz? - kérdezte a derekabb ember. - Igen, tíz éve költöztünk ide. - Ej, mennyit koptattam ezt az utcát annakidején! - Tudom, itt lakott az első szerelmed. Hogy is hívták?... - Nagyon is jól tudod, csak tőlem akarod hallani. - Gyere ide? Így hívták?... Na itt, ebben a házban lakott - mutatott egy zöld színű kerítéssel körbekerített házra a bajuszos. - Mitagadás: a memóriád még jó. Pedig ki sem nézné belőled az ember... - csípkelődött a derekabbik, mire mindketten jóízűen elnevették magukat. - Kérlek, állj meg itt egy pillanatra! - mondta izgatottan a derekabbik, mikor egy magas, terebélyes diófa irányába értek. A bajuszos azonnal levette lábát a gázpedálról, s hirtelen megállt. Csak azért nem nyikorogtak a kerekek, mint a filmekben, mert poros úton jártak. Az utas gyermeki mohósággal tépte ki magát az autóból, s súlyát meghazudtolva rohant a diófához. - Emlékszel még, milyen jókat hintáztunk mi ezen a fán? - kérdezte a pár másodperccel később oda érkező bajuszostól. - Persze, hogy emlékszem... De azt hittem, a memóriámmal kapcsolatos aggodalmaidat már eloszlattam... - Látod, most is van egy kötél a vízszintes ágán, mint a régi szép időkben. - Miért, azt gondoltad, hogy manapság már nincsenek gyermekek?! A derekabb bedugta lábát a kötél végén levő hurokba, és akárcsak gyermekkorában, hintázni kezdett. Nevetségesen festett, ezért a bajuszos nem is próbálta visszafojtani nevetését. - Csak fel ne akaszd magad! Még elijeszted a környékről a gyermekeket... - hegyezte a nyelvét. A derekabb észre sem vette, hogy egy csapat gyerkőc mutogatva, nevetgélve szemléli őt. Csak lengett, mint egy pehelysúlyú cirkuszi kötéltáncos. - Gyere már, ne kacagtasd magad! - szólt rá a bajuszos, megelégelve az ingyencirkuszt. - Hadd hintázzam még egy keveset... - könyörgött a túlsúlyos ?gyermek?. - Na jó, nem bánom - hagyott utána a bajuszos, mivel belátta, nincs értelme tiltakoznia. A derekabb hosszú perceken át himbálózott, akár a falióra ingája. Arcát egy különös fény árasztotta el. Átutazóban levő gyermeteg szelídség időzött el, pihent meg mosolyba simult arcredőin... 07 Idegenek az éjszakában Anna gyorsan elzárta a csapot. Annyira teletöltötte vízzel a kádat, hogy már a legapróbb moccanására kicsurgott a hab. Elmerült a buborékokba és behunyta a szemét? Nem is emlékszik már, milyen évszak volt akkor. Ballonkabátot hordtak, vagy téli ruhát? Ha félt, mindig fázott. Akkor is, mint megannyi rettegő, libabőrös éjszakán, percenként felült az ágyban. Fülelt, hogy mikor hall kulcscsörgést vagy lépéséket. Jánoska egyenletesen szuszogott a kiságyban. A formás kis testhez gyöngéden simult a rongyossá mosott, pillangómintás pléd. Óvatosan felkelt és odament az ablakhoz. Lábujjhegyre állva félrehúzta a függönyt. Kikukucskált. A szőlőskertekhez széles járda és aprókavicsos kocsiút vezetett. Szemben egyforma családi házak szürkélltek, kicsit balra, a kishíd felé, az óvoda öreg épülete állt. Előtte a hatalmas, öreg gesztenyefák lombjukat tárták a tető felé. Odaszorította az arcát az üveghez, így majdnem végig látta az utcát. Az árok szélén ólomszürke betonpiramisok pihentek. Sokan építkeztek akkoriban. A sarki villanypózna lámpájának halvány fénye elegendő volt ahhoz, hogy valamelyest megvilágítsa a szobát. Figyelte a függönymintás árnyékok játékát kisfia szép arcocskáján. Időközönként visszalopódzott az ágyba, aztán újra kezdte a leskelődést. Nem érzékelte az időt? Egyből felismerte férje bizonytalan lépteit. Lajos lehelete alkoholosabbnak tűnt, mint máskor. Fizetését szokás szerint ?elvesztette.? Veszekedtek. A férfi nem mosdott meg, csak lefeküdt. Részeg álomba merült. Anna úgy érezte, nem bírja tovább. Gondolkodás nélkül magára rángatta ruháit és gyengéden költögetni kezdte Jánoskát. Kisfia álmában rámosolygott kicsit, fel sem ébredt, amíg öltöztette. Ránézett az órájára, gyorsan ellenőrizte, benne vannak-e a táskájában az igazolványai, ott van-e a pénztárcája. Szerencsére kevéske pénz is csörgedezett még benne. Mindjárt indul az utolsó busz Szépvárra, oda kell érniük. Haza akart utazni, abba a kisvárosba, ahol szülei éltek, ahol megszületett. Itt fog hagyni mindent ? tervezte-, a munkahelyét, a szolgálati lakását. Ki kell kerülni ebből a pokolból! Megszabadulni az állandó cirkuszoktól, a veréstől, attól, hogy az utolsó fillérjét is a párnája alá kell eldugnia, hogy kenyeret, tejet vehessen, mert ha Lajos megtalálja, azt is elissza.. Indulás előtt átkukucskált az üvegajtón. A férje már aludt. Semmit nem vett észre. Anna bezárta az ócska vaskaput. Jánoskával a karján rohant a megállóig. Épphogy elérték az Ikaruszt. Fél óra múlva már Szépváron voltak. A három vagonból álló, spenótzöld szerelvény azonnal indult. Nemsokára Magyarábrándra értek, ahol át kellett szállniuk egy másik vonatra. Az ábrándi vasútállomás félhomályba burkolózott. Az éjszakai személyvonatok mind kifutottak. Néhány tehervagon vesztegelt csak a síneken, mozdulatlanul. A menetrend a váró falán lógott. Idegesen olvasta a betűket. Nem hitt a szemének. Megszüntették a régi vonatot, amelyikkel haza szoktak járni. Most mit tegyen? Micsoda? Csak hajnalban indul vissza vonat Szépvárra? Dideregve szaladt a pénztárhoz. Ott vette csak észre, hogy bezárt. Börtönrácsos ablaka zordan lereteszelve, zárva egészen holnapig. Rárogyott egy padra. Letette az alvó gyermeket. Körbenézett. A váróterem szürke kőpadlóján a pici fekete minták olyanok voltak, mint a koromszemek, ezeket a pettyeket addig bámulta, amíg valamiféle zavaros, sötét gombolyaggá össze nem folytak. A resti bezzeg nyitva volt. Civilek és vasutasok a pultnak támaszkodva együtt iszogattak. A füstöt vágni lehetett. - Persze, fizetésnap van! - gondolta. Most ébredt rá, micsoda őrültséget tett. Nem maradhat itt éjszakára Jánoskával! Nem gondolta végig, hogy mit művel, nem is volt észnél talán. Felpattant és odaszaladt az egyik vasutashoz. Ahhoz, aki legközelebb állt hozzá. Megszólította: - Megmondaná kérem, mikor indul Szépvárra vonat? - kérdezte teljesen feleslegesen. - Csak reggel, hölgyem! Magácska is lekéste a tizenegy órásit? - érdeklődött az nyájasan. - Igen! Igen! - felelte, hiszen a szájába adták a választ. - Nem tudja véletlenül, hogy busz megy most arrafelé? -reménykedett. - Sajnálom, hölgyem, ilyen későn se busz, se vonat nem jár. Csak reggel, az öttízes! - felelte a vasutas. Kétségbeesve járkált körbe-körbe. Bámult a sínek felé, oda, ahonnan a vonatnak indulnia kellett volna. Már a foga is vacogott. Újra lekuporodott a padra, ahol Jánoska szerencsére aludt. Valamivel később a vasutas odament hozzá. - Látom hölgyem, nagyon ideges! Nézze asszonyom, elintéztem én valamit! Szerencséje van, épp most indul egy tehervonat Szépvárra! Haverom a mozdonyvezető, elvisszük magukat is! Velem jönnek? Ha nem fél, velem tarthatnak. - ajánlotta. Nem félt. Nem is gondolkodott. Pedig az ismeretlen nem volt valami bizalomgerjesztő figura. Vézna emberkének látszott, kifényesedett egyenruhát viselt, kezében agyon-gyűrött reklámszatyrot szorongatott. Ahogy beszélt, csak úgy áradt belőle a cefreszag. Beszéd közben erősen gesztikulált. Karján Jánoskával ment a férfi után, aki udvariasan ki akarta venni a kezéből a gyermeket, de nem engedte. Botladozva lépkedtek a síneken. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy ez az ember jócskán kapatos, valamilyen ellenszolgáltatást is elvárhat tőle. Mégis követte. A szerelvény a negyedik vágányon állt. Felkapaszkodtak az egyik vagonra. A lépcső olyan magas volt, alig tudott felmászni. A férfi a kezét nyújtotta, majd az ajtóra hajtotta a kallantyút. Elindultak. A kis, nyitott peronon épphogy elfértek. Közelről érezte az undorító italszagot. Az ütközők vég nélkül csörömpöltek, rángatóztak. Azért is aggódott, hogy nehogy kizuhanjon a férfi, de az időközben valahogy teljesen kijózanodott. Állandóan kérdezősködött, neki meg válaszolni kellett valamit. Baj nélkül megérkeztek. Tényleg Szépvárra ment a tehervonat. Hálálkodva köszönt el jótevőjétől a pályaudvaron. Váratlanul érte az ajánlat. -Magányos nő egy kisgyerekkel nem sétálhat kíséret nélkül az éjszakában! Komolyan azt gondolta, hogy magára hagyom? ? kérdezte a férfi. Anna nem bánta, hogy elkíséri őket a buszpályaudvarig. Pedig akkoriban még jó volt a közbiztonság. Az Orczy-kert felé haladtak, tisztes távolban egymástól. A vasutas a gyűrött nylon-szatyrot szorongatta, tekergette. Anna már nem emlékszik rá, hogy miről beszélgettek. Szegény fickó rendkívül álmos lehetett. Kezdett kitörni rajta a másnaposság. A buszállomás külső falára kávéautomatát szereltek. Újdonság volt ez akkoriban. A vasutas odament, pénzt dobott bele és odavitt két kávét. Megitták. Még azt sem engedte meg, hogy Anna fizesse ki. A maláta-ízű ital jólesett, átmelegítette a gyomrát. Eközben lassan-lassan megérkeztek a forgalmisták. Világosodott. A vasutas megszólalt: -Akkor most már megyek. Most már nyugodtan itt hagyom magukat. Ahogy távolodott, Anna kimerülten bámult utána. Arra gondolt, hogy egyenruha nélkül fel sem ismerné talán. Hazaérve munkába igyekvő ismerősökkel találkoztak. Nem törődött vele, hogy mit gondolnak. Jánoska? szerencsére nem tudja, mi történt vele az éjjel. Nehezen talált a kulcslyukba. Óvatosan fogta meg a kilincset, mégis kicsúszott a kezéből és nyekkent egy nagyot. Tekintetét riadtan a szobaajtóra szegezte. Az üvegen át - látta, hogy férje ugyanúgy alszik, ahogy letette a fejét. Közben kihűlt a kád vize. Anna bőre teljesen kiázott. Tenyere leginkább egy albínó-teknőc bőrére hasonlított. Lajos?Milyen rég gondolt rá! Él még egyáltalán? ?Amióta elváltak, nem is látták egymást. Összecsavarogta a fél országot, csakhogy ne kelljen gyerektartást fizetnie. Egy ideig kutatott utána, azután feladta: el tudta ő tartani egyedül a gyerekét, legfeljebb többet dolgozik. Szabadidejében könyveket terjesztett. Kilépett a fürdőkádból. Nedves testét szárazra törölte, testápolóval bekente magát. Behúzódott a heverő sarkába, és feltett egy Frank Sinatra CD-t. 08 Ébredés Ereszből már csorog a tél vére, Rideg szélzúgást madárcsacsogás váltja. A Nap már gyakorta elhagyja rejtekét, Elzsibbadt lábát langy tócsába mártja. Jégcsapdából szabadult gyémántok Életről szóló ódával dalolnak, Kíváncsi virágok lassan készülődnek, Az égre bámulnak ma-holnap. Zümmögő zöngével zizegő bogarak Harmatcsepp gyémántos színpompára várnak, Gyümölcsfák duzzadó mellbimbó rügyei Zamatos termését adják majd az ágnak. Előző életük eldobott ruháit Tömjénfüst avarként égeti enyészet, Új életük díszes öltözékét Fáradhatatlanul varrja a természet. 09 Hol vagy régi tavasz ? Hol vagy régi, mámoros, mézédes illatú tavasz? Merre bujkálsz, miért játszol csalóka játékot velem? Hiszen ma is szikrázóan táncol a napfény a fák frissen kibontott lombjai között s Kéjesen nyújtózik, ébred a rét s az erdő. Virágzó fák bódító illata járja be a vidéket, madarak szerelmes Trillájára körtáncot lejt sok kis rovar. A természet parányi hírnökei Ezernyi apró trombitából zengik a szent, az örök megújulást. Tavaszi szellő üde lehelete simogatja arcom, a friss áprilisi levegő Éltető erővel járja át tagjaim. Minden úgy van, mint régen, ugyanazon forgatókönyv szerint Ismétli önmagát az ezer halált halt, meggyötört de mindig ujjá születő, bölcs anyatermészet. Minden úgy van de mégis másként. Valami elröppent, elmúlt, köddé vált, mint egy édes álom. S nincs olyan csábító tavasz, ami ezt a valamit szívembe visszavarázsolná. 10 Tavasz Szél se rebben, a csönd vakító fényébe belehasít egy dübörgő gyorsvonat. A kopasz fák esdeklőn, - sírva várják a tavaszi ragyogást, mikor tarka virágokkal kinyílik minden ablak. Integetnek illatozó nárciszok, kinyílnak a komor-ablakok, szívek. Ablakait nyitogatja ezer rügy. Távolról szédítően halk muzsikát hoz a szél, csak úgy vonzza a szíveket. Mosolyt hoz, és trillázó madár dalát. Házak fölött fölragyog lustán a nap, galambok sütkéreznek tetők csúcsán. A bokrok még reszketnek, átöleli a méz-színű ragyogás és felszárad a bokor-könny, és rügyek kipattannak. Aranyban úszik a táj, zsong az élet, szíved-lelked táncot jár, - tavasz-táncot. 11 NEM ISMERTEM?. Nem ismertem ezt az idegen érzést, Szavak feszítik szájamon a vérzést. Sohasem ismertem ezt a haragot, Mi arra késztet: ajkamba harapok? Megbántottak idegen szavak rútul, Dobog a szívem a szégyentől csúful. Mit tegyek, hogy ne kelljen válaszolni, Csak úgy csendben sarokban meghúzódni. Nem ismerek egy mondatot, mi most kell, Szavak, kérlek, ne bújjatok épp most el! Gyertek elő, nem lehet menekülni. Most kell a fájdalommal szembenézni? Nem ismertem a hangokat, mik szólnak Mikor van vége számodra a jónak. De változtasd meg a bánatot szépre, Csak nézzél fel most szivárványos égre! 12 Tél-temető Tavaszodik. Sírod felett akácfából víz csepereg halmod zöld füvére. Lecsorog a hólé csontod hidegére. Olvad a jég. A nap meleg, a temetőbe új életet szór a szél sírodon. Tavasz éled már az alvó virágokon. 13 19 soros és végre kiszabadulhattál innen végtelen számodra e week-end nem érdekel, ha visszaút nincsen csak egy hülye tolmács vagy aki még emberré sem válhat egykor élő volt hasonmása de nem baj, felemelkedhetsz hogy szerelmet vallj magadnak ezen az érthetetlen nyelven nem érdekel semmi más csak az enyhe borzongás hisz esélyed kicsit halvány nem lehet részed e test már nem vagy egészen önmagad, fáj: itt ezer árnyalata van a szürkének idegen városban bolyongsz üresen könnyedet mostmár hiába hullatod megkötheted ezt az utolsó üzletet átvérzett kissé az undor-tudatod 14 Az ámorméter Spinó Márton elégedetten felsóhajtott: - Na végre! Csakhogy kész az ámorméter! Már csak ki kell próbálni... Néhány hónapja ugyanis elhatározta, hogy megalkot egy olyan készüléket, amelyik mérni képes két ember egymás iránt érzett szerelmének az erősségét. Annyi mindent lehet már mérni, miért pont a szerelem erősségét ne lehessen "műszernyelvre" lefordítani? - gondolta. - Mérjük a feszültséget, a súlyt, az időt a fokot, a hosszúságot, a hőmérsékletet, a sebességet, a földrengések erősségét, és Isten tudja, mit még... Találmányának lényege abban állt, hogy a kézfogás bizonyos emotív ingert vált ki az emberben, ami egyben kihat a szívműködésre is. A szív jeleiből pedig, megfelelő mérőműszerek segítségével, ki lehet "olvasni", hogy az illető személy (nevezzük kísérleti alanynak) milyen mértékben reagál partnere kézfogására. Az egész egy nagyon egyszerű és logikus elgondoláson alapult, s nem valami természetfölötti, ördöngős dolgon... Maga a készülék egy sztetoszkóphoz hasonló érzékelőből és egy műszertestből tevődött össze. Hősünk "ámor"-ban állapította meg a szerelem erősségének a mértékegységét. Az ámorméter nullától száz ámorig mért. Amint a számításokból kiderült, negyven és hatvan ámor között mozoghat az átlagérték. - Elkészült az ámorméter - újságolta feleségének, cseppet sem titkolt örömmel. - Akár nyomban ki is próbálhatjuk - javasolta. Spinónét nem kellett kéretni, hamar készen állt a próbamérésre. Férje elhelyezte felsőtestére az érzékelőket, majd megfogta neje kezét. Az ámorméter mutatója azonnal kimozdult holtpontjáról, s az 55-ös szám irányában állt meg. - Létezik, hogy csak ennyi legyen? - elégedetlenkedett az asszony. - Nyugodj meg, drágám. Gyanítom, hogy a százas értéket még Rómeó és Júlia esetében sem érné el a mutató. Spinó Mártonnál csupán 50-et mutatott a tű. Felesége nem is hagyta megjegyzés nélkül a dolgot. - Persze - mondta j fölényességgel hangjában -, mert téged inkább a találmányod érdekel, mint én! Egész nap a könyveket bújod és a műhelyedben matatsz... Tudhattam volna, hogy már nem szeretsz annyira! Hiába próbálta Spinó Márton megmagyarázni, hogy igen jó arányt értek el, hiszen 5-10 ámoros eltérés optimálisnak számít, mert felesége nem akarta megérteni. Csak fújta a saját unalmas szövegét, akár egy megrögzött, de levitézlett kommunista vezér. Idővel Spinó Márton több ismerősének is beszámolt találmányáról. Valamennyien égtek a vágytól, hogy megmérettessenek. Az ámorméter azonban egy pár esetében sem mutatott ki pontosan egyenlő értéket. Ezért aztán a "sértett felek" reakciója mindig ugyanaz volt, akár Spinó nejének a reakciója. A legrosszabb az volt az egészben, hogy senki sem hitte el, amit a feltaláló mondott, nevezetesen, hogy egy parányi, 5-10 ámoros eltérés nem vészes, sőt, bizonyos fokig természetesnek számít. - Ott van például a villamos áram ? magyarázta minduntalan -, még annak is változó a feszültsége, nem mindig hajszálpontosan 220 volt. Ugyanígy van az érzelmekkel is... De bármilyen érveket is sorakoztatott fel, nem sikerült meggyőznie ismerőseit. Magyarázkodása süket fülekre talált. Találmánya iránt viszont mind többen és többen kezdtek érdeklődni. Mindenki kíváncsi volt, akinek csak a fülébe jutott a hír. Spinó Márton akkor jött rá arra, hogy rengeteg rokona, ismerőse, barátja van. Olyanok is felkeresték, akikkel iskolás kora óta nem találkozott. Sokuknak a nevét is alig tudta felidézni. A hír egy szaftos pletyka gyorsaságával terjedt. Végül már nem telt el nap úgy, hogy legalább húsz pár ne kereste volna fel. Voltak, akik így mutatkoztak be: "Tudja, kérem, az ön Péter Pál nevű nagybácsija együtt szokott kocogni az én legjobb barátom barátjának az apósával, aki..." Közben családi életében nagy változások következtek be. Mióta Spinóné megtudta, hogy férje csupán 50 ámor erősségű szerelmet érez iránta, az addig példásnak mondott házasságuk bástyája kezdett meginogni. Előbb csak apró nézeteltérések és viták formájában nyilvánult meg a válság, később viszont komoly veszekedések képében tört felszínre. A sorozatos veszekedések tárgya mindig más és más volt, oka viszont egy és ugyanaz, s rákos daganatként rágta be magát házasságuk sejtjeibe. Lassacskán kibírhatatlanná vált a helyzet. Be kellett lássák, hogy az addig nyugodt és kiegyensúlyozott kapcsolatuknak vége... Elváltak. A válás nagyon megviselte Spinó Mártont, szörnyű terhet jelentett számára. Ami viszont azután következett, még szörnyűbb volt... Barátai, ismerősei sorra jelentették be, hogy válnak. Nyugodt családi fészkek váltak valóságos tűzfészkekké, korábban boldognak mondott házasságok bomlottak fel egyik napról a másikra, addig ideálisaknak tartott partnerek fordítottak hátat egymásnak. Szinte valamennyien elváltak azok közül, akik alávetették magukat az ámorméteres tesztnek. Csupán azok maradtak továbbra is együtt, akik nem akartak gyermekeiknek lelki sérülést okozni, vagy akiknek jólmenő vállalkozásuk volt, s egy esetleges válás rátette volna pecsétjét az üzletre is. Spinó Márton a nagy gondok terhe alól kocsmákban kezdte keresni a feloldozást. Szinte meg sem várta, hogy kijózanodjon, máris újra berúgott. Józan fejjel nem bírta elviselni a lelki kínokat. Ha csupán saját házasságáról lett volna szó, még hagyján, de szinte beleőrült a gondolatba, hogy barátai, ismerősei, rokonai szerencsétlensége is az ő lelkén szárad. Egyik este, mikor dülöngélve hazaért a kocsmából, valahogy látszögébe került az ámorméter. Arca addig sem volt olyan, mint a mész, de akkor hirtelen olyanná vált, mint a koncentrált vöröshigany. Rettenetes düh kerítette hatalmába. Megragadta az ámormétert, és földhöz vágta. Aztán addig taposta, rúgdosta, amíg apró darabokra tört. Nem állt meg itt, hanem előkereste az ámorméterről készített számításokat, jegyzeteket tartalmazó dossziét és cafatokra tépte. Olyan apróra, hogy még egy kötőszó sem maradt egészben... Miután kitöltötte dühét, valamelyest megnyugodva beült a fotelba. Rágyújtott egy cigarettára... Egyes dolgokban jobb, ha az ember tudatlan marad - merengett magában. - Mert ha nem hajlandó tudatlanságába belenyugodni, közveszélyessé válhat... Elmélkedését a telefon csörgése zavarta meg. - Halló! Itt a Műszergyártó Vállalat igazgatója beszél. Hugó Péternek hívnak. Nemrég értesültem a találmányáról. Telefonáltam korábban is, de nem vette fel. Remélem, nem haragszik, hogy ilyen késői órában zavarom? Cégem meg szeretné vásárolni öntől az ámorméter gyártási jogát. Hajlandó-e velünk üzletet kötni? Spinó Márton egy szót sem szólt, csak merengett. - Halló! Ott van még? - Igen, itt vagyok - motyogta halkan Spinó, többszöri kérdezés után. - Spinó úr, nézze, én tudom, hogy azzal köt üzletet, aki többet fizet. Ez ugyebár normális, magától értetődő... Éppen ezért előrebocsájtom: bármennyit kér, megadjuk. Nem szalaszthatunk el egy ilyen nagyszerű üzleti lehetőséget... Nos? - Biztosíthatlak, tata, hogy a Műszergyártó Vállalatnak nincs annyi pénze, amennyibe az ámorméter kerül, ugyanis túl nagy az ára. Ezzel Spinó Márton lecsapta a kagylót, az igazgató pedig értetlenül bámult a semmibe... 15 Tudom hogy jössz Idegen vagy, ismeretlen, de már várom jöttöd, menthetetlen vágyakozással, félve s remegve, mert tudom itt leszel Idegen vagy, ismeretlen, de már itt érezlek zsigereimben, álmomban, gyönyörömben, ágyékom lüktetésében várom jöttödet Idegen vagy, ismeretlen, de érzem lelked, s képzeletben megérintem ujjaid hajlatát s ha szerelmünk csak tiszavirág, akkor is várok rád 16 Tavaszi szerelem Táncol a napfény, a tóban fürdik, hulláma virgonc, a partra vető, messze gyűrűzve fut vele körbe újra és újra a fény kergető. Ott lenn a völgyben, hol virág terem, ibolya, nárcisz víg kankalin, mély hajlatában enyhe honában a tavasz bújik és ki les kandin. Fák árnyékából, titkos zugából, szellőt kacagtat a kényes, hamis. Ég veled kedves, többé ne keress, itt hagylak téged, mint az április. 17 Tavasz Itt a tavasz s a kikelet, Álmából felébredt a természet, Fakadó rügyek az ágon, Madár dala száll héthatáron. Apró színes virágkelyhek, Bágyadtan bókolva ébrednek, S a meleg napsugarában, Felszárad minden pára. Zümmögő apró szárnyasok, A nyiladozó virágot nyaldosók, Szőrős kis testükre tapadt virágporral, Reppennek tova, egy másik virágra. Az égen a madarak párban repülnek, S az utcákon párosan járnak az emberek, Fiúk és leányok, kéz a kézben, Tavasz van, s szerelem a szívben. 18 KIKELET Tavasz készülődik, eljő nemsokára. Lekerül válláról mindenki nagykabátja. Ibolyát csodálunk végre valahára. Nem is lesz rajtunk más, csak könnyű kardigánka. Rácsodálkozunk a rügyező világra. Mosolygunk barkaágra, gyöngyvirágra. Szimatolunk hársfára és bodzára. Nem taposunk zsenge fűre, kamillára. Belenevetünk a fényes napsugárba. Őrízzük gyönyörű világunk vigyázva. 19 Angyalfények Angyalfények hullnak erkélyemre, de én csak félek! Kezembe veszem rút gondolataim, hogy feltárjam foghíjas verslábaim, és leírom magamnak, hogy naponta nő a fű, s a fákon a levél, május varázsgömbje tenyerembe fér, markom börtönébe tartom, mint bájos bűnözőt, míg sápadt arcomba csorog a fény, az energia, hogy feltörhesse fehér Anktartiszom jéghegyét. Fogva tartanám a túlélő napot, felejtenem kéne az árva holnapot, az Anyák napját, mi engem - végképp elhagyott? 20 Tóparti tavasz Tó vizét béka fodrozza, Elballag a felhő. Fűzfaág a haját mossa, Táncot jár a szellő. Zsombék zsendül, nádas susog, Elrejti a szárcsát. Tó tükrében a napsugár Áztatja a lábát. Parti föveny zöld ruhát vesz, Hisz? tavasz van végre. A tavaszi virágcsapat Bámulhat az égre. A sík tavon emelt fejjel Egy sikló cikázik. Öreg ladik leng a vízen, Csend nagyokat ásít. 21 Az alma "Az állomás nem sokat változott, amióta utóljára láttam. Ősszel lesz harminc éve, hogy elmentem innen. Most legalább alaposan bebarangolhatom szülőfalumat. Remélem, a házunkat még nem bontották le... Elvégre benne hagytam életem első tizenöt évének emlékeit. Istenem, hogy rohan az idő!..." - merengett Kormos András, miután leszállt a személyvonatról, s szemügyre vette a környéket. Elmélkedését egy röpke pillanatig az indulni készülő szerelvény mozdonysípja zavarta meg. Mintegy pótcselekvésképpen kivette tárcájából a vonatjegyet, és a szemetesbe dobta. Miután elindult a falu felé vezető ösvényen, ismét gondolataiba merült. Útja a réten legelésző tehéncsorda mellett vezetett el. A tehenekre való ügyelés álcája mögött hancúrozó gyerekekben felfedezni vélte egykori önmagát. A sok felhőtlen nevetés, az ötletesebbnél ötletesebb csínyek felidézésével mindig jobb kedvre tudott derülni, ha az élet dolgai komolyságot, szomorúságot parancsoltak rá. Az emlékek között megejtett kalandozás annyira lefoglalta, hogy szinte észre sem vette: az ösvény egy poros úttá szélesedett, melynek két oldalán ismerős és mégis valahogy számára már idegen házak sorakoztak. Az újonnan épültek érthető módon nem lopták be magukat András szívébe. Inkább a régi házak falán csúsztatta végig szigorúan pásztázó tekintetét. Alig várta, hogy szülőházához érjen. Remélte, nem bontották még le. A célig azonban szinte teljes egészében át kellett szelje a falut. Soha nem érezte ilyen hosszúnak az utat. Egyre szaporázta lépteit, s minden egyes lépéssel izgalma is fokozódott. Útközben azonban megállt egy kicsi, kívül kékre meszelt ház előtt. A nagybátyjáé volt. Arcán halvány, megnyugvást jelző mosoly ült meg. A házból éppen egy bácsika csoszogott ki, aki látván András bizonytalanságba göngyölt érdeklődését, megkérdezte: - T'án keres valakit az úr? - Kormos István fia vagyok. Harminc éve nem jártam itt. Nemrég érkeztem túlról... - Csak nem te vagy az Andris?- kérdezte lelkesen az öreg. - De, én vagyok az. - Nem ismersz meg? Sanyi bátyád vagyok. András besietett az udvarba, a fa kerítés történetesen nyitva levő kiskapuján, s magához ölelte a megszeppent öreget. - Hogy tetszik lenni? - kérdezte. - Megvolnék... Egy kicsit unatkozom egyedül, de ki lehet bírni. Nem gondoltam, hogy valaha az életben még látni foglak, fiam. - Sok idő telt el, de az Anna néni szelíd tekintete nem törlődött ki emlékezetemből. Körülbelül tizenkét éves lehettem, amikor meghalt. Azóta egyedül tetszik élni? - Igen, fiam. Vagyishát a jószágaimmal, olyanok nekem, mint valami társak. Még beszélgetni is szoktam velük. - A mi házunk még meg van? - Meg. Jelenleg nyárikonyhának használják, mert a gazda épített magának egy új lakást. - Akkor sietek is, hogy mielőbb szemügyre vehessem - repesett az örömtől Kormos András. - Megnézem, és vissza jövök magához beszélgetni. Csak a délutáni vonattal megyek vissza. - Szívesen veled tartanék, de a lábam már nincs túl jó viszonyban a gyaloglással. Addig inkább készítek valami harapnivalót. Biztosan megéheztél... András gyors léptekkel haladt az úton. Valami megmagyarázhatatlanul kellemes érzés kerítette hatalmába, amely akkor érte el tetőpontját, amikor megpillantotta a harminc esztendeje nem látott nádfedeles házat. Mellette ott feszített büszke cserepeivel az új lakás is, de az egyáltalán nem érdekelte őt. Az udvart körülvevő kerítésen belül megpillantotta az annakidején általa ültetett almafát, ami már igencsak megtörzsesedett. Almával megrakott ágai az utcára hajlottak. Andrást annyira magával ragadta a pillanat varázsa, hogy átugorta a sáncot, s leszakított egy piros almát, majd beleharapott. Az almalé végigcsordult szája szélén. Az udvarból azonban észrevette őt a házigazda, s ordítani kezdett: - Nem sül ki a szeme felnőtt létére almát lopni!... Tűnjön el innen azonnal! András meg sem próbált mentegetőzni. Hirtelen már a ház sem érdekelte, futni kezdett, még nagybátyjánál sem állt meg. Rohant az állomásra, hogy a déli vonatot még elérje... 22 Akarsz-e velem tavaszt nézni? Akarod-e velem csodálni a tavaszi virágok szirmait? Akarod-e velem nézni a hűvös, esti naplementét, ahogy a vízparton átborul, alkony-bíbort fest a víztükörre? Akarsz-e velem tavaszt nézni? Akarod-e érezni velem a levegőből áradó lágy, illatos zenét? Akarod-e hallani, ahogy zümmög ezer cserebogár kitárt szárnyakkal? Akarod- csodálni velem a tengerek hullámzó ritmusát, és ahogy a trillázó fényben ránk nevet a nap, a föld, az ég... 23 A víz fohásza (A Víz Világnapjára) Ködökben születek, harmatban ébredek, szállok a szél szárnyán, fehér felhő bárány. Táncoló fellegek, nyári égbolt kékje ringatja cseppjeim, mint az anya méhe. Ott vagyok mindenhol, mindenütt teveled. Megöntözöm földed, tőlem függ a kenyér, emberek hatalma víz nélkül mit sem ér. Forrásaim futnak, friss, hűs vizet hoznak, föld sötét mélyéből gyógyítón áradnak. Nézd a folyó vizét, bősz sodrása vágtat, messze viszi kincsét a szomjas világnak. Nem vagyok, átkoztok? Áradok, kárhoztok? Vétkező vadvizek bűnéért megfizet, gátakba szorítva, ki engem eltemet. Hol elrejt a nádas, sírva bújok benne, arcomat csúfítja világ összes szennye. Szomjad nem olthatom, s nincs az a hatalom, mely a sivatagban életet fakasszon. Hagyjátok a rétet! Fákat se bántsatok! Minden kicsi zöldet, bölcsőmként áldjatok! Szépséges folyóknak, édes vizű tónak, vigyázd minden cseppjét, az életadónak! 24 Idegen vagyok? Idegen test vagyok ebben a világban, mint tócsában fetrengő kéjsóvár lator. Végzetem lándzsája a szívembe hatol? Idegen test vagyok ebben a világban, mint bélsárban rothadó alantas féreg. Hófödte szemgolyóm csillagokba réved? Idegen test vagyok ebben a világban, mint sziklába falazott félnótás csaló. Megbomlott életem, mondd, így mire lenne jó? ??? Sosem voltam rosszember, csak mindenben gyenge. Nappalom vonata holtvágányon áll. Nincs már alázatom a sorsommal szemben. Vihar dúlta árokparton vár rám? a Halál? A szavazási cím szavazas@verslista.hu