NOVELLA KATEGÓRIA
*** 1. ***
Kovács József Tibor: Megkísértve
Ott állt a tömegben, és egyre erősödött benne a változás közeledtének
érzése. Felnézett a tér bal szélén álló torony fehér számlapú órájára, majd
megfordult és tekintetével a kikötő környékét pásztázta. Már csak percek és
feltűnik végre.
Három hónapja azon az éjszakán változott meg minden. Álmában egy jobb,
egyenlőbb világot látott, ahol leomlanak a falak, nincsenek országok, csak
népek élnek egymás mellett teljes békességben. Látta, ahogy az emberiség
megtisztulva, a tudás és az értelem egy magasabb fokára lép. Látta a két
"Vezetőt", akik elindítják a változást, és a tömegeket, akik az eszméhez
csatlakoznak, és a napot, amikor a semmiből feltűnik az az autó és a tömeg
"Vezetők" nélkül marad, de akkorra már az eszme a zsigereke ívódva,
kiírthatatlanul él tovább. Végül magát látta egy téren, körülötte sok-sok
ember, fiatalok, öregek, turisták, helyi lakosok, a szél a tenger illatát
hozza a kikötő felől, ahogy várja a Másikat.
Másnap reggel már nyitáskor a könyvtár ajtajában állt, hitt az álmában, és
tudta, hogy nem kell majd sokáig keresnie. Belépett a "hatalmas tudás
termébe", és elindult csukott szemmel a falig érő polcok között. Lassan
lépkedett, és a szemhéj mögötti sötétségben valami jelre várt. Percek teltek
el így, amikor hirtelen kinyitotta a szemét, és leemelt egy könyvet a
legalsó sorból. Belelapozott, és azzal "azéntudtam" érzéssel szétnyitotta a
lapokat az ismerős kikötő képénél. Olvasni kezdett, majd döbbenet ült ki az
arcára, a "találkozás" helye egy másik földrészen volt, a bolygó túlsó
felén. Rémület futott át tiszta, kék szemeinek felszínén, de a következő
pillanatban már mosolyogtak a szemek, majd ez a mosoly, tűzként terjedt
végig testén, megtisztító tűzként, és egy pillanat múlva már egész testét
rázta a nevetés. Néhányan felnéztek a könyveikből, rosszallóan, szinte
sugározva, hogy ez mégis csak egy könyvtár, de volt valami abban a
nevetésben. És mire eljött már mindenki boldogan, tiszta szívből nevetett.
Szülei döbbenten néztek rá, az apja hallani sem akart az egész őrültségről
és pszichiáter barátjával fenyegetőzött. De őt nem lehetett eltéríteni.
Kemény három hónap volt mögötte, hét hajón szolgált, amíg ideért: leköpték,
megverték, megalázták, de soha nem fordult vissza, hiszen tudta, hogy ha
feladja egy jobb világot ítél halálra. És most itt volt, a háttérben a
harangjáték elkezdte ismerős dallamát, a fehér hajó kürtje indulást jelzett,
és az a kisgyerek sírva fakad. Minden pontosan úgy történt, ahogy azon a
három hónappal ezelőtti éjszakán látta. És akkor a tömegben feltűnt egy
fiatal nő, tekintetével láthatóan kutatott valaki után, mosolya lenyűgözte
és érezte megérkezett, akire várt. Lassan elindult felé, át az úton a kikötő
irányába, tekintetével a tekintetét kereste. A nő ránézett, mosolya egy
árnyalatnyit erősödött, ő is rámosolygott, de a tekintete tovább siklott.
Megállt nem értette a helyzetet, szemének jobb sarkából még látta, ahogy a
nő egy kalapos férfi nyakába borul, de ekkor már belül csak a végtelen űrt
érezte, ahogy örvénylik magába szívva a lelket. Lába megtántorodott, és az
éppen arra néző emberek csak annyit láttak, hogy egy fekete autó elgázol egy
fiatal férfit.
A tömeg hamar körbe állta a baleset helyszínét, az autó vezetője kezével
hadonászva magyarázott valamit a közelében álló embereknek, valaki mentőért
telefonált. Egy hosszú, világosbarna hajú férfi lépett ki a tömegből,
letérdelt a földön fekvő test mellé, jobb kezét a nyakára helyezte, majd
olyan erővel tört ki belőle a zokogás, hogy az ott állók úgy érezték, most
valami számukra nagyon fontos, egészen közeli ismerősüket veszítették el.
*** 2. ***
Szabó Gitta: Hangok odaátról
Halk szavak, apró neszek, sebes léptek zaját hallottam, valahonnét
messziről. Nem érzékeltem semmit. Súlytalannak éreztem magam.
Szürke alagútban úsztam egyre felfelé, majd hirtelen, mint mikor a hóhér
fénypallósa lesújt, olyan erővel zúdult rám egy fénynyaláb, majd aranylón
vett körbe. Különös lágy mennyei zene csendült, mintha angyalok énekeltek
volna.
- Meghaltam! - Hasított belém egy gondolat. - Ez őrület! Nem lehet! A
gyermekem odahaza vár reám! Nem, és nem! - kiáltottam. Lázadtam a tény
ellen. Nem akartam elfogadni.
- Kicsi lányom! Mi lesz veled nélkülem? Tudod, különleges ajándékkal
készültünk a születésnapodra. Apuval együtt nagy titokban tartottuk, hogy
igazi meglepetés legyen. Tudod egy kistestvért kaptál volna tőlünk.
Míg ezek a gondolatok keveregtek a fejemben, egyre csak úsztam fel a
fénynyalábon. Ám mind nehezebben jutottam előre. Valami hatalmas erő húzott
visszafelé, miközben a fénynyalábból egy angyal lépett elém. Kezét
felemelte.
- Állj meg! Neked még nincs itt az időd! Menj vissza a Földre, és fejezd be
a dolgod, amit elkezdtél!
Ahogy jött úgy tűnt el. Az erő egyre jobban húzott, szívott visszafelé. A
szavak, izgatott motozások, sustorgások egyre hangosabbá váltak.
Hirtelen, mint mikor az újszülött kicsusszan az anyukája pocakjából, és
szemébe világít az erős fény, ugyanolyan erővel csúsztam én is vissza a
valóságba.
A szemeimet résnyire kinyitottam. Fájt látnom. Körülöttem fehér ruhás
emberek sürögtek. Oldalra billentettem a fejem, és bizonytalan körvonalait
látva egy infúziós állványnak, döbbentem rá, hogy korházban vagyok.
- Gyógyszer allergiás vagyok - suttogtam alig mozgó szájjal -, és talán
terhes!
Újra elfeketedett minden. Ki tudja mikor, mennyi idő múlva, heves
fájdalmakra ébredtem.
- Balesete volt - szólalt meg mellettem egy ápolónő. Gyorsan hívta a kezelő
orvost.
- Végre magához tért! Most már nem lesz semmi baj! - mosolygott
megkönnyebbülten nézve az orvosra, majd rám.
Élek! - zakatolt az agyamban, dobogott a halántékomban lüktetett az ereimben
a felismerés.
*** 3. ***
Péter Erika: Akkor
Fülhasogatóan visított fel a készülék. Álltam? Ültem? Feküdtem? Nem
emlékszem.
A telefon vijjogására felugrottam, mintha kígyó mart volna belém. Aztán
megdermedtem. Földbe gyökerezett, megbénult a lábam. Hirtelen késsel
hasított elmémbe a Félelem!
Laci vette fel a kagylót. Azt kérdezte:
- Miért sírsz, Barbara? -
Akkor már tudtam. Meghalt a fiam.
Kicsivel később átadta a telefont. Homályosan hallottam, ahogyan Barbara
félig mondja, félig sírja:
- Már kedden. kedden.reggel,. Keleti-pályaudvarnál. a metró. elé. vetette.
magát.
Úristen! Hiszen ma szombat van! Szooombat vaaaaan!
Szombat volt. Valóban? Este volt vagy reggel? Nem tudom...
Miért nem éreztem meg? Hogyan tudtam olvasni, enni, emészteni, koncertre
menni? Hogy nem éreztem meg a pórusaimban, a zsigereimben, hogy én már nem
én vagyok! Nem ugyanaz az én vagyok! Nem vagyok többé. Anya!
Utána elsötétült a képernyő. Az agyam fekete folttá változott. Nem emlékszem
semmire. Sem az arcára, sem a hangjára, sem a.semmire! Nem emlééékszeeeem!
Deeee! Emlékeznem kell!
Nem lehet, hogy huszonhat évet elfelejtettem. Ezért írok. Írni fogok...
Megint.
*** 4. ***
Bodó Csiba Gizella: GALAMB-LÉLEK
A hűvös szél végigszáguldott az Alkotás úton, ahogy leszálltam a 39-es
buszról. Néhány méterrel odébb ballagtam ahol átszállásra kellett
várakoznom. Szürke volt az utca, a járdák, az ég, a házak. Szürke volt
minden, vagy csak a látásom, ezen az őszelői késő délutánon. Szemben álltam
a Déli Pályaudvar márványlapjaitól lehántott, vedlett oldalával.
A gyér számú várakozók elkoptam mellőlem amikor megérkeztek a 21-es buszok.
A személykocsikat is megállíthatta a Moszkva-tér utáni lámpák piros jelzése,
mert hosszú másodpercek óta üres volt előttem az úttest három sávja.
Gondolataim a délutáni esküvő szertartásának megható pillanatain időztek,
aztán tovaszállt mint a szél által továbbított falevél. Időnként a Nagyenyed
utca kanyarját pásztáztam tekintetemmel, nem fordul e le a várt busz, de
sehol semmi.
Ha lehetett kerültem ezeket a megállókat, a Déli előtti megállók örökös
tömegét és a szinte kartávolságra elhúzó kocsi sorok áradatát, de még ezt a
némi távolságot biztosító túloldalt is. Lehangolt, nyomasztott, vagy
ingerültté tett mindig ez a hely.
"Nálunk a földön járnak" tévedt tekintetem az óriás plakátra a Déli
Pályaudvar - jóindulattal üzletsornak nevezett bódéi fölött.
Nem a plakát volt amire felfigyeltem, hanem egy galamb, aki fejjel
nekirepült a reklámtáblának.
Nekirepült, s úgy éreztem, hogy az út hat sávján át is hallom, ahogy koppan
kis feje, s csőre amitől kábultan, bizonytalanul lerebbent az út szélére.
Két-három másodpercig tétován állt a járdaszegély mellett az úttesten. Majd
egy-két lépést tett előre, oldalra, majd újra előre és újra oldalra. A
buszra várakozók közül fiatal lány lendítette lábát a galamb felé. Talán jót
akart - reménykedtem, - hogy felszállásra biztassa a kicsiny tétova állatot,
mert ekkor a Nagyenyed utca felől szabad jelzést kapva elindult két-három
autó. A madár nem repült fel, még a rebbenéssel sem próbálkozott, hanem még
beljebb araszolt, egyik sávból a másikba, mint egy kis bizonytalan
öregasszony, aztán megállt. A kocsik egymástól jó néhány méter távolságban
haladtak, s a galamb eltotyogott az első közeledő felől az üres sávban, majd
amikor ott haladt át autó, akkor volt ideje visszatérni. Még szerencséje
volt, s talán az autók is tudtak még rá vigyázni. Torkomban erősszorítást
éreztem, s már nem mertem odanézni. Három útsáv és elválasztó korlátsor volt
köztem és a felszállni képtelen madár között. Egy villamos is épp
belekúszott a képbe. Amikor elhúzott a sárga szerelvény mégis átnéztem
félve, hogy ott van e még. A galamb ott állt továbbra is, s bizonytalan és
tétova tipegésekkel tett egy-egy lépést, kis fejét mintha segítséget kérne,
lassan értetlenül, vagy megadóan fordította a magasba. De az előbbi
pillanatok csak szünetet jelentettek. Szorongva néztem az Alkotás utca Bach
csomópont felől érkező, piros lámpáknál várakozó jármű tömegre.
Szállj fel, szállj fel, suttogtam - menni fog, küldtem neki a biztatást.
Siess! De a kis galamb nem úgy álldogált ott mint aki ezt meg tudná tenni,
mégis reménykedtem. Minden piros lámpa egyszer zöldre vált - most ez
borzasztóan gyorsnak tűnt. S a metálszínű, sötétkék kocsi-csorda mintha rajt
pisztolyt sütöttek volna el felbőgette motorját és száz lóerőkkel lódultak
neki az úttestnek, mely mindhárom sávjában szabadon feküdt előttük, csupán
egy tétova, ütéstől kábult kis galamb állt mint halálra ítélt a kivégző
osztag előtt. Most már nem bírtam odanézni, fojtogatón éreztem, hogy rövid
fohászom nem mentheti meg a kis jószágot. De a remény odafordította mégis
tekintetem, s abban a pillanatban kapta el az egyik autó eleje, megpördült a
gyenge, ártatlan jószág, a másik autó elé dobódott, majd a harmadik
sebessége sodorta ki a padka szélére. Fogaim mélyen számszélébe vájtam,
hogy ezzel megállítsam könnyeim kibuggyanását. Eredménytelen volt.
Az autók elzúgtak nagy sebességgel. A padkaszéléhez csapódott kis madár
szárnyai ekkor egy pillanatra az ég felé emelkedtek, mintha szállni
készülne - talán csak a légáramlat emelte meg - aztán a kis élettelen test
ott maradt mozdulatlan.
Az autók elrobogtak, cserbenhagyásos gázolásért senki sem állította meg
őket. Hiszen "csak" egy galambot ütöttek el! Csak egy galambot, aki talán
fiatal volt és repülni tanult, talán épp a civilizáció ártalmaitól
mérgeződötten repülve kapott agyrázkódást.
Állatok Angyala - vidd magaddal madár lelkét - s reméltem a szárnyak
felemelkedésével ez meg is történt.
Emeld fel kicsi lelkét - Galamb-lelkét!
A buszom megérkezett, bekucorogtam a sarkába, s hagytam hogy folyjon a
könnyem. Néhány könnycsepp szomorúan egy kis állat-életért.
*** 5. ***
Kamarás Klára: A segély
Juci néni bőven elmúlt nyolcvan. Ki hinné! Ma is egyenes derékkal, emelt
fővel jár, mint fiatal korában, mikor a grófi kastélyban szobalányként
szolgált.
Nem kapott ám ott munkát akárki! A lányok javát válogatták. Szép tartású,
ügyes-kezű legyen, értelmes is, hogy hamar be lehessen tanítani a munkára,
viselkedésre. Tohonya, butácska leány még a konyhán se kapott helyet,
krumplit hámozni.
Jucikának mindig vágott az esze, mint a borotva. Első tanuló volt a kis
falusi iskolában. Ha szóba kerül, még ma is minden verset, leckét el tud
mondani, ami a régesrégi olvasókönyvében volt. Újat, azóta már nem tanult,
de az újságot rendre elolvassa, a politikában naprakész információkkal
rendelkezik. A történéseket, persze, a maga szájíze szerint értékeli.
Férje, fiai már elmentek. Egyedül magára számíthat.
Magányos, mint egy tanúfa a határban.
A nyugdíját beosztja, a kis föld utáni kárpótlást megtakarította. Jó lesz az
még, hiszen nyolcvan fölött már gondolni kell az elmúlásra is... Lassan már
egy síremlékre valót is összerakott magának, hogy ha eljön az idő, amikor
neki is el kell menni, mint minden halandónak, szép helyen pihenhessen a
temetőben.
Csengetnek. Juci néni kinéz a kerítésen át. Két hivatalnokforma áll az ajtó
előtt.
- A polgármesteri hivatalból jöttünk - mondja az egyik.
- Nincs nekem ügyem ott. Se hátralékom, se kérvényem nem volt mostanában.
- Jaj, dehogy is! Nem ezért jöttünk. Segélyt hoztunk.
- Segélyt? Nem kértem én semmit.
- Nem is kellett kérni. Múlt héten a Szociális Bizottság megszavazta, hogy
minden nyolcvan év feletti egyedülálló lakos egyszeri segélyt kapjon.
Magának is jár!
Juci néni nem oldódik.
- Majd bemegyek holnap a hivatalba és megkérdem, mi ez!
- Szombaton nincs hivatal, tudhatja. Csak alá kell írni az átvételi
elismervényt. - már szedi is elő a papírt az aktatáskából az ügyintéző.
- Na adja ide, hadd látom! - nyitja az ajtót Juci néni. Apróra
áttanulmányozza a papírt. Mindenféle rovat, pecsét is van rajta, nem sokat
ért belőle.
- Aztán, mennyi az a pénz?
- Negyvenezer forint.
- Negyvenezer? Havonta?
- Lehetséges. Most csak egyszeri negyvenezret hoztunk, de ha
visszautasítja, akkor az már végleges. Többször nem jár. Törlik a nevét a
listáról. Azt akarja?
- Dehogy akarom! Nem azért dolgoztam egész életemben, hogy csak úgy
töröljenek. Ami jár, az jár! Eleget gürcöltem. A kastélyban is, a tsz-ben is
dolgoztam, meg a háztáji, a szőlő, az állatok! Két gyereket felneveltem,
kitaníttattam, gondoztam az öreg páromat. Most itt vagyok egymagam, minden
támasz nélkül. Hol az a pénz?!
- Itt van. Elhoztuk - csap a táskára a férfi. - holnap nincs pénztár. Le
kell ma rendezni, hogy el tudjunk számolni a hivatalban. Maga csak diktálja
az adatait, megcsináljuk gyorsan. Aláírja, és már fizetünk is. - azzal a
táskájára teszi az ívet és nagy ügyetlenkedve írni próbál. - Nem lesz ez így
jó néném. Nincs valahol egy asztal? Így a levegőben tartva nem tudok írni.
Juci néni is belátja, hogy nem lehet ezt a kapuban elintézni, hiszen a szél
is kapkodja a táskára terített papírt. Ha valami hiba csúszik a lajstromba,
még utóbb elvész a járandósága, hát beinvitálja a két férfit a házba, és az
első szobába tereli őket. Az a legszebb helyiség az egész lakásban. Nem is
igen használja, csak esténként tv-t nézni ül be egy órácskára.
Kiterítik az asztalon az iratokat, gyorsan haladnak az írással. Neve, kora,
hol dolgozott, meg egy csomó egyéb szokásos kérdés. Juci néni szépen,
pontosan felel, mint valamikor, az iskolában.
- Már csak az utolsó havi nyugdíjszelvény számát kell beírni. Mondja csak
gyorsan, aztán készen is vagyunk!
- Azt nem tudom fejből, de ha várnak egy keveset, elő tudom adni. Minden
hivatalos papírt, nyugtát el szoktam tenni. A hátsó szobában vannak az
iratok.
Pár perc alatt hozza is a szelvényt. Kitöltik az utolsó rovatot. Aláírja az
átvételt. Az aktatáskás úr pedig leszámolja az asztalra mind a
negyvenezret.
- Használja egészséggel néném!
Komótosan összepakolják az aktatáskát. Juci néni a kertajtóig kíséri őket,
aztán siet vissza a házba.
Nem álom ez? Nem. Ott a pénz az asztalon. Remeg a keze, mikor újra
megszámolja. Semmi hiba. Megvan az utolsó fillérig. Akkurátusan összerakja,
hogy a többihez tegye a ruhásszekrénybe, a törölközők alá. A többihez, amit
évtizedek óta gyűjtöget sírhelyre. Most már igazán kitelik belőle a síremlék
is.
A szekrényt kinyitva alig akar hinni a szemének! Aztán kitör belőle a
kétségbeesés:
- Eltűnt! Eltűnt az egész! Jajistenem... eltűnt a pénzem... a munkám... a
sírhelyem... a kereszt a síromról... Ellopták a keserves kilencszázezer
forintomat... abból számolták ki nekem még ezt a koszos negyvenezret is!
*** 6. ***
Molnár Szilvia: A lény
Ragyogó féltavasz nyitogatta a szíveket. A nap tikkasztónál
visszafogottabban adta sugarait fűnek, fának, légnek, víznek.
A férfi megkívánta a magányt. Lelke csordultig telt társvággyal, mégsem
adatott meg neki hosszú idő óta, hogy munkatársain kívül más minőségű hölgy
szerepeljen mindennapjaiban.
A csónakot néhány hete vásárolta az egyik szomszéd fiútól, aki ráérő
idejében a nyílt vízen szokott horgászni. Már többször kapott tőle sütésre
előkészített halszeleteket, ne essen rosszul magányban szagolni a környező
lakások vasárnapi halebédjét.
Most, ebben a serkenő időben csónakos-sziesztára indult. Vágyott
egybeolvadni a vízzel, melyet olyannyira kedvelt.
A férfi a helyi posta alkalmazottjaként levelek szortírozásával foglalkozik.
Vidám munka az övé, de azért nem árt, ha izmai megfelelően edzettek
teletömött zsákok emelésére. Jót tenne izmai fejlesztésére hagyományos
csónak evezőlapátokkal, ám olyat a közelben senki nem kínált eladásra.
Amelyet vásárolt, motoros. Ennek ellenére ilyen természetvágya alkalmával a
motort nem kapcsolja be, hanem evezővel löki el magát a parttól, és hagyja,
hadd játsszanak a járművel a csibész hullámok kedvükre.
Mosolyt fakaszt időnként szortírozáskor egy-egy furcsán hangzó településnév.
De ez is csak legelőször vicces, következő alkalommal már nem derül úgy
rajta az ember. Ezzel telnek napjai egymás után, a levelek mennyisége miatt
legtöbbször éjjeli hazaindulással. Munkájáért lelkesedik. Annál is inkább,
mert bölcsész lévén, településnevek jelentésének eredetei után próbál
olvasni egy-egy felbukkanó újdonság láttán.
Ebben a percben valami kinyílt benne. Az első komoly napsugarak szelíden
folytak be testébe, ott megtalálva egy téltől fáradt, jól bereteszelt,
nyikorgó ajtót. Szétáradt az élet benne. Csak állt hosszú percekig az éltető
sárgaságban, betelhetetlenül.
Aztán lassú léptekbe kezdett. Lába mellett apró zöld fejek hol kitörőbben,
hol csak kezdődően szakították át a föld homok-burkát, hogy megtehessék első
fehér, sárga, narancs vagy piros felsírásukat. A férfi szemével egyenként
megsimogatta az új jövevényeket, szeretete szétáradt valamennyi újszülött
fején.
Leért a partra, meglátta a csónakot. Máris öröm töltötte el arra a
gondolatra, hogy a nyílt vízen ringhat néhány órát. A víz fodrozódása, a
folyadék lágy érintése, ahogy kezéhez ért mind-mind élete részét képezték.
Lágy morajlása nélkül álom sem jött volna a szemére éjjelente, a víz illata
is mindennapi nyugalma szerves alkotójaként szerepelt.
Semmihez nem foghatóan imádta az öblöt. Halászok, hajósok zajában nőtt fel,
vízen lebegés nélkül nem is tudta volna elképzelni létét.
Beleborzongott abba a gondolatba, hogy jogi pályája messzire szólította
volna az öböltől, be a sziget szívébe. Ő ehelyett megszegve szüleinek tett
ígéretét bölcsészetet tanult a helyi egyetemen. Zsigereiben gyermekkorától
strófák dünnyögtek, később emberi sorsok, természeti szépségek lefestései
égettek oda jelként ragyogó billogot, szemben száraz jogszabályokkal, melyek
csak tompán koppantak volna.
Újdonsült csónakja hívogató belseje végül győzött. Határozott mozdulattal
belelépett. Homokot és faleveleket ürített ki belőle, majd eloldozva a
parttól kicsit meglökve helyet foglalt benne. Néhány erős evezőcsapás után
hagyta, hogy a szél fodrozódásai nyomán induljon útjára a jármű.
Himbálózott a masszív szerkezet, ahogyan a víz egyik ráncáról a másikra
tolta komótosan vigyázva, hogy annak egyensúlya megmaradjon és utasa
biztonságban érezhesse magát. A nagy kékség valahol gyermekének tekintette a
férfit, óvta ismerkedésüket a veszélyektől.
Annak előtte mosoly-hullámaival cirógatta várandós édesanyja lépteit, ki a
kilenc hónap alatt ideje legnagyobb részét a part langyos homokján
sétálással töltötte, élvezve az intim találkozást a természettel.
Később a víz már sokkal kisebb lábakat üdvözölhetett. Akkor azok még nem
jártak maguktól. Majd mikor igen, előszeretettel futottak bele a sekély
vízbe és kicsi piros vödörrel mérve szállították a tengerből a közeli
játéktérre a homokvárhoz a képlékenyítő anyagot.
Most itt van a tengerrel újra, immár a felcseperedett homokművész, aki
szívében részének érez mindent az Univerzumtól. Így az imbolygó végtelennel
is speciális lelkiség fűzi össze.
A férfi kinyújtózott, kezeit feje fölött kulcsolva, hátát egyenesre ívelve
mély levegőt vett, majd ráérősen kifújta.
Törökülésben helyezkedett el a hajó oldalsó peremrészén, melyen még napozni
is lehetett. Nézte a fodrok képződését a tükrön és a napfény játékát rajtuk,
mintha szövött szőnyeg bontakozott volna ki szemei előtt.
Már kezdett jókora távolság keletkezni közte és a part között. A
fodros-ringás elfeledtette vele az egész partot. Szíve egy lett a víz
csapkodásával, a halak fel-felcsobbanásával és a sirályok rikoltásával.
Hazaérkezett.
Minden pupillarezdülése egybeolvadt és bele-belefont egy újabb szemet a
víztükör mintázatába. Leírhatatlan színei festőpalettán kikeverhetetlenek. A
szőnyeg-tarkaság virító pontocskáiként apró kopoltyúfedelek emelkedtek
olykor a tükör peremére légcserét végezni. Ezek egy-egy cuppanást hallattak
a sirályok vijjogása mellé, az állatok eme idilli kánonjához. Ám a pici
fejecskéknek vigyázniuk kellett, ne váljanak a sipító csőrök étkévé. A
tápláléklánc ilyen.
Enni kell minden élőlénynek, sőt kicsinyeit táplálni, faját fenntartani.
Milyen nagy csoda is ez a körforgás! Néhány kromoszóma életet adhat, apró
magvak csak vízre várnak és belobban bennük a lét. A Nap sugárzása és a Föld
öle meghatóan élesztenek és éltetnek. Ugyanakkor el is vehetik a létezést,
ha kitörnek, ha megelégelik a visszaélést, akkor megnyílnak, lecsapnak,
elárasztanak vagy körbenyalnak és elégetnek vérvörös lávanyelvek.
Békességükben mik ezek, ha nem a Mindenség nőiségei? A tömör anyai szeretet.
Az örök lob. Belső izzás, belső forrongás, mely egy titkos csatornán
egyszerre feltörhet, berobbanhat. Majd pulzál, füstöl, sír, ég, szétterül és
ráalvad meglévő rétegekre. Élni kezd, létezik, belelélegzik a nagy közös
tüdőbe, amíg ez a dolga. Aztán, amikor már nem kell, hogy ez legyen a dolga,
csendesen hördül egyet, motorja kurbli kulcsa örökre elnyelődik, ő pedig
belemerevedik a mozdulatba, lemeztelenedik, majd belebomlik a
síknélküliségbe. Amikor pedig felhördül, az óriás Janus-arc szakállat bont
és ő lesz az eredendő, a nyers, a brutalitást ismerő férfi nemzőerő. Zeusz
villámlik, csap és tébolyít nem szűnő ereje. Olyankor a Föld vétkezett. Jó
lenne tudni, mi az engesztelés. Elég-e csak szeretni ezt a férfi arcot,
amikor vicsorít. Belemosolyogni a fogazatába, vagy köldökét érintve
enyhülést kérni. Talán elég.
Dimenziókba ringott a férfi, ahogy törökülésből kinyújtózott és végigfeküdt
a hajóban és csak feküdt, nem figyelt semmire. Bár egy bizonyos hang feltűnt
szokatlanságával. Az apró halak surrogás-vonulása, a csónak alját érintve
vére zenéjét képezték. Távolról viszont, mélyről, tompán, a hajó haladásával
egy úton, sűrű morajlás kezdődött. Érzékeivel azt az újat nem tudta
beazonosítani, hisz csukott szemhéjai alatt is látta valamennyi
teremtmény-társát, csalhatatlanul felismerte őket. A morajlás lassan
vonaglott a hajó csusszanása mentén, bent, mélyen, megnyugtatóan.
Ismeretlenségében volt valami nyugtalanító, de mégis békét sugárzott. Félt
megismerni, de vonzotta a nemismerés. A morajlás hártyavékonyan átszűrődő
szuszogással egészült ki, mely saját szívhangjával egy ritmust mutatott.
Meglepődött, de figyelt kitartóan és kíváncsian. Először úgy sejtette, a víz
közelsége erősíti fel szíve ütemét, de valahogy mégis más hatást érzet.
Most, ebben a percben bebizonyosodott, hogy nem téved. A titkos követő,
mintha köhentett volna. Kicsit megrettent a férfi, de aztán stabilizálta
szíve ritmusát. Ha ez a lény támadó szándékkal figyelné hajóját és őt magát,
azt már jelezte volna.
De itt béke érezhető. Csak nyugalom és semmi bántás.
Közelebb kezdett húzódni a csónak oldalához, ügyelve, mozdulatai ne tűnjenek
hirtelenségnek. Játékosan belenyújtotta kezét a vízbe. Bőre redői kisimultak
és megadóan közvetítették a tengerből jövő hűvösséget karja véráramán át
teste legtávolabbi csücskei felé is. Végre élt. Igazán élt. Siklott,
áramlott, áradt, hömpölygött. Maga lehetett és mégis minden volt ebben a
percben, egy és oszthatatlan, ő a víz, az ég, a madárhang, a hajósiklás. Ő
az éppen feltörő hullám és az is, amely belenyelődik a nagy testbe, hogy
molekulái más minőségben, újabb hullámnak adjanak életet.
Valami közeledett a kezéhez a vízben. Érezte a másfajta áramlást. Várt. Nem
félt. Valami testmeleg hozzáért. Először csak ujjhegynyit. Aztán újra
ennyire.
Majd ismét. Mint a gyermek, amikor a gyurmával ismerkedik. Újra és újra
belenyomja apró ujjacskáit ebbe az ismeretlen, de érdekes és vonzó anyagba.
A férfi egy darabig változatlanul lefelé tartotta össze nem zárt tenyerét.
Majd óvatosan oldalra fordította, befelé, a csónak irányába, ahonnan az
idegen nyúlvány jelentkezett. A lenti érintés, mint sejtette, megszűnt. Ám a
lény nem húzódott el, közelsége érzékelhető volt. A férfi tudta, kezének új
pozíciója is hamarosan felfedezésre kerül. Ebben a pillanatban sirály húzott
el a feje fölött sipítva, majdnem testéhez érve. És mert figyelme nagyrészt
lefelé koncentrálódott az elmúlt percekben, picit megrettent a nem várt
madárvonulástól. Keze a víz alatt megrándult a veszélyhelyzetre. Ekkor a
finom, puha, testmeleg csáp szeretettel ráfonta magát. Még sohasem
tudatosult soha a férfiben ennyire, hogy nincs egyedül. Élete egyetlen
percében sem töltötte el ez az állapot ennyire, mint ebben a lebegésben,
melyben egyesült a melengető napsütés, a víz hűsítő bizsergetése és a lény
feléje irányuló szeretete.
Édesanyja öle sem nyugtatta meg régen és biztosította odatartozásáról a
férfit olyannyira, mint ez az összetartó kapocs-fonódás. Most értette meg
azt, amely csak halványan pulzált benne eddig tartalmatlanul: szeressen
mindig feltétel nélkül, úgy ahogy annak jönnie kell és ne féljen annak testi
kifejezésétől sem.
Eszébe jutott az a lány, akit még egyetemi évei alatt ismert meg. A férfiben
már az ismeretség elején tudatosult: ez az a személy, aki iránt mindig
sokkal különlegesebben fog érezni, mint bárki más iránt. A lány is
megkedvelte őt, ám érezhető volt, hogy a tiszteleten, testi imponáláson és
intelligenciabeli csodálaton kívül mélyebb emóciót nem fog tudni táplálni
egyetemi társa iránt. A férfi sokáig azt képzelte és remélte, hogy idővel át
tudják szakítani azt a bizonyos határt. De minden egyes találkozásuk után
magába roskadt, mert megértette, hogy a lány érintésektől való vonakodása
tulajdonképpen a belső ?semmi? kifejezője. Nehezen, de elengedte őt. Kérte,
hogy ne tartsák a kapcsolatot, mert neki nehéz csak barátként tekinteni
partnerére. De belül időnként, amikor eszébe jut a lány, még most is
fellángol az a megmagyarázhatatlan szeretet és csak áramlik, áramlik és
eltölti őt teljesen. Ő pedig csak hagyja, hagyja, lebeg benne. Miért
sikerülnek félre helyenként Ámor célzásai? Mi oka bizonyos ismeretségeknek
mégis? Ha nem az, hogy általuk előrébb lépjünk, fejlődjünk? Vagy, ha
valakivel nem kell mégsem kapcsolatnak kialakulnia, két ember közt, miért
mégis, hogy megismerhettük őt? Ez a puha, lágymeleg kapcsolódás eszébe
juttatta a lány ölelését. Finom vonásai őszintén, megadóan simultak a férfi
karjaiba. Remegtek a meghittségtől.
Remegtek az intimitástól. Remegtek maguktól. Remegtek a szépségtől. Örök
jelként ég ez a férfiben, most újra visszatalált ehhez az élményhez. Az
igazi szerelemhez. A számára igazi szerelemhez.
Összes gondolatát átkulcsolva feküdt magában, mégsem egyedül, távolságokba
repülve és mégis egyhelyben, várva a nap utolsó, lemenő sugarainak
figyelmeztető elengedését: ?este van, térjünk nyugovóra. Térj Te is haza,
vigyázom a békéd.' Itt, most végtelennek érzett minden percet. Ebben a
harmóniába mindenkire: önmagára talált.
*** 7. ***
Nyári Zsolt: Cím nélkül 1.
Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Egymással versenyeznek, azon
viaskodnak, melyikük tud eluralkodni rajtam..., megpróbálom elfojtani az
érzéseimet, lecsillapítani a gondolataimat. Muszáj, mert úgy érzem,
máskülönben megőrülök. Meg amúgy is, ... írnom kell, írni tartozom magamnak,
másoknak, a szeretteimnek, meg annak akit érdekel... A VÁRÁS is az őrületbe
tud kergetni. Várni arra, akit szeretünk... Ez a lehető legfájdalmasabb,
leggyötrőbb érzése az emberi léleknek (Talán rosszabb, mint az elválás?).
Nem tudjuk, hogy hol, merre, mit csinál Ő. Csak várunk, járkálunk fel, s alá
idegesen azt várjuk jön, vagy nem...
Halál = nyugalom, végső megnyugvás. Az élet legszebb pillanata, mikor az
örökké nyughatatlan lélek áttörve dimenziók külső - belső kapuit, kitör a
testből, a börtönéből. Csodálatos és félelmetes egyszerre. Mindenki döntse
el, melyiket válassza. Nekem, személy szerint megváltás lesz, -lenne-
kitörni a testemből és szárnyallni a végtelenbe. Mindent egyszerre látni,
csak legyen időnk megérteni, felfogni. Először ismerős idegenként köszön
ránk az Élet odaát, de ahogy a test hozzászokik a forró fürdőhöz, úgy szokik
hozzá a lélek is az Új Világhoz. Ez már mindannyiunkkal megtörtént már, nem
egyszer, nem kétszer, de nem emlékszünk rá. Elástuk magunkba a lehető
legmélyebbre, nem is óhajtunk vele foglalkozni, csak éljük a
hétköznapjainkat, szépen sorban, mint a beprogramozott robotok. Ez nem baj!
Csak egy kicsit nyissuk fel a szemeinket, próbáljuk megérteni, elfogadni,
hogy van más is, nem csak ez a Világ! Merjünk hinni bizonyos dolgokban.
(Kicsit pihen az agy, nyugodtabb a lélek, de az ismeretlen-nyughatatlan
érzés még mindig itt pihen a vállamon.)
Szerelem: Furcsa érzés, általában jó, de túlzásba ne vigyük, mert csapdába
esünk még a végén. (A saját magunk által ásott csapdába.) Lehet csendes,
tiszta, mély érzésű, lehet tüzes (nem szenvedélyes!!!), állandó kudarcokkal,
idegeskedéssel, ami általában attól van, hogy ez az Érzés túlteng Bennünk és
nem tudjuk függetleníteni az érzéseinket a gondolatainktól, tetteinktől.
Lehet önző is mely mindent tud, csak adni nem. Főleg szabadságot. Azt csak
elvesz! Belőlünk és a Társunkból egyaránt. Ilyenkor töredezik lelkünk apró
darabokra és a végén elporladunk, mind fizikailag, mind lelkileg..
Rövid az élet, ha szeretünk valakit, tartsuk meg! Ne anyagi dolgokkal, földi
javakkal, hanem Érzéssel, saját Magunkkal.
Engedjük, ha kell útjára a másikat, hisz Mindenkinek joga van azt tenni,
amit csak akar. Bízzunk a másikban, saját magunkban. Ha nem tudunk bízni,
akkor tegyük helyre az érzéseinket és amint megtörtént, menni fog.
Mindennek a lényege, az alapja - még az Életnek is - a tanulás és az
önismeret. (Ismételjük meg saját magunkat, így láthatóvá, érthetővé válnak a
hibáink, amelyeket onnantól kezdve gyerekjáték lesz kezelni, javítani. Ez
persze nem könnyű sokszor egy élet is kevés hozzá, mégis meg kell próbálni.
Hogy jobb emberek legyünk, hogy mások is jobb emberek, és az egész Világ is
egy jobb, szebb Világ legyen. Bármit meg tudunk valósítani, ha eléggé
akarjuk és hiszünk benne, ez segít minket az Élet Iskolájában. "SZÍNHÁZ AZ
EGÉSZ VILÁG!" Semmi más dolgunk nincs, csak adja mindenki önmagát és minden
tökéletesnek fog látszani. Játszani könnyű, a nehéz az, hogy megtaláljuk,
megtudjuk: Kivel-Mit-Mikor és Hogyan játsszunk. Nekem csak egy ember fontos,
egy ember Ő jelenti az életet, ami fontos, s Ő adja életem értelmét.
*** 8. ***
Geisz László: Életem egy darabja
A napokban valamilyen régi iratot (talán születési anyakönyvi kivonatot)
kerestem irataim sárguló tárházában.
Bár az ilyen jellegű tevékenység nem tartozik kedvenc időtöltéseim közé, de
ha egyszer rászánom magam, akkor a feladatot kibővítem a felesleges,
elévültnek tartott irataim selejtezésével.
Már jó ideje nyitogattam sárguló dossziéimat, mikor az egyik kinyitásakor
egy cédula esett belőle a padlóra.
Felvettem.
Meglepetten láttam, hogy egy vasúti menetjegyet tartok kezemben.
- Hát ezt meg eddig miért nem dobtam ki?- villant át agyamon.
A keletbélyegző szerint 1971-ben, tehát 35 évvel ezelőtt vásároltam, el nem
árulom, hogy hány forintért. (Az inflációt ne innét tudjátok meg)
Kezem már mozdult volna, hogy az elévült iratot miszlikre tépje, de a
cédulát elejtettem.
Mint ahogy a zsíros kenyértől már már megszoktuk, menetjegyem fejjel esett a
pamlagra. A másik fele volt az írás, akarom mondani a másik felén írás volt.
A cédulát felemeltem és az emlékezés villáma cikázott át agyamon. A
menetjegy hátoldalán, már alig olvasható nyolc sort találtam.
Elolvastam.
A sorok rám felnyitott érzelmi konzervként hatottak.
Lenti, Zajda, ügyeletes tiszt, posztóköpenyben futás a vonatra. Arra a
vonatra, ami nyolc hónap után először visz haza a laktanyából két napra.
A vonaton ültem, verítéktől csapzott háttal, fáradtan, elgyötörten. Az
ablakhoz dőlve elszenderedtem.
Egy idő után arra riadtam, hogy a kalauz rázza vállamat, a menetjegyemet
kérve. A jegykezelés alatt agyamban a vonat és a sínek ritmusának közös
szerzeménye kattogott. Mikor a jegyemet kezelés után visszakaptam,
hátoldalára nyolc sort írtam.
Az ablakon kinézve a fák már sötétben szaladtak, a fapados kupé sarkából az
öreg vaskályha jótékonyan árasztotta felém melegét.
Mire a kalauz lyukasztójával párat csettintett, én már ismét az álmok
mezején jártam.
Majdnem elfelejtettem!
Azt még nem is mondtam, hogy mi volt a menetjegy hátoldalára írva.
Zúgó vonatom
Zakatolva halad
Honi táj
Tefeléd.
Ismételten
Nem kel a Nap fel
Otthon leszek én,
S ez elég.
A honvágy epigramma címet később adtam írásomnak.
Ha belegondolok, majdnem a szemétbe dobtam életem egy darabját.
*** 9. ***
Dénes Móni: Egy nagy könyv
Már csak tíz ember élt a Földön. Mind ötven fölött. Gyermeke már egyiknek
sem születhetett. Isten pedig megszánta őket, és kinyilatkoztatta akaratát.
Egy könyvet küldött le nekik, mely pontosan tíz fejezetből állott. A
profécia szerint a tizedik fejezet elolvasása után az utolsó ember is
meghal. De Isten nagylelkű volt, és megmutatta nekik az üdvözülés forrását.
Az üdvözülés forrása ez a könyv. El kell sajátítaniuk ennek a könyvnek minél
nagyobb részét a teljes emberi boldogság eléréséhez, mert ez volt Isten
célja a kezdetektől a végsőkig. Úgy legyen minden ember boldog, hogy az ne
korlátozza egy ember boldogságát sem.
A probléma ott kezdődött, hogy csak egy könyv volt, és tíz ember. A könyvet
a hatvanéves utcaseprő találta meg, aki, a bevezető elolvasása után nyomban
nekikezdett a könyv olvasásának, nem számolva a következményekkel. Talán
azért nem gondolkodott előbb, mert nem volt a közelében senki más, csak egy
kiskutya, aki a lábánál feküdt. Mohón elolvasta hát az első fejezetet.
Az első fejezet arról szólt, hogyan okozunk kárt másoknak, gyakran úgy, hogy
észre sem vesszük: sokszor csak egy szóval, vagy éppen egyes dolgok
figyelmen kívül hagyásával helyrehozhatatlan sérüléseket. Isten látja ezt,
de mégsem avatkozik közbe. Várja, hogy tanuljunk. Várja, hogy a magunk hibái
szolgálják a bölcsességhez vezető utat, mely majd az emberi boldogság
elérésének kulcsa lehet. Aznap meghalt a nyolcvanéves Terike néni.
Végegyengülésben húnyt el, a diófa alatt. Gyuri bácsinak nem volt szemüvege,
a szeme így hamar elfáradt, letette az érdekes könyvet, és , mivel nehéz
volt, otthagyta az utcán, és továbbsepert.
Napok, hetek, tán hónapok múltak el, a könyvet senki nem lapozta. Rárakódott
a por, s más hulladékanyag. Isten már nem is csodálkozott ezen. Nem
csodálkozott, hiszen ő alkotta az emberi értelmet, bár, elviekben, határok
nélkül.
Egyszercsak leszállt egy repülőgép, pont a könyv közelében. Három férfi
lépett belőle ki. Valaha egy birkózó-egyesület tagjai voltak, de mára már
elszállt felettük az idő. Rögtön észrevették a nagykönyvet, bár alig mertek
hozzá közelebb merészkedni. Kinyitotta az egyik, a legfiatalabb, majd
felkiáltott:
- .ez valami vallás! - Mindhárman felnyerítettek a nevetéstől. A harsány
visszhang azonban komorrá tette az arcokat egy szempillantás alatt.
- . nincs itt senki.csak mi vagyunk.
- .meg a vallás.. - Ezt a megjegyzést nem követte vidám kacaj. Mindnyájan
megrendültek, amilyen mélyen csak tudtak. Megmozdult bennük valami. Egymásra
néztek, majd közeledni kezdtek a misztikusnak tűnő könyv felé.
-.ez maradt.segítségül. - mondták, miután elolvasták az első bekezdést. Majd
egymásra néztek. Nem tudták, mi a teendő.
-.én elolvasom, s majd beszámolok. - mondta a legokosabb. Ráhagyták.
Ő elolvasta az első fejezetet, és beszámolt róla társainak. Ők megértően
bólogattak, talán elmélkedtek is egy kicsit.
- .volt, hogy megcsaltam a feleségem. - mondta az egyik, szinte meghatóan
megrendült, mély férfihangon. - .én nem akartam őt bántani.szerettem.de
mégis megtettem.és utána megbántam.
- .én néha azt mondtam rá, hogy hülye, mint egy zsák krumpli.látszott, hogy
fájt neki.
A harmadik hallgatott. Azt javasolta, aludjanak el. Ő maga egész éjszaka nem
aludt. Gondolkodott.
Másnap elolvasták a második fejezetet. Abban Isten figyelmeztette az embert,
hogy mindent lát és hall, még a titkos gondolataikat is. Ha valami rosszban
sántikálnak, ő már előre tudja. Ne gondolják tehát, hogyha a felszínen
erkölcsösen élnek, ha mosolyognak embertársaikra, az elég az üdvözüléshez. A
teljes szeretet és hit egymás iránt és egymásban, Isten iránt, és Istenben.
Csak ez a fontos. Reggelre meghalt egy angoltanár Budapesten.
Egész éjszaka remegett, fejében villámként cikáztak az olvasottak. Nagyon
kíváncsi volt, még hányan élhetnek. A bölcsesség a kezében van, csak tudnia
kell bánni vele. Úgy gondolta, az utolsó fejezetet majd nem olvassa el, és
így próbálja megmenteni az emberiséget.
Másnap megint elolvastak egy új részt. A harmadik fejezet kapcsolatban állt
az elsővel. Mindenki tudja: a szabályok nem ismerése nem ment fel senkit a
szabályok betartása alól. Gondolkodj tehát! Legyen a mély elmélkedés napi
gyakorlataid része. Meg kell ismerned ahhoz a világot, hogy a lehető
legtökéletesebben élj! Nincsenek borítékolt megoldások! Gondolkodj, mert a
nem-tudás ugyanúgy következményekkel jár, mint a tudás. A kételkedés pedig
egy lépéssel közelebb áll a tudáshoz, mint a teljes ignorancia. Pontosan
akard ismerni a világot, mely körülvesz, s ne a saját elképzeléseidhez
igazítsd a már megvalót.
A két hallgató hevesen bólogatott. Ezt a fejezetet nem vita, hanem csendes
elmélkedés követte. Azon gondolkodtak, mi az, amit még nem tudnak, csak
tudni vélnek, avagy figyelmen kívül hagytak eddig. Ez az egész azonban
sajnos nem tarthatott sokáig, mert egyikőjük hangos kitörése megtörte a
csendet. Sátánian vihogott.
- Most komolyan!...mit foglalkozunk mi mindezzel? Hisztek ti Istenben
egyáltalán?
Hallgatás fogadta, nem válasz. Senki nem mert választ adni egy ilyen
kérdésre egy ilyen helyen, egy ilyen időben. Ő ellenben nem adta föl.
Valamire várt. És meg is kapta.
- Ti hisztek Istenben? - Minden szót különös nyomatékkal ejtett.
Eleredt az eső. Mindnyájan tudták, hogy ez nagyon rosszat jelenthet. Nem
volt hová menekülni, nem volt épület a közelben. Egyedül a repülőgép tűnt
számukra elfogadható menhelynek, így futni kezdtek felé. Még bent is
remegtek, mind a hárman.
Nem voltak fiatalok, féltek a haláltól. Éppen ezért, vagy ellenben, döntse
el mindenki maga. Igazán féltek. Beléjük sűrűsödött, ebbe a maradék nyolc
emberbe, az emberiség összes addigi félelme. De nem csak a félelem
sűrűsödött ebbe a maroknyi embercsoportba. Minden érzelem fokozottan volt
jelen. Forróra lehelték a levegőt a gépben. Egy szikra, és annyi. Este
belecsapott a villám Gyuri bácsiba.
A vihar után minden kihalt volt. A maradék növényzet is megtépázódott. A
három férfi elindult, a könyvvel a karján, körülnézni "a nagyvilágban".
Néhány lépéssel arrébb megtalálták az utcaseprő holttestét, mellette a
kutyája tetemét. Már kellemetlen szagokat terjesztett mind a kettő. Az élők
is megdermedtek pár pillanatra. Megérezték a halál szelét. Rájöttek, hogy
nem vicc az élet, s hogy nekik is meg kell halniuk egyszer.
- Úgyis meghalunk mi is, minek töltjük az utolsó éveinket búskomorsággal?
Csend követte ezt a felkiáltást. A válaszadó habozott.
- Azért, hogy üdvözüljél.! Tudod, mikor meghalsz.
A másik csak legyintett.
- Ugyan! Ki tudhatja, mi lesz, mikor meghalok?...én azt mondom, vége. Mintha
elvágták volna. Vége. Kész.
- Te ebben hiszel? Te tényleg ebben hiszel? És így meg tudsz nyugodni?
Kicsit szaporábban vette a levegőt.
- .megnyugodni? Minek? Amíg meghalok, élek. Aztán meg.nem is leszek talán.
- És azt te el tudod képzelni, hogy nem leszel? - Nem hagyta annyiban. - El
tudod fogadni?
Nagyon okosan érvelt:
- .mielőtt éltem, akkor se voltam.miért kéne akkor lennem, miután élek? -
Csend. - Mi? Azt te el tudod képzelni, mi volt, amikor még nem voltál? -
Különösen megnyomta a "még" szótagot. Senki nem mondott többé semmit. Csak
sétáltak, és eljött az este.
- Hová menjünk? - A hangja méla volt és fáradt.
- Menjünk vissza a géphez, ott meleg van.
- Ott tartsuk a felolvasót. - Mindketten ránéztek. Nem akartak több
felolvasót.
Visszamentek a repülőhöz és nyugodni tértek. Egyikőjük nem tudott elaludni.
Magához vette a nagy könyvet, és olvasni kezdte a következő részt.
"Ha mindnyájan elfordultok is tőlem, én nem foglak megtagadni titeket." Így
kezdődött. Ő megborzongott. Az embernek tényleg nem feladata életében a
túlvilági létről gondolkodni. De azzal, hogy elzárja magától a saját életén
kívüli dolgokat, sokat veszíthet. Inkább nézzünk jól körül, mint csukott
szemmel járjunk. Inkább gondolkodjunk, mint csak magunk elé nézzünk. Mindig
tenni valamit. Hiszen tenni jobb, mint nem tenni. És a valami hasznossal
talán egy lépéssel közelebb kerültünk a bölcsességhez. A gondolkodással, az
olvasással megadjuk az esélyt, hogy jó felé indulunk. A felébredők már
holtan találták társukat.
Tanácstalanok voltak, de egyben egyetértettek. A könyvet tovább kell
olvasni, anélkül nincsen haladás. Meg akarták keresni a többi embert. Szinte
tudták, hogy nincsenek egyedül. Meg akarták keresni embertársaikat, mielőtt
még késő lesz.
Beszálltak a járművükbe és elindultak. Alig pár óra elteltével látták, amint
egy nő a pusztában gyalogol. Hátán hátizsák, két kezében két szatyor.
Amilyen óvatosan csak tudtak, úgy szálltak le mellé. A nő így is megrémült.
Alig lehetett ötven éves. Csinos volt még, egyáltalán nem öreg.
- Szép jó napot!- köszöntötték kurjantva.
- Jó napot kívánok! - szólt vissza szerény-udvariasan.
Kis csend keletkezett hármójuk között, talán a meglepettség és zavartság
kettősének eredményeképp.
- Épp magát kerestük!
- Engem?? - Az asszony szemei kikerekedtek.
- Magát. Egy embert, akihez szólhatunk.
- Értem. - bólintott.
- Nem csatlakozik hozzánk?
- Mit cipel azokban a zsákokban?
A nő nem szólt, csak kibontotta a zacskókat. Hullaszag áradt belőlük. A
felismerhetetlenségig torzult, szétbomlott testrészek. Az egyik férfi nem
bírta visszatartani, félrevonult pár méterrel arrébb.
- Mind gyerekek voltak, s most nincsenek.
- A maga gyerekei?
A nő a fejét rázta. Talán beteg volt, lelkibeteg.
- Nekem is volt egy.azóta őt keresem! - Majdnem természetesen jöttek a
szájából ezek a szavak. A tartalmuk azonban így is megrettentő volt.
A két férfi egymásra nézett. Biztosan ugyanazt gondolták.
- Nagyon sajnáljuk.nem tudunk segíteni, nem találkoztunk gyermekkel
már.nagyon régen.
- Köszönöm szépen.az Isten áldja.
- Minden jót kívánunk magának is! - Azzal sarkon fordultak, bár érezték,
hogy nem ezt kellett volna tenniük.
A géphez érve, a könyvhöz fordultak, mint valami segítőhöz, valami Istenhez.
Tanácsot akartak kérni: hogyan tovább. A könyv kegyetlenül válaszolt.
Nincs bocsánat a tudatosan elkövetett bűnökre. Tudjuk, hogy segítenünk kéne,
tudjuk, hogy hogyan, kezünkben vannak az eszközök. Nincsen bocsánat, ha nem
cselekszünk. Ha kezünkben egy kiló kenyérrel elhaladunk az éhező mellett.
Meg kell bánnunk bűneinket, és változtatni, amíg csak lehet. Mert egyszer
késő lesz: a halálos ágyhoz nem hívhatjuk oda összes sértettjeinket. Ha
kezedben van a lehetőség, segíts! Mert ez tesz téged emberré.
Ezt már mindketten megértették. Az emberek nem élhetnek egymástól
elszigetelten. Segíteniük kell egymásnak, egymáson. Azonnal felálltak, és
megkeresték az asszonyt. Már csak a holttestét találták. Ezután
megmagyarázhatatlan dolgok történtek.
Mind a két férfi, egyszerre, mint életükben soha még, elkezdett sírni. Nem
nevették ki egymást, bár a helyzet tényleg groteszk volt. Álltak egymással
szemben és zokogtak. Életükben először. Nagy testük csak úgy
rezgett-remegett. Egymásra néztek. Egyet gondoltak. Megmenthettek volna egy
emberi életet. Visszaszaladtak a géphez, és mégegyszer elolvasták a
bevezetőt.
Tudták, hogy a könyv felénél tartanak. Érezték, hogy innentől kezdve egyre
nehezebb lesz a helyes döntés. Először nem is mertek a könyvhöz közeledni.
Felszállt a repülőgép és új utakat keresett.
- Szerinted él még valaki a Földön rajtunk kívül?
- Muszáj. - Csak ennyit mondott, de ez a szó hosszú órákra meghatározta
gondolkodásuk irányvonalát. Kell, hogy legyen valaki még rajtuk kívül. Az
nem lehet, hogy az ő vállukra nehezedjen egy egész emberiség sorsa. Az nem
lehet, hogy épp most vesztették el a harmadik embert, az utolsó asszonyt!
- Talán más földrészen.messze.
Már csak egy kontinensben reménykedtek. A többit már átfésülték, vagy
évtizedek óta bevallottan lakhatatlan volt. Ez az egy különálló gyöngyszem
azonban még fehér folt volt a térképükön. Csak órák kérdése lett volna, hogy
odaérjenek.
Egyikük unatkozott, és továbbolvasta a könyvet. A következő fejezet
bölcsessége már nem hozhatott termést.
Légy mindig résen! Figyelj oda, mit csinálsz! Az élet nem egy számítógépes
játék, nincsen "restart" gomb. Azzal a tudattal kell élned, hogy ezt az
életet csak egyszer élheted. Nem vonhatod vissza döntéseidet. Néha érdemes
elgondolkodnod, ha most meghalnál, milyen bírálatra számítanál. Érdemes
volt-e élned? Minden másodpercet ki kell élvezni, de közben ne játssz a
Sorssal! Az életnek is vannak szabályai. Ha tiszteled őket, az Élet is
tisztelni fog.
Feri évtizedek óta szívbeteg volt. Nem szabadott volna volán mögé ülnie. Egy
szívroham vitte el. A barátja arra lett figyelmes, hogy zuhan a repülőgép.
Megpróbálta megmenteni, de nem lehetett. Mind a ketten ott vesztették
életüket.
Tamásnak volt még egy utolsó gondolata halála előtt. Kihajította a könyvet
az ablakon. Azt gondolta, ha él még valaki ezen a világon, talán hasznát
veheti. Így is lett.
A könyvet partra vetette a víz. Egy emberpár lakott azon a szigeten, mind a
ketten írástudatlanok. Kihalászták a könyvet, s nagy becsben tartották, akár
valami ereklyét, vagy csodatévő tárgyat. Tudták, hogy az Isten küldte.
Évek múltak el így. Egy nap végül vendég érkezett a szigetre. Egy európai. A
bennszülöttek úgy érezték: megérkezett. Nem tudták, ki. Nem tudták, hogy már
csak hárman vannak ezen a Földön, de teljes szívükből érezték, és hittek
benne: ő az. Hittek valamiben. És ez Istennek tetszett.
Kezébe adták a könyvet, s ő elolvasta. Elolvasta az első öt fejezetet, majd
a hatodikat, és a hetediket is. Ő is félt, mint mi mindannyian. Ő sem tudta,
hányan vagyunk még. De érezte: valamit tud, amit más nem. A kezében van
valami fajta lehetőség, amit ajándékba kapot. Talán az Istentől, vagy
mástól. Ezen nem is gondolkodott el. Viszont érezte, hogy ő összetartozik a
bennszülöttekkel, s valamennyi emberrel, hiszen mind ugyanolyanok, mint ő. A
különbség elhanyagolható.
Ne vesd meg a többieket! Szeresd, mert olyanok, mint te! Egymás képére
teremtettelek benneteket! Vigyázzatok egymásra, hiszen a Földön egymásra
kell számítanotok. Hinnetek is kell egymásnak, s egymásban. Hinnetek kell,
hogy a másik jó, hogy a másik szeret, hogy épülésetekre szolgál. Boldogok
lesztek, ha ezt tudjátok, ha ezt érzitek. Ha te szereted őket, mindent
megtettél, amit egy ember tehet.
A hetedik fejezet után a férfi becsukta a könyvet, és feltette a szent
helyre. Többé nem nyúltak hozzá. A férfi érezte, amit most ő megtudott, azt
a szigetlakók már régen tudják. Lehet, hogy beteljesedett az írás. Lehet,
hogy megértették.
S talán nem is kell hozzá nagykönyv az Istentől.
*** 10. ***
Ábrahám Istvánné: Elmúlás?
Anna nagy nehezen kievickélt a taxiból a hóra. Fájó testét - lelkét elkezdte
vonszolni, fejét lehajtva a hószakadásban, szemüvege akár ne lenne, mentek -
mentek nagyfiával és férjével amíg meg nem látták, hol lesz mama
temetése. --- Nagymamát is ilyen időjárásban temettük --- gondolta.
A halottaskocsi fiatal vezetője köszönt, fogta az urnát, és az előkészített
asztalkára tette. A szélvihar rángatta az urnatakarót. Álltak. Némán.
Néha valamelyikük megigazította a selyem szemfedőt. Tíz óra. Koszorú sehol.
Odamentek a fiatalemberhez. --- Most csak úgy tegyük be a falba? ---
Kérdezte.
--- dehát hol a koszorú, és mi beszédet fogunk tartani, és. ---. --- Mi nem
tudunk koszorúról, és nem jön senki más, és már mennünk kellene a másik
temetésre,. ---. Mobil nincs sem az apánál, sem az anyánál, ebben a
családban sem születni, sem élni, sem meghalni nem lehet emberien.
Anna gondolkozása újra beindult, s csapongott össze - vissza. az elmúlt
napokban férje és fia heroikus munkával kiürítették a szörnyű lakást hogy
visszaadják az önkormányzatnak. Fia is messziről utazott ide, lánya pedig
nem is tudott hazautazni. Mama elviselhetetlen volt, és ő sem viselt el soha
senkit.
Testvérei messzi városban haraggal voltak, okkal, nem jöttek. Ennek a laza
családi köteléknek is vége, fél éve örökre megszakadt egy másik vérvonal is,
és egy hete az utolsó. Anna arra gondolt, négyen maradtak. Négyen a világ
ellen?
Négyen a világban? Milyen világban? Hol vannak a sokat pátyolgatott
szomszédok? Hol vannak a "barátok"? Ketten vagyunk. Egyedül vagyok.
--- Figyelj, Anna, a fiunk mobilján felhívta a virágosokat, baleset történt,
rögtön itt a koszorú, a fiatalemberek várnak, semmi baj, mindjárt
elkezdheted a búcsúztatást. - - - Anna kezében szorongatta a fekete
szegéllyel bevont kartont, rajta mama fényképe, egy csodálatos képeslap, és
a kézzel írott levél - búcsúztató. Szép volt a megérkezett urnakoszorú, szép
volt a nagy koszorú a selyemszalaggal. Szervusz, mama. sok szenvedéstől
menekültél meg hogy hirtelen elestél. Sokat szenvedtél, ha fel nem is
neveltél. Nem lettél boldog, bárhogyan is éltél. Mindenki megbocsájt, menjél
hát békével. Vár az édesanyád, ki már rég megbocsátott. Menj csak, látod,
rajtam van a nagykabátod! Ezek a szavak nem hangzottak el, csak Anna agyában
forogtak miközben olvasta az otthon megírt búcsút. A fiatalemberek betették
a kockasírba mamát, melléje a búcsúztatót, bezárták, ráakasztották a nagy
koszorút, elbúcsúztak. Álltak hárman. Vége. Egy élet befejeződött. Ki tudja,
hogyan tovább, és mivégre.
Szakadt a hó. Annáék végigmentek kifelé az úton, majd várták a taxit
lehajtott fejjel hogy szemüvegüket védjék. Anna bemászott az autóba, hogy
beteg testét - lelkét hazavonszolja. Az írisz összeszűkült a hatalmas
megpróbáltatástól, Majd pedig kitágult, amikor szeme kékje rányílt a házra ,
óriás írisz meredt a kapura, ahová többé nem lép be soha az édesanyja .
*** 11. ***
Kovács József Tibor: Az almás pite
Négy éve minden második hétvégét a városban töltött, de eddig még soha nem
járt ebben az utcában. Lassan lépkedett, büszkeség töltötte el,
legszívesebben kiordította volna magából örömét. Megállt a kirakat előtt és
gyönyörködve nézte a sima és francia krémesek, fekete erdő, lúdláb, puncs és
dobos torta szeletek szépen elhelyezett csoportjait. Ahogy belépett "A mama
így sütné" csilingelős ajtaján, az illatok tovább fokozták az addig még soha
nem érzett boldogságát.
A pult mögül egy mosolygós, molett, barna hajú, alig harmincas nő üdvözölte.
Visszamosolyogva fogadta a szíveslátást, majd a pulthoz lépett szemeivel
lassan végigsimítva a kínálatot. És akkor egyszer csak meglátta, és
felszakadtak az emlékek: - Egyed és szép és okos leszel! - rivallt rá
Édesanyja, majd a fakanállal fenyegető mozdulatokat tett a levegőben. Nyomta
befelé a szájába, de a torka nem akarta befogadni az utálásig ismert
édességet. Az almás pite volt apja kedvence és ellentétben vele az anyja
rajongásig szerette a férfit, akinek hatalma volt a településen élők felett.
A félelem hatalma volt az övé, amely nem tarthatott örökké, és erőszakos
véget ér. Nem telt el nap pite nélkül.
A mosolygós arcú eladó kedves érdeklődése szakította ki emlékei közül. Mind
a négy darabot kikérte, majd a fizetés után szapora, rövid léptekkel a
legeldugottabb asztalhoz sietett.
Tizennyolc évesen menekült, az akkor harminc éves, őt őszintén szerető,
János karjaiba, és alig egy év múlva megszületett Zsuzsi. Új élet kezdődött,
de az első három év után ráeszmélt, hogy hibát követett el. János előtt sem
tudta már titkolni, hogy nem érez iránta úgy. Ugyan eleget tett házastársi
kötelességének, de már nem próbálta eljátszani, hogy neki is jó.
- Köszönöm - biccentett a felszolgálónak mosolyogva, de a szeme elárulta a
lélek viharát. Tekintete az asztalra tett tányéron álló pitékre szegeződött.
Lassan nyúlt az elsőért, majd miután keze a tésztához ért, hirtelen
mozdulattal a szájához emelte és beleharapott. Meglepődött. Nyelvével
körbeforgatta a falatot és kifejezetten ízletesnek találta. Nyelt, majd
ismét harapott. Az első pite pillanatok alatt elfogyott.
Az apját Zsuzsi tizenkettedik születésnapja előtt egy héttel lőtték le, első
oldalon hozta a helyi újság is. A gyilkos, a gyerekkori barát, nem menekült
el a helyszínről, ahogy írták, már nem volt mit vesztenie, az élete, az
áldozatnak köszönhetően, már romokban hevert. Az anyjára egy hónap múlva a
szomszéd Manyika talált rá, a padlásfeljáróban felakasztotta magát.
Hetvenhat Karácsonya a gyászé volt, persze az ő gyásza nem volt valóságos,
de tudta a kötelességét, ezt várta el a közösség, melynek egykor ő is tagja
volt.
Dühösen nyúlt a második pitéért és orrában felsejlett a szülőház konyhájának
illata. Harapott majd nyelt, de már nyoma sem volt az előbb érzett fenséges
íznek.
Kilencvenegy óta csak a munkának élt, de a munkatársak sem szerették,
nehezen viselték a folytonos panaszáradatot. Zsuzsi a temetés óta nem áll
vele szóba, őt tette felelőssé az apja haláláért. Még mindig tisztán
emlékezett arra a reggelre, amikor a férjére talált a mellékhelyiségben. A
boncolási jegyzőkönyv szerint infarktus végzett Jánossal, de valójában az
ital és a tehetetlenség, amelybe a viszonzatlan érzelmek, és a barátok sokat
sejtető megjegyzései taszították. Pedig igyekezett titokban tartani a
viszonyait, de egy kisvárosban ennek megvalósítása lehetetlennek bizonyult.
A lebukás szörnyűbb volt, mint gondolta, János őrjöngött, és az éppen akkor
hazaérkező Zsuzsi is tanúja volt a jelenetnek, sírás, és undor szakadt fel a
férfi torkából, aki ezek után mégsem hagyta el, maradt és még mélyebbre
süllyedt az ital nyújtotta mámorban. Apa és lánya egymásra talált, János,
amíg Zsuzsival beszélgetett a kisszobában, mindig józan volt, ha belépett a
szobába elhallgattak és cinkos mosollyal fordultak a tévé felé. Aztán egy
nap nem ment többet dolgozni, nem mondott semmit, hiába kérdezte. De az
emberek súgtak-búgtak, így az ő fülébe is eljutott, hogy részegen balesetet
okozott a műhelyben, amelyben a legjobb barátja is komoly sérülést
szenvedett. Attól a naptól már szinte józan pillanatai sem voltak. Abban az
évben Zsuzsi elment otthonról és összeköltözött a tanárnőjével. Sokat sírt,
az emberek összesúgtak a háta mögött, és amikor már úgy érezte, hogy ezt nem
tudja tovább elviselni eljött az a bizonyos reggel, és ő szinte
megkönnyebbült. Valami olyat érzett, mint amikor a szülei meghaltak, de a
lánya elvesztésével nem számolt. Azóta nehéz éveket hagyott maga mögött, a
vállalatnál emberek mentek és jöttek, de ő maradt. Béla már rég nem érzett
iránta semmit, de nem hagyhatta a nőt, akihez valamikor gyengéd szálak
fűzték, így mindig kijárta, hogy másnak mondjanak búcsút. És négy évvel
ezelőtt megkapta ezt a lehetőséget.
Benyúlt a táskájába és maga elé tartotta a diplomát. Szemével végigsétált a
szavakon és ismét átjárta valami felhőtlen boldogság. Megint büszke volt
magára. Tekintetét a tányérra emelte, közben a fedelet becsukva az asztal
bal szélére tette az oklevelet és ismét a piték felé nyúlt. Beleharapott az
utolsó előttibe, azzal a csak azért is érzéssel, de előtört torkából az
undor, amit már gyermekkorában is jól ismert. A falat visszafelé indult, de
egy nagy nyeléssel mégis lefelé tuszkolta. Megrémült, ahogy érezte, elakad,
és reflexszerűen a mellkasára csapott öklével, majd a széket hátralökve
felugrott az asztaltól és tátogó szájjal levegőt követelt, de sikertelenül.
Rémült, ismeretlenek arcát látta maga körül, majd az egyik távoli asztaltól
egy férfi határozott léptekkel elindult felé. A fuldoklás okozta pánik kissé
alább hagyott benne, mialatt a férfi közeledett. De hirtelen szemébe ismét
rémület költözött, hiszen Jánost látta felé tartani mosolyogva, tiszta
tekintetében őszinte érzelmek tükröződtek. Kezeivel vadul hadonászva
sikerült a közben karjával felé nyúló férfit ellöknie magától, de a lendület
őt is elrántotta és arccal az asztal üveglapjába csapódott.
Az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani fél négy tájban és az
asszisztensnek bediktálni a halott nő adatait a földön heverő barna
könyvecskéből.
*** 12. ***
Szabó Gitta: A meghiúsult nyaralás
Peti egy városi kisfiú volt. Szőke üstöke, és égszín kék szemei voltak.
Arcocskáján mindig angyali mosoly ült. Nem is volt senki, aki megállta
volna, hogy rá ne mosolyogjon.
Peti családi házban lakott szüleivel, testvérével és nagyszüleivel.
Mikor szülei összeházasodtak, akkor építették a házat közösen a
nagyszülőkkel. Petiék az emeleten laktak ahol kevés volt a hely, meleg is
volt nagyon, és ami a legszörnyűbb, a testvérével egy szobában kellett
aludnia. Ráadásul Peti volt a legkisebb a családban. Így aztán mindig ő volt
a leghangosabb. Félt, hogy nem veszik észre.
Kata, a nővérkéje, aki csak pár évvel volt idősebb testvérénél, sokszor
lemondott saját szórakozásáról, csak, hogy öccsével játsszon.
Mivel szülei dolgoztak és fáradtak voltak, az öcsi babusgatása sokszor rá
maradt. Nem panaszkodott, hiszen tudta, édesanyja sokszor már túl fáradt
ahhoz, hogy a sajtkukac, locsi-fecsi, fecsegő, csacsogó fiúcskával sokáig
tudna foglalkozni. Ezzel akart segíteni szüleinek. Sok szeretetet kapott
tőlük ezért.
Már nagyon várták a nyarat, mikor végre kiszabadulhatnak és elmehetnek
pihenni. Az idén másmilyenre tervezték a nyaralást, mint eddig. Az idén
sátrazni szerettek volna. Ez nagyon izgatta a kislány fantáziáját. Apukája
sokat mesélt neki, arról, amikor fiatal korában a barátaival sátraztak.
Olyankor látta, apukája milyen izgalomba jön még mindig, ha visszagondol
azokra az időkre. Ezért Kata is izgatottan várta az idei nyaralásra.
Lassan közeledett az idő. A gyerekek egyre türelmetlenebbé váltak. Peti és
Kata sokat voltak az utcán. Bicikliztek, labdáztak, veszekedtek,
szomszédoltak.
Egy alkalommal bringázás közben Petit baleset érte. Elesett! A lába beakadt
a kerékbe, amitől heves fájdalmat érzett a lábában. Hangos sírással
csődítette össze a szomszédokat is.
- Apu! Apu! - kiabált a kisfiú.
Az apa, akár a szomszédok, gyorsan odaszaladt a földön fekvő gyerekhez.
- Mi történt veled? - kérdezte, miközben a gyermek lábát nézegette. -
Orvoshoz kell menni! - mondta. Felkapta a gyermeket a földről, beültette a
kocsiba és már száguldott is vele.
Az orvos nagyon barátságos volt. Peti nem is félt tőle, pedig rajta volt az
a rémisztő fehér köpeny. Mosolyogva nézett a könnyes szemű fiúcskára.
- Na, kis hős! Mutasd csak, hadd nézzem!
Peti odatartotta a lábát. Az orvos megtapogatta, megmozgatta.
- Igen, igen! Ez elég csúnya! De nem kell félni, nincs törés - nyugtatta meg
kis betegét az orvos, s közben az apához fordult.
- Eltart egy ideig, amíg rendbe jön. Kétnaponként várom ellenőrzésre, és jó
lenne, ha nem terhelné! Most bekötözöm, hogy ne mozogjon túlságosan.
Peti megijedt, de az orvos olyan gyorsan tekerte a fáslit, hogy mire
felszisszenhetett volna, már el is készült. Távozóban az apa így szólt:
- Doktor Úr! Mégis, mikor terhelheti? Tudja most mentünk, volna nyaralni!
Most vagyok szabadságon.
Az orvos széttárta a kezeit. Szemöldökét felhúzta. Ettől szemei tágra
nyíltak.
Végül elköszöntek egymástól. Peti könnyes szemmel nézett apjára.
- Akkor most nem mehetünk sátrazni?
- Nem tudom! Talán, ha gyorsan gyógyul! Talán...
Anya és Kata izgatottan várakoztak.
- Remélem, nincs komoly baj! - mondta az anya kezét tördelve.
Kata is sajnálta a testvérét. Igaz sokat veszekedtek, de azért ő mégis csak
szereti az öccsét.
Végre meghallották, ahogy a garázskapu csapódik. Az anya sietett ajtót
nyitni.
- Na mi van? Mit mondott az orvos? - kérdezte a hazaérkezőket.
- Nincs törés, de eltart egy ideig, míg rendbe jön! Most nem terhelheti, és
kétnaponként ellenőrzésre kell vinni - mondta egy szuszra az apa.
- Ajaj! Ez azt jelenti, hogy vége a nyaralásnak? - kérdezte az anya, közben
átölelte a lányát. Pedig úgy vártuk, hogy együtt lehessünk!
Lefekvéskor a jóéjszakát puszi után a mama egy kicsit odaült Kata ágya
szélére. Kezét kezébe fogta és így szólt hozzá:
- Kata! Ne légy szomorú! Meglátod, kitalálunk valamit, amivel kárpótoljuk
magunkat.
Telt-múlt az idő. A napok gyorsan követték egymást. Peti lába szépen
gyógyult. Két hét múlva már újra biciklizett és kergette a labdát.
Az apa szabadsága is lejárt. Reggelente fájó szívvel köszönt el családjától.
Szemükben ott ült a bánat, az elmarad nyaralás miatt. Bántotta nagyon a
dolog. Sokat töprengett, mit tudna kitalálni, hogy a gyerekek megint a
régiek legyenek. Egyik reggel, így köszönt el a kicsiktől:
- Ne unatkozzatok tovább! Menjetek sátrazni! - kacsintott közben az
édesanyára, aki a nyári szünetben otthon maradt a gyermekekkel. Indult, hogy
neki lásson az aznapi tennivalójához.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy időnként megjelent valamelyik
gyermek, kezében egy-egy kopott, rég kiszuperált szőnyeggel, pléddel,
kempingszékkel, ócska esernyővel. Csipeszek, labda, játék edények, pecabot,
mind, mind keresztül vándoroltak a lakáson és eltűntek a teraszon.
Ott aztán nagy munkához látott a két gyerkőc. Izgatott beszélgetés,
irányítás, időnként civakodás, aztán suttogás hallatszott. Egyszer aztán...
- Anyu! Anyu! Gyere gyorsan, mert indulunk!
- Na és hová indultok?
- Te is jössz, nem? Nélküled nem megyünk nyaralni!
- Nyaralni? Be akartok csapni? - incselkedett velük az anya, mert ő bizony
tudta jól honnét fúj a szél. A nagy hurcolkodásból nem volt nehéz kitalálni,
mire készülnek a gyerekek. Hiszen tudta jól, a kislány már kívülről tudja mi
mindenre, van szükség egy sátorozáshoz.
- Persze, hogy megyek! - kiáltott a gyerekeknek. - Semmi pénzért ki nem
maradnék!
- Megérkeztünk! Csak itt volt hely a sátornak - mutatott körbe a kisfiú.
- Egy kicsit szűkösen vagyunk, de azért megteszi - ment bele a játékba a
mama is.
- Anyu! Együnk valamit, mert megéheztem! - játszotta Kata is a szerepét.
- Jó, együnk! Hol van az elemózsiás batyu?
- Peti! Hová tetted az ennivalót? - támadt öccsére Kata.
- Én sehová! A te kezedben volt! - vágott vissza Peti.
- Úgy látom otthon felejtettük! - mondta a mama. Felállt és bement a
lakásba. Kinyitotta a hűtőt és kivett belőle mindent, ami egy igazi
kempingezéshez kellett. Kenyeret vágott, szendvicset készített. Majd mindet
becsomagolta és betette a hűtőtáskába.
- Papapapaaam! - jelent meg az erkélyen, vagyis a kempingben a sátor előtt.
- Na mit hoztam nektek?
A gyerekek egyszerre ugrottak fel a földről.
- Hurrá! Hurrá! - kiabálták.
- Látod! Mégsem hagytam el! - gúnyolódott Peti.
- Nyugi legyen! Inkább együnk, mert már én is éhes vagyok! - intette
gyerekeit nyugalomra a mama és kiosztotta az ennivalót.
Még soha nem ettek ilyen jóízűen a gyerekek. Teletömték a pocakjukat
rendesen.
- Pihenjünk egy kicsit! - szólt az anya és közben összeszedte a maradékot. A
gyerekek bebújtak a sátorba és betakaróztak a pléddel.
- De kár, hogy az apu kimaradt ebből! - sóhajtották.
- Majd elmesélitek neki. Jó? - javasolta a mama mosolyogva, hogy végre a
gyerekek megint boldogok.
- Jó! - felelték a gyerekek, és békésen szunyókáltak egy kicsit. Alvás után,
a kempingezők
Elmentek, a közeli patakhoz pecázni egyet. Mire visszaértek a kempingbe,
addigra beesteledett és apa is megérkezett. A gyerekek megrohamozták és
meséltek, csak meséltek. Az apa azt sem tudta melyikre figyeljen, éppen
kinek válaszoljon. Az anya csendben hallgatta az izgatott csevegést.
- Nagyon izgalmas napotok lehetett! - mondta a papa, mikor a gyerekek kis
szünetet tartottak az előadásban, és ő végre szóhoz jutott. Szeretettel,
elégedettséggel simogatta meg a kicsik kobakját.
*** 13. ***
Péter Erika: Ajándék
Fülledt volt a nyári este. Léna lefektette kislányát és mesélni kezdett, de
Timi már a mese elején elaludt. Kifárasztotta őt a kirándulás.
Lezuhanyozott, felvette a hálóingét és kényelmesen elhelyezkedett a
fotelban. Épphogy olvasni kezdett, rögtön csengettek. Kinézett az ablakon.
- Te vagy az, Karesz?
Őszintén megörült az utcáról bemosolygó férfiarcnak.
- Orsit meg Diát hol hagytad? - kérdezte tán egy kicsit csalódottan.
- Csak én jöttem haza, tatának segíteni. Rendbe raktuk a szőlőspincét.
Egyedül jöttem, de Orsi küldött neked ajándékot, a kedvencedet! - mondta, s
máris szedte is elő táskájából a cellofánba csomagolt házi diólikőrt.
Orsi nagyon finom diólikőrt tudott készíteni. Tíz napig áztatta, cserélgette
a zöld dión a vizet. Ki tudja milyen bonyolult hókuszpókuszokat művelt, mire
a finom ital elkészült. Léna képtelen lett volna ilyesmire.
Kareszék tavaly költöztek el Veszprémbe. Orsi régi álma valósult meg ezzel.
Évekig könyörgött ezért, mire férje végre beadta a derekát. Karesz családja
őslakos volt itt a faluban, de Orsi sosem tudta igazán megszokni a falusi
életet. A városi lány, mint pályakezdő orvos, itt kapott szolgálati lakást,
aztán itt ment férjhez.
Karesz kicsit alacsonyabb termetű volt, mint a felesége, testalkata zömök,
vállai szélesek, lába rövid, szögletes feje nagyobb volt az átlagosnál.
Nyolc általánost végzett. Csodálkoztak is a faluban, hogy hogyan tudott
ilyen okos nő férjhez menni pont ehhez a férfihoz. Léna sosem faggatta
barátnőjét. Úgy látta, hogy jól megvannak, akkor meg semmi köze hozzá.
Karesz nagyon sokat segített a háztartásban, takarított, mosott, óvodába
hordta a gyereket. Főzött is, ha kellett, amíg Orsi rendelt vagy betegeket
látogatott. Erős volt, mint a bivaly, s ha munkáról volt szó, teherbírása
nem ismert határokat. Büszke volt a feleségére, aki orvosnő létére feleségül
ment hozzá! A kislányát meg egyenesen imádta. Dia kedves, értelmes gyerek
volt.
- Nem az apjára ütött! - vallotta be néha.
Szerencsére szemben laktak egymással. Amikor Léna és volt férje a faluba
költöztek, örömmel fogadta házaspár őket. Főként Orsi. Amikor lehetett,
összejártak, s miután Timi megszületett, barátságuk végleg
összekovácsolódott. Nemcsak ők, a kislányok is testvérként szerették
egymást. Most, hogy Léna elvált a férjétől, egyre jobban hiányoztak neki.
Megszűntek a jó kis szalonnasütések, a vidám kártya-partik, a baráti
beszélgetések. A két gyerek is folyton emlegette egymást.
Ám hiába volt a jó barátság, Orsi elvágyott a faluból. Végül azzal győzte
meg Kareszt, hogy addig mondogatta, hogy mennyivel jobb lesz, ha Veszprémben
fognak lakni, amíg be nem adta a derekát. Folyton azt hajtogatta, hogy Dia
csak városban bontakozhat ki igazán, ott a sok lehetőség, balettozhat,
nyelveket tanulhat! Sokkal jobb, ha már az általános iskolát városban
kezdi!- ismételgette.
Ezzel aztán végképp levette a lábáról a férjét. Karesz a kislánya érdekében
mindent megtett.
Most ott várakozott a bezárt kapu előtt. Léna felkapta lenge kis köntösét,
majd beengedte a régi barátot.
- Mesélj, mi van veletek? - kérdezősködött őszinte kíváncsisággal. Karesz
elmondta, hogy hiányzik neki a falu, meg a régi társaság, de lassan kezdi
megszokni a városi életet. Jobb a munkahelyük, a fizetésük is több.
Leültek egymással szemben a kisasztal mellé. A szoba közepén egy nagyra nőtt
filodendron nézett a mennyezet felé. Kinőtte már a szobát. Ezt a növényt
Léna Orsitól kapta valamikor, névnapja vagy születésnapja alkalmából.
Amint leült, eszébe jutott, hogy Kareszék nagy kávéivók, késő este is
kávézni szoktak.
- Kérsz egy kávét? - kérdezte.
- Persze, hogy kérek! Éppen kérni akartalak rá, hogy főzz egyet légy szíves!
Léna kiment a konyhába. Megvárta, míg kifő a kávé, tálcára tette a csészét
és belépett a szobába. Meglepve látta, hogy Karesz nincs ott. Letette a
gőzölgő kávét az asztalra. Aztán visszafordult, és akkor. meglátta a férfit.
Elrejtőzve állt az ajtó mögött, az alsóteste teljesen meztelen volt. Léna
sikoltott volna, de szerencsére nem jött ki hang a torkán.
Egy ideig a filodendron körül kergetőztek. A férfi utolérte és elkapta őt,
majd mindkét tenyerét a falnak nyomta, úgy, hogy a kezével védekezni
egyáltalán nem tudott, így a térdével rugdosott, köpött és harapott. Az
ellenállás azonban nemhogy elvette volna a férfi kedvét, vágya még inkább
fokozódott.
Az arca kivörösödött, vonásai eltorzultak. Letépte a köntöst. A gombok
tompán koppantak a földön. Kivillant az átlátszó hálóing. Mindketten hevesen
ziháltak. Már-már elfogyott Léna utolsó ereje, amikor hirtelen enyhült a
szorítás.
Érezte, hogy valami meleg csurog végig a hasán. A sötétkék hálóingen fehér
foltok éktelenkedtek.
Karesz végre levette róla a tenyerét, és szabadon engedte. Amint
kiszabadult, kirohant a szobából. Alig tudott az ajtó elé érni. Öklendezett,
egyre öklendezett. Lehányta az illatozó rózsákat és a frissen locsolt füvet.
A férfi időközben felöltözött és kijött a házból.
- Léna! Ne haragudj! - suttogta, és kisomfordált a kapun.
A következő hétvégén Veszprémbe utaztak volna. Dia és Timi nagyon várták a
találkozást, hiszen kirándulást ígértek nekik az állatkertbe.
Orsi el sem tudta elképzelni, mért nem mentek el. Hiába küldözgette az
üzeneteket az apósától, hiába küldte az egyik levelet a másik után. Egyikre
sem kapott választ.
Nemsokára Léna és Timi is elköltözött a faluból. Soha többé nem látták
egymást.
*** 14. ***
Bodó Csiba Gizella: KÖR-ÚT
Megálltam a Körút-sarkán. Péntek délután volt, rohant a világ. Álltam, s
ijedt szorongással néztem. Pergett egy gyors film, hullámzott az iszonyú
tömeg, mellettem rohant egy város. Rohant mindenki. Az ember-massza fele
felém indult, másik fele mellőlem, ellenkező irányba. Ugrásra készen,
idegesen, bizseregve várták a járda szélén a lámpa-színváltozását. Lódultak
neki a kígyózó kocsi-soroknak. Fékek csikorogtak, buszok szuszogtak oly
közel a járdaszélén álló tömeghez, hogy a lecsapódó lehelet párájuktól
szinte homályos lett a járművek kék lemez oldala. Autók rohannak, fékek
csikorognak, villamosok csengetnek - s nem egypicit - hanem türelmetlenül,
sikítóan - milyen gyengék az idegeim. Távolról vijjogott a mentő szirénája.
Riadt csoportok spriccelnek szét. Péntek délután a Körúton.
Döngött a híd, zúgott a város, álltam és féltem. Fájt a zaj. Fájt az emberek
rohanása, fájt ez a tomboló lüktetés, fájt ez a feszültség, mely
áthullámzott lényembe. Elrohantam volna, ha nem vártam volna Őrá. Riadtam
kutattam a hömpölygő tömegben, minduntalan feltűnni véltem arcát, alakját.
Vártam, mert Ő volt a biztos pontom, biztonságom e pokoli zűrzavarban.
- A bottal úttest túloldalára áttipegő öregasszonynak, ki véletlenül sem néz
szét, elszántan megy az autófolyam közepén, neki vajon van e "biztos pontja"?
- És Ti, akik átrohantok az úton szinte süketen és vakon, halljátok
egyáltalán ezt a szörnyű zajt, érzékelitek ezt az örvényt? Talán vannak akik
élvezik is?
- Az a fiatal fiú ott, átfogva a lány vállát, egymáson kívül vajon
észreveszik-e ezt a forgalom-kavalkádot, vagy az a középkorú, aki tétován,
ijedten az utolsó pillanatban ellép a villamos elől, mire gondol?
Összerándul a gyomrom. - Valahol ma valaki nem megy haza. - Súlyos nyomás a
halántékomon. El innen!
Olyan ez az egész mint egy háború, ahol mindennap úgy tér nyugovóra az
ember, hogy ezt a napot is megúsztam. Szorítja a torkom a tömeg látványa, a
folytonos tompa mormogás, a város mormogása, mint a tűzhányóé kitörés előtt.
A hömpölygő árban feltűnt végre. Megkönnyebbültem. Úgy éreztem, ha sokáig
nem jön meg kell szöknöm innen, el kell menekülni a csendbe. A levegő, a
fák, a vizek csendjébe. Mert lassan már nem csak kívülről kell a csend,
lassan belső békém csendje is veszélyben van. (Vagy a belső nagyítja oly
annyira fel a külsőt?) Megáll előttem. Elég arcomra néznie. Mintha
vízbefúlóért nyúlna, úgy fogja meg kezem. Nem kérdez, csak elindul velem. A
kocsisorral haladva lassan felérünk a Szabadság-hegyre. Némán ülünk egymás
mellett, a nap lassan, mint ki szégyenlős - lefelé csúszik a hegyek mögött,
az odvas fán rigó felesel. Ide már mint kemencék zümmögése úgy hallatszik
fel a város morajlása. Megszelídült. Két levél válik el csendesen az ágtól,
lassú libbenéssel lábunk elé fekszik.
"Egy pillanat 1975. Szeptember 11-én délután 16-órakor Budapesten."
*** 15. ***
Kamarás Klára: Éjszakai telefonok
- Halló... Kivel beszélek?
- Velem!
- Kérem, mondja a nevét...
- Csak ne sokat érdeklődj!
- Legyen szíves, ne tegezzen, inkább a nevét mondja! Ki beszél?
- Majd megtudod! A barátnőm panaszkodott, hogy molesztáltad!
- Én? Azt se tudom, miről van szó, és nem ismerem a barátnőjét. - leteszi a
kagylót.
Újabb csengetés.
- Molesztáltad a barátnőmet. Majd ő megmondja.
- Igen. molesztáltál a boltban. Rávertél a fenekemre!
- Milyen hülyeség ez? Senkinek nem vertem semmijére!
- De igen! A boltban.
- Nagyokos, akkor mondja meg, melyik boltban!
- A boltban.
- de melyikben?
- A ... a nagyban...
- Pontosan! Itt több nagy bolt van!...
Csend.
- Na ugye, hogy humbug az egész! - leteszi a kagylót.
Csengetés.
- A barátnőm 19 éves!
- Igen. 19 éves csajszi vagyok. Tetszem neked. Láttam rajtad.
- Az unokám is idősebb nálad...
- Unokád? .Fogad van még? Nem szeretem, ha protézissel harapdálnak!
- Na de kérem!
Két perc múlva újabb csengetés.
- Halló! Ki beszél?
- Én.
- Hagyja abba! Egy fontos telefont várok.
.
- Milyen kutya ugat ott?
- A mi kutyánk! - szól közbe a feleség, akit már ver a víz az idegességtől.
- Kösd meg a kutyát! Odamegyünk...
- Dehogy kötöm! - és lecsapja a kagylót. Talán megijednek a kutya miatt és
végre vége.
Néhány perc nyugalom után újabb csengetés.
- Halló! Ott a feleséged is?
- Igen és hallja az egészet!
- A barátnőm 19 éves és tetszel neki. Tetszik neki a szemed... Én meg
kemény legény vagyok, majd elszórakozok az öreglánnyal, míg ti hancúroztok!
- Fejezzétek be!
- Vagy négyesben... Mért? Nem szeretitek négyesben?
.....
Újabb csengetés. A lány próbálkozik.
- Odamegyek és bekopogok.
- Ne! Rád uszítom a kutyát.
- Ezt nem teheted. Tudod, mennyibe kerül nekünk ez a
telefonbeszélgetés? Te vagy az oka! Ezt ki kell fizetned! Csak nem
képzeled, hogy megúszod!
- Hagyd abba!
- Molesztálod a barátnőmet, meghívsz minket, hogy majd négyesben és most nem
akarod kifizetni a telefont se...
- Nem kérte senki, hogy felhívj...
Mellé kell tenni a kagylót... de ha pont most hív a fiam Amerikából?
Mindegy. Ezt nem lehet tovább bírni.
Másnap éjjel.
- Halló! Itt az RTL klub. Ön egy spanyol utat nyert! - a hang a tegnapi
fiatalemberé.
- Nincs rá szükségem. Jövő héten megyek Spanyolországba. - megszakítja a
vonalat, és a készülék mellé teszi a kagylót.
Az asszony a fejét rázza ijedten:
- Ezt kár volt mondani, még azt hiszik, hogy tényleg elutazunk és üres lesz
a lakás. Ezek képesek és betörnek ide...
Egy nap szünet után:
- Halló! Reklámhoz keresünk gyorsan beszélő embert. Egymillió forintot nyer,
aki leggyorsabban elmondja százszor, hogy Kossuth Rádió Budapest... Mérjük
az időt. Kezdheted!
- Menj a francba!
- Bezzeg a barátnőmet molesztáltad! Feljelentünk zaklatásért!
Másnap délelőtt a rendőrségen.
- Sok ilyen panasz van. Igen, régebben percek alatt kiderítettük a hívót.
Egy év óta nem tehetünk semmit. A személyiségi jogokat sértené. A
szolgáltatók tiltakoztak, mert ezek mobilról telefonálnak és csak a valódi
tulajdonost tudnánk meghatározni, aki esetleg ártatlan. Elvesztette a
készülékét. Ez lehet, hogy igaz. Még fizetheti is a számlát vagy oda a
kártyája. A zaklatók találnak, vagy lopnak egy mobilt, és arról beszélnek..
Akár naponta hetvenszer is hívhatják. Amíg nem történt bűncselekmény, addig
nem tehetünk semmit. Ennyi.
- Ez a bugyuta játék jó üzlet a szolgáltatóknak.
- Lehetséges. Meg kell változtatni és titkosítani a számot. A nyugalomnak is
ára van.
*** 16. ***
Nyári Zsolt: Cím nélkül 2.
Ha megpróbálok visszaemlékezni gyermekkoromra, nagyon sokféle érzés
kavarodik fel bennem. Olyan emlékekre gondolok itt, amikre hétköznapjaimban
nem emlékszem, csak akkor, ha elmerülök magamban és elfeledkezem az
emlékeimben. Keresem magamban az elfelejtett gyermeket, de nehezen találok
rá. Ha nagy nehezen rábukkanok, szembesülnöm kell az érzéseivel, melyek
nagyon megmagyarázhatatlanok. Az első ilyen emlékem a félelem. Amikor a
szüleim nem voltak otthon és én egyedül voltam. Kint az utcán már sötét
volt - most már értem miért - és miután semmi játék sem kötött már le,
térdeltem a konyhaasztalnál a széken, bámultam kifelé a sötétbe. Nagyon
egyedül éreztem magam, nem éreztem körülöttem a szokásos biztonságot, amit a
szülők, szavak nélkül, csupán a puszta jelenlétükkel tudnak biztosítani a
Gyermeknek. Aztán persze mindig épségben hazatértek, mire az én félelmem egy
karcsapásra eltűnt.
Mintha soha nem éreztem volna. Azután persze még sokszor megtörtént ez és én
mindig féltem. Nem tudom elmondani, de néha még ilyenkor is előbukkan Bennem
ez az érzés, csak már nem a félelem, hanem a bizonytalanság álarca mögé
bújva. De belül, magamban ugyanazt érzem, mint a magára hagyott kisfiú, aki
valaha voltam. Nem tudom, természetes érzés-e ez, vagy minden életkornak
megvannak a maga félelmei? Ugyanígy a gyermeknek, a kamasznak, az ifjú
felnőttnek, az érett felnőttnek, a fiatal öregnek és a nagyon idős beteg
embereknek is?! Nem tudhatom, csak azt, hogy az idő múlásával máshogy
nevezzük meg, más-más álarcok mögé bújik.
Gyermeki félelem a szülők elvesztésétől, fiatal kamasz félelem az első
Szerelem elvesztésétől, ifjú felnőttnek a bizonytalanság félelme, az érett
felnőttnek a gyermekei iránt érzett féltés, - félelem érzése, a fiatal
öregnek a betegségtől való félelme és az unokák féltése, az idős emberek
félelme az Élet elvesztésétől, a Halálfélelem.
Úgy gondolom, a génjeinkbe vannak ezek a dolgok, érzések beprogramozva és
attól a pillanattól kezdve, hogy a kórházban felsírunk, kísér minket az
utolsó lélegzetvételünkig, hogy az utolsó kilélegzett levegővel teljesen
elmúljon.
Akárhogy is van a félelmeinket legyőzni csak nagy nehézségek árán tudjuk, de
az első lépésben biztos vagyok, hogy mit kell tenni ellene.
Fel kell ismerni, be kell vallani önmagunknak és szembe kell vele nézni,
akármi legyen is az ... A többi lépés mindenkinél más és más...
*** 17. ***
Geisz László: Köszönöm bácsi
A minap - mint már évek óta rendszeresen - megszokott boltomba indultam,
bevásárló táskámmal kezemben.
A bolt elött Kálmán szomszédomba botlottam, aki kajánul rám vigyorogva
kérdezte:
- Elküldött az asszony?
- Ez nálunk nem így működik. Azért járok én a boltba, mert az én jogom
eldönteni, hogy mi kerüljön a család asztalára,- mondtam tettetett
büszkeséggel.
Zsebemben a számomra meghatározott vásárlási listával, arcomon a büszkeség
maradványával léptem az üzletbe.
Amint bevásárlókocsiért nyúltam, közvetlenül mellettem észre vettem egy
kisfiút. Az öt év körüli legényke környékbeli lehetett, hiszen egyedül
engedték útjára. A bevásárláson már láthatóan túl volt, csöpp kezében egy
liter tejet szorongatott.
A bevásárló kocsival küzdött, korábban beletett 20 forintját sehogy sem
tudta belőle visszavenni. A kudarc miatt már a sírás kerülgette.
- Várjál öcsi majd én, segítek,- mondtam a srácnak.
A kocsival sokáig bajlódtam, így volt időm az emberke tragédiáját megérteni.
Hova lett a húsz forint? Otthon mit fognak gondolni? Cukorkát is vettél?-
kérdezhetik. Ámbár van ennél rosszabb variáció is.
- Ügyetlen vagy fiam, már (vagy még) ezt sem lehet rád bízni!
Egy idő után tudomásul kellett vennem, büszke felnőttként kudarcot vallottam
az apróság előtt. A húszas nem adja magát.
Az agyamon mentő ötlet villant át.
- Megveszem a kocsidat, - mondtam és egy húszast a srác kezébe nyomtam.
Az emberke nagy, csodálkozó szemeit reám emelte, mintha csak azt kérdezte
volna: hát ilyen is van?
- Köszönöm bácsi,- mondta halkan és tétován a kijárat felé indult. Az
ajtóból még visszapillantott rám. Régóta készülő könnyei ekkor gördültek
végig arcán.
Én egy másik kocsiért nyúltam és megkezdtem a vásárlást.
Elgondolkodtam.
Húsz forintért egy vagyont érő pillantással lettem gazdagabb.
Köszönöm Öcsi!
*** 18. ***
Dénes Móni: Vigasz
Megjött a jó idő. A parkban párok sétálnak kézenfogva, vagy a padon ülnek
egymást csókolva. Én is szeretem, amikor szikrázik a napsütés, amikor
burjánzik a tavasz. Lanyha szellő simít az arcomon, a hajszálaim játszanak a
légben. Ni, egy kis madár, milyen szépen csiripel. Igen, megjött a tavasz.
Jó, hogy itt van ez a tó, egészen különleges érzés most itt lenni. Gyönyörű,
ahogy a tiszta kék vízen megcsillan a fény. Kicsi kacsák úsznak a tóban, az
anyuka elöl, és a kicsik utána. szeretek itt lenni.
Milyen tehetetlen volt. Mint tengeri hal a sivatagi homokban. Vonaglott.
Hullámként jöttek rá a görcsök, és én nem tehettem semmit. Nem tudtam neki
segíteni, pedig annyira akartam. Hogy akartam! Édes Istenem, most már veled
van. Most már nem járják végig elfáradt testét azok a végtelennek tűnő,
pokoli fájdalmak. nem tudom elfelejteni. Kínjában a lepedőt mardosta, és
hogy nézett rám! Kimeredt kerek szemei még most is bennem vannak. Belém
szívódtak, talán halálomig velem maradnak. Átkozott egy élet! Átkozott
születés! Mindnyájan halálra ítéltek vagyunk, de meglepetés-szerűen érkezik
a vég. hisz egy hónapja még senki nem gondolta volna.
Ott voltunk az unokahúgomnál. milyen lelkes volt, hogy rajongott mindenért,
ami kultúra! Igen, ő igazi úriasszony volt, nincs mit tagadni. Mindig
elegáns és csinos volt. És értelmes, még az ő korában is! Mégis, a Halál nem
szelektál. Legalábbis nem érdemek alapján.
A természet mit sem érez az én mélységes keserűségemből. Én úgy érzem,
szétszakadok, fizikai fájdalmakat élek át. Csodálom, hogy senki nem látja. A
kis patak ugyanúgy csörgedez, most még hangosabban nevetnek a
kamaszlány-csapatok. Én már nem vagyok kamasz.
Minden embernek csak egy anyja van: ő az, akitől az életet kapta a
legteljesebb értelemben. Hihetetlen, hogy ennyi volt. Nem akarom elfogadni,
hogy az én anyám nincsen már többé! Pár hete még reméltem! Miért ilyen
kegyetlen az Ég? Miért nem halnak meg egyszerre anyák és gyermekeik?
Feldolgozhatatlan hiány és hatalmas űr. Nem tudja felfogni az Értelem, hogy
nincs Holnap. Nem érzi, hogy a Tegnap már elmúlt. Az idő egységét akarja
megélni. A teljességet a maga párhuzamában. Egyszerre akarja unokáit és
nagyanyáit látni, mint egy óriási családi fotón. Ki mondja, hogy nem
lehetséges ez?
Az idő tér, a tér idő. Nem kell mást tenni, mint utat változtatni: kitérni,
vagy visszafordulni. Igen, ezt fogom tenni. Értelmem parancsa ez, az én
feladatom pedig az engedelmesség. Isten ajándéka az élet. Nem kell mást
tennem, mint megőrizni a karácsonyi ajándékokat, és évtizedek múlva sokan
leszünk. Nem szabad kidobni az elhasználódott cipőt, a kirojtosult zoknikat.
Nagy hely kell, de megéri. Nem lesz többé szomorúság, veszteség, szívűr.
. elveszett. Minden elveszett. A Boldogság, a Család, az Egyensúly, a
Segítség, a teljes Életem. Nincs, mi visszahozza, hiába bomlasztom fel az
összes mentális fonalat. Egyszerűen vége. Jobb, ha beismerem, és leülök itt
a fűbe.
De mi ez? A kis bugyborékoló patak mintha mondana valamit?...ha, a csermely
az ő hangján szól! Azt mondja, azt mondja. Élj! . Anya, hiszen Te vagy az!
Te vagy az, szülőanyám! Te vagy az!... - A fűbe heveredek, leteszem a fülem
a földre. Hallgatom, mit mond. Lüktet, akár a szív. Akár az én szívem, akár
az én Anyám szíve. Egyenletesen dobog a kicsi szív. Szeretettől dobog.
Felemelem a fejem, és hallom, ahogy az apró madárka csiripel. Azt mondja:
"Édes az Élet, örülj, hogy Éled!" . én örülök,.örülök! Igen. A szellő is
mondja: "Itt vagyok." Megcirógatja a bőröm, ahogy az anyu tette, amikor még
kicsi voltam. Igen. Senki más nem tudott úgy simogatni, ahogy ő, annyi
érzéssel, odaadással.
Tudom, hogy itt van velem most is, érzem. Rám mosolyog, ott van a fiatalok
arcán, az idősek ráncaiban. Látom, amikor a kisfiú beköti a cipőfűzőjét;
érzem, amikor egy autó elsuhan mellettem. Ha a tévét bekapcsolom, mellettem
ül. Ha elalszom, megsimogatja a fejem, és jó-éjt puszit is ad.
Elment? Nem, itt maradt velem.
Mi az, hogy halál? Az én számomra nem halt meg. Jelzi, hogy jelen van, ha
kuruttyol a béka, ha felsír a kisbaba. Hogy ne felejtsem el? Hogy is
tehetném? Elfelejteni csak azt tudjuk, amit elvesztettünk. Őt soha nem
vesztem el teljesen. Ha valaki találkozni akar vele, engem keressen fel,
hisz' itt van bennem. A génjeimben is hordozom, papírom van róla.
*** 19. ***
Ábrahám Istvánné: Vallomás
Mikor már nem bírta tovább a teste kínjait és lelke összeomlását, eldöntötte
hogy véget vet életének hamarosan. Már régen elhatározta ezt, de csak akkor
akarta megtenni, amikor végleg vége mindennek. Már elő volt készítve az
alkoholban oldott kétszáz gyógyszer, és még kétszáz gyógyszer, mert tudta
hogy háromszáz nem elég. Azt is tudta, hogy minimum nyolc órára van szükség.
És hogy ennyi tablettát nem lehet lenyelni. Beszerzett
vérnyomáscsökkentőket, szívritmus csökkentőket, izomlazítókat,
hányáscsillapítókat, hasfogókat, mert tudta, altató nem elég. Kitalálta,
kefirbe keverve kell benyelni. Kicsit megnyugtatta ez a gondolat, hogy fel
van készülve. Búcsúlevél nem lesz, az már nem az ő élete.
Nem érezte embernek már magát, csupán vegetáló parazitának. Eleinte lejártak
párjába kapaszkodva sétálni negyed órákat. Egész úton sírt, remegett negyven
kilóra és százhatvanöt centire összeaszott teste, azt hitte, férje szégyenli
hogy alkoholistának nézik. Sírt a boltban, liftben, trolin, orvosnál,
kórházban, otthon, evés közben, WC-n, egyedül, csak sírt és reszketett.
Később, amikor tizennyolcadik betegségét is felfedezték, és megérkezett a
harminchatodik féle orvosság is, már csak ágyában kucorgott csukott szemmel.
Sem TV, se olvasás, rejtvény, beszélgetés, a telefonba is csak rázta testét
a sírás. Úgy érezte csak teher családjának. Sajnálta őket nagyon. Falra
felírta, cetlikre írta gyakran nekik, mennyire szereti őket. Búcsú volt ez.
Azt mondták, még ennél is rosszabb lesz. Rettegett a magánytól, féltette a
férjét, undorodott magától, félt a pénztelenségtől, a jövőtől, mindentől
örökké irtózott.
Utálta az egyre jobban lepusztuló lakást, a haldokló növényeit, nem kötötte
már az élethez semmi, humora elveszett, vége volt. Leírhatatlanul
szenvedett.
Pokoli kínok között még kivárta párja szülinapját, de érezte, a harmincadik
házassági évfordulót már nem bírná ki. Egy reggel elővette a kincsét,
összerázta az alkoholos gyógyszert, egy marék tablettával felhajtotta,
benyelte a többi orvosságot kefírben, elmosva kidobta az üveget, a kefíres
dobozt, nehogy megtudják mit és mennyit vett be. Lefeküdt. Nem voltak
érzelmei, gondolatai ide - oda kapkodtak. Nem tartott sokáig.
Hat nap intenzívosztály klinikai halál miatt, sokk és kóma, erre nem
emlékszik. Három hónap kórház és fél év poklok - pokla. Alá kellett írnia:
soha többé. És soha többé nem okoz fájdalmat azoknak, akiket szeret, és őt
is szeretik.
Három perc hiányzott.
Szeretné mindenkinek tanítani, hogy soha - soha ne tegyenek ilyet.
Ezért a feladatáért, és néhány emberért él. Tűri nehéz sorsát. Már derűs is
néha - néha, akasztófahumora remek, a kemény gyógyszerektől mázsára hízott,
alig vonszolja ocsmány testét, stb. De élni fog a végsőkig!
*** 20. ***
Kovács József Tibor: A szem, amely mindig figyel...
- Holkovics Úr, önt gyanúsítom a felesége és annak szeretőjének
meggyilkolásával - jelentette ki a százados.
- Nevetséges, amit állít, százados úr, és egyben sértő. Nevetséges, hiszen a
feleségemmel imádtuk egymást, és soha nem csalt volna meg senkivel, és
sértő, mert egy halott asszony emlékét mocskolja be ez a kijelentés. Azzal
pedig, hogy gyilkossággal gyanúsít, nem is vagyok hajlandó foglalkozni. De
tudja mit, én most szépen felhívom az ügyvédem, és egyúttal arra kérem, hogy
távozzon az irodámból, ugyanis nem kívánok ezen kijelentések után egy
levegőt szívni önnel - mondta utasítólag az ötvenes éveinek elején járó,
kisportolt, kifejezetten megnyerő tekintetű férfi.
- Uram, azt hiszem, jobban teszi, ha meghallgat. Ön felbérelte Kérvelemi
Istvánt, hogy nyomozzon a felesége után, majd miután kiderült, hogy a
felesége már több mint egy éve csalja önt az egyik diákjával, a nem túl
gátlásos Kérvelemivel megegyezett, hogy balesetnek álcázva a gyilkosságot,
megszabadítja önt a szégyentől. Hiszen így teljesen tiszta marad a
közvélemény szemében példásnak tűnő házasságuk képe.
- És ezt, hogy akarja bizonyítani? - vágott közbe ingerülten Holkovics. Soha
nem volt kapcsolatom azzal a Kérmicsodával, még a nevét sem hallottam -
folytatta nevetve, érzékeltetve a századossal, hogy nem találhat rajta
fogási felületet.
- Hiszen pont maga mesélte el, annak a 23 éves, rettegő tekintetű
egyetemistának, azon a hétfői délutánon, a Diófa u. 13-as számú ház tetőtéri
garzonjában, hogy mit érzett, amikor megtudta, hogy az ön imádott Katuskája,
a jó nevű egyetemi tanár, megtette azt, amit elviselni és megbocsátani nem
lehet. Nem értem, hogy miért érezte, úgy, hogy mielőtt megöli a székhez
kötözött fiút, még el kell, hogy mesélje neki tettének indokait és a
végrehajtását lépésről-lépésre, de megtette, és ezzel megoldotta helyettünk
az ügyet.
- Maga csak blöfföl, ez az egész csak egy nagy svindli, nincs semmiféle
bizonyítékuk, azonnal hívom az ügyvédet! - ordított magából kikelve
Holkovics, és már emelte is a kagylót.
- Tudja, látszik, hogy ön már nem fiatal, hiszen akkor tudna a fiatalok új
szórakozásáról. Ugyanis terjedőben van az a szokás, a valóság show-k
hatására és az egyre olcsóbb eszközöknek köszönhetően, hogy a fiatalok
webkamerák segítségével rögzítik négyfalközötti életük pillanatait a
számítógépen, majd azokat cd-re írva, cserélgetik egymás között. Az ön
feleségének egyetemista szeretője is hódolt ennek a hobbinak, így a bíróság
előtt ön saját maga ellen fog terhelő tanúvallomást tenni.
*** 21. ***
Szabó Gitta: Ne bántsd a hattyúkat!
Csüggedten állt a móló szélénél. Halott tekintettel, mereven bámulta a móló
lábaihoz halkan verődő hullámokat. Az idő lassan haladt, az óramutató szinte
meg sem mozdult. A végtelen vízben hófehér hattyúk úsztak lassan, ráérősen.
A környező fákon még a levelek sem rezdültek. Mozdulatlan és néma volt
minden.
Gondolatai zavarosak voltak, akár a víz, melyet szinte már nem is látott.
Egyetlen gondolat kavargott még a fejében: - ugorjak, vagy ne ugorjak!?
Egy lépést tett előre. Már teljesen a móló szélénél állt. Egy enyhe
széllökés is elég lett volna ahhoz, hogy a vízbe sodorja vézna, törékeny
testét. De még tétovázott: - Még egyszer, utoljára! - gondolta, és ezzel
megfordult, hogy visszanézzen arra a jól ismert tájra, ahol felnőtt, és
kedvese is él. - Már biztosan keresi őt! Hagyott neki búcsúlevelet. Nem bír
tovább így élni! Betegen!?
Ismét a víz felé fordult. Szíve nehéz volt:- Hiszen ő szereti az életet! De
így!?
Még egy röpke pillanat, aztán örökre vége. Ugrik!
Amint ez a gondolat végig futott elméjében, a békésen úszkáló hattyúk
hirtelen, mint akik megijedtek valamitől, felszálltak, és a magasban
tovarepültek.
A lány megrémült! Elméje egy csapásra kitisztult. Szinte pánikba esett,
mikor ráébredt mit is akart tenni. Eszébe jutott a levél. Gyorsan
megfordult, hogy minél előbb hazaérjen. Ekkor vette észre, hogy egy kissé
távolabb, egy kócos, göndörfürtös gyermek, kavicsokat dobál a vízbe.
- Miért riogatod a hattyúkat? - kiabált oda a gyermeknek, aki angyali
mosolyt küldött felé, majd felállt, és észrevétlenül eltűnt a leszálló esti
félhomályban.
*** 22. ***
Bodó Csiba Gizella: HISPANIA
Még szürke a reggel a Szent István Bazilika előtt - az indulásra kész, fehér
emeletes buszok felett. Május van. Megajándékoztam magam egy viszonylag
olcsó, tíz napos spanyolországi utazással, s eltölt a béke, ahogy a
luxus-busz emeleti repülő-ülésén elfoglalom helyem. Kényelmes kis asztalka,
mini bár, videó - új idők nyitása ez a kitágult világra, magyar turistáknak
is elérhető áron.
Hátam mögött hagyok mindent, s hosszú idő óta először felszabadult, jókedvű,
nyugodt vagyok. A magyar határig többször megáll a kényelmes jármű.
Kávézunk, fagylaltozunk egy bisztró teraszán, hol pihenésül megállunk.
Május, ragyog a nap finom meleg simogatással, lilába öltözött orgonabokrok
bólogatnak a kerítések mellett, alattuk jácintok mosolyogják a tavaszt.
Tavasz, szabadság, utazás mi kell több?
Elhagyjuk Magyarországot, a csendes, az akácfák illatába, fehérségébe
burkolózó békés dombokat, a sík szántóföldeket, egyre magasabb hegyek tűnnek
fel a látóhatáron. Elérve őket kísérik járművűnket mindkét oldalon, e
kísérettel csurgunk az Alpok lábaihoz.
Gyönyörű utak, egyre zabolátlanabb szirtű hegyek, rohanó tiszta patakok,
viaduktok, alagutak sora. A busz halkan surrogva húz jó tempóban, de nem
érezni benne a sebességet. Jóleső öröm jár át - jó hogy eljöttem erre az
útra úgy érzem.
Az élénkzöld dombokon tehenek legelnek, távolban egy apátság tornya, a
rendkívül rendezett portájú alpesi házak erkélyein, ablakaiban már tobzódva
virítanak a virágok. Akár itt is maradnék - de bizsergető az érzés, hogy még
csak az út elején vagyunk.
Elhagyjuk Ausztriát, az olasz Alpokban járunk. Sajnálom, hogy elhagyjuk az
Alpok borzongatóan zaklatott ormait, havas csúcsok, gleccser-csúzdák
gyönyörű változatosságát. Észak-Itália útjain suhanunk. Esteledik, a mély
akvamarin kékben pompázó égen grafit csíkok, narancs-szín sávok köszönnek el
az estével, s egyhangúbbá válik a táj. Egy utolsó megálló még
Olaszországban, majd fehér járművűnk megállás nélkül folytatja útját a
cél-állomás felé. Az utasok elcsendesednek, a motor monoton duruzsolása
mindenkit elaltat. Rendkívül simán, mint egy szép hajó, halad zajtalanul a
magas jármű, ahogy legalább 140 km-es sebességgel egymás után hagyja el a
kamionokat, turista buszokat. A teliholdas éjszakában sejtelmesen suhan
sötét szakadékokon átívelő viaduktokon keresztül. A hold ezüstösre
fényesített hatalmas tányérja mintha elérhető közelben lenne, mintha elég
lenne a karom kinyújtani, s érinteném. Áttetszően fehér, látom hold-arcának
dombjait és völgyeit, ahogy szinte egy magasságban velünk, talán kíváncsian
kísér bennünket. Rohan mellettünk, felettünk, eltűnik, ha berobogunk a
hosszú alagutakba, vagy játékosan megjelenik amikor kibukkanunk. Mintha egy
gyermekkel bújócskáznék olyan vidámmá tesz a Hold-kíséret. S hálás vagyok
neki, hogy fényénél jól látom az elúszó tájat, az alvó települések házait,
szőlőültetvényeket. A hold közelsége arra a montenegrói éjszakára
emlékeztet, amikor szintén a hegygerincen haladva, kanyargós, félelmetes
úton megnyugtatóan lehajolt hozzám a Hold.
Most sem vagyok álmos, mint ahogy akkor sem tudtam aludni. Mindent látni
akarok. Egy viadukt karcsú íve alatt felbukkan a tenger, a hold ráhúzta
ezüst hídját, ott remeg a víz felett, mintha millió pók szőtte volna, -
beleremegek az örömbe. A tenger - éjszaka, teliholdnál - az valami lenyűgöző
élmény. Felébresztem útitársnőm, nem lehet átaludni ezt a látványt. A hold
mint egy óriás lámpás bevilágít mindent. A busz lassan ereszkedik lefelé.
Alagútból ki, alagútba be, ahogy beér a borostyán fényű járatokba, mély
morgássá válik a csendes surrogó hangja. Kiérve egyik oldalon mély szakadt
partoldal, olykor mindkettőn csak a mélység látványa, az érzés egy
pillanatra szorongató, aztán újra csak az elvarázsolt hangulat van velem.
Nizza, Monte-Carlo - olvasom az útjelző táblákat. Franciaországban vagyunk.
San-Remo - fut el mellettem a felirat, miközben az ég derengeni kezd,
hajnalodik. Hűvös van. A hegy oldaláról, hajnalban Monte-Carlora
pillantani. Talán a szerencsések és szerencsére várók most indulnak egy
elegáns villába, vagy luxus hotel-szobába, de az is lehet, hogy üres zsebbel
csak úgy a tengerpart sétányon kódorognak.
Betakarózom, álmosság még csak meg sem legyintett az éjjel, hálás vagyok,
hogy ébren maradtam. Mese ringatta lelkem egész éjszaka.
Később virrad mint odahaza.
A napkeltét Avignon után látom meg. Avignon. Számomra csoda, hogy milyen
helyeken járok. Bár csak a sziluettjét látom a városnak, de a hajdani pápa
város, ma színházi fesztiválok színhelye jelenik meg gondolataimban.
Szívesen bebarangolnám utcáid, templomaid e korai órán. Milyen a mai arcod?
Mit hagyott rajta az idő, mit a történelem?
Teljesen kivilágosodik, de még félálomban nyújtózkodik a táj.
Köves, kies provancei vidék. Cezanne és Van Gogh kedvenc helyei? Errefelé
igézte meg Vincentet a fény? A nap vibráló, ziháló, elméig hatoló fénye? A
napraforgó, a gabona-táblák arany fénye?
Ritkás olajfák, fügefák, vörös talaj, különös vörös föld és kövek és kövek.
Az egyhangú, de mégis lenyűgöző provance s a messzeségben Mont Blance
hófödte csúcsa is látszik. Délelőtt tíz óra.
A tábla jobb felé mint kitárt karú madárijesztő mutatja az utat: a
Pireneusok elnyúló láncai - Santiago de Compostela felé.
Különös érzés fog el. Úgy érzem egy pillanatig - arra felé egyszer el fogok
kanyarodni. Nem tudom miért, s nem tudom miért gondolom. Santiago de
Compostela. Valamit súg a név, de még hiába kutatok ismereteimben, onnan
nincs visszajelzés.
Valami arra vezet? De mi az? Egy második spanyolországi út talán arra fog
vinni, mélázok el. Ekkor még nem ismerem a távolban több száz éve kitaposott
zarándok utat, Szent Jakab útját, még nem olvastam "Az egy mágus
feljegyzéseit", sem a Caminót Sherley Mec Lentől, de még a magyar El Camino
könyvet sem, hiszen akkor ezek még meg sem íródtak.
De a különös érzés sokáig fogva tartja gondolataim, holott már egy ideje
váltott a kép, érezhetően felfelé megy fehér "hajónk", méltóságteljes
nyugalmat árasztó lánc-szemként egymáshoz kapcsolódó hegyek tetején, rövid
törzsű gyümölcsfák mellett, egy egészen más fajta növényzet kíséretében
elérjük a spanyol határt.
Változatos flóra, barátságos melegséget áraszt a vidék. Dél felé jár, a nap
az ég közepén izzik, s küldi le kemence forróságát, amikor elérjük
Costa-Bravát. Szertelen sziklák, homokos tengeröblök. A magaslatról bájos
kisvárosba csurgunk le. Napszítta meleg homok, hófehér házak és virágok,
virágok mindenhol. Virágok óriási cserép edényekben, köcsögökben,
amforákban, mázas fazekakban, folynak, futnak, élednek, tobzódnak,
hömpölyögnek lábunk elé kúsznak, ég felé tárják indáikat. A színes zsaluk
szorosra zárva, hogy kirekesszék a meleget, ettől egészen élettelenné válik
a déli órákban egyébként is kihalt város.
Végig lassúzunk Tossa de Mar meredek parti útjain, szabdalt, szaggatott
kövek, sziklák fölött fut a kanyargós út, amit agávék vastag kard-ágai
védenek ki tudja kitől. Az erkélyekről, teraszokról hömpölyög, ömlik, zuhog
le a lila, rózsaszín, fehér virágok özöne, virágfüggönye, mint a vízesés
olyan - ez a "virágesés".
A szállodához érünk. De hisz majd minden ház szálloda, panzió itt a tenger
felé tartó utcákban. Uszoda, rusztikus bútorú szobácskák, s két tucat
tyúklépésnyire a tenger.
Kissé elgémberedve, kitikkadva, de boldog elégedettségemben egy pohár hideg
pezsgőt kérek útitársnőmnek s magamnak a megérkezés örömére.
Épp csak leteszem a csomagjaim s már indulok is le a tengerhez.
Tossa de Mar a déli Costa Brava legszebb lakott helye az útikönyvek szerint
is. Középkori óvárosának falai és tornyai messziről látszottak, s most
lábaihoz sétálok a felfedezés izgalmával. Egy lágy félkörív az egyik öböl,
melynek kifliforma csücskén egy magaslat a várral, a másik irányban szűkebb
öböl, mögötte távolabb bizarr sziklák. Ez a romantikusabb, talán a kevésbé
látogatottabb is, "kalózöbölnek" nevezem el magamban. Hosszan állok az öböl
fölött húzódó párkányon, s szinte várom hogy feltűnjön egy halálfejes lobogó
egy öreg bárkán és nesztelenül beforduljon az öbölbe.
Itt csak a tenger csevelye, méltóságteljes csattogása, feleselése adja a
hangokat, s a szél zúgása a vár melletti öbölben, ahol három halászcsónak
ring ütemesen a vízen.
A macskaköveken visszasétálok a parti sétányhoz, bekukkantva az óváros szűk
utcáiba, azzal a bizsergő örömmel, hogy mindegyiket megnézem majd, lassú
komótos sétákkal.
A félszigeten magasodó várat két oldalról öleli az öböl s innen indulnak a
szűk utcák sugár alakban.
A víz még hűvös, ellentétben a levegővel, hiszen csak május van. Borzongva
bár, de megmártom magam benne. Ezzel is üdvözöltem a tenger kristálytiszta
fenségét, kitártam karom, hogy átöleljem a látványt, s elterültem a homokon,
hogy gyorsan lehűlt bőröm a nap melegnek átadjam. A májusi napnak már van
ereje, gyorsan átjárja csontjaim, bőröm, s kis idő után újra vágyom egy
gyors úszásra. Beszívtam a tenger illatát, behunytam szemem, hogy fülembe
megőrizzem a hullámok találkozását a kövekkel, a "vízi zenét", mint egy
magnófelvételt.
A magas partoldalt követve emelkedő sétány, melyet vendéglők sora kísér
hűséggel. A hosszú út, a fürdés és napozás után már csak egy rövid sétára
van erőm. Késő délután van, ilyenkor kezdenek kinyitni az üzletek, ahol
kimérve árulják az illatos, sokszínű fürdősót, parfümöket, spanyol
édességeket. Gusztusos kis delicates csábít gazdag bor választékkal,
sajtokkal, olajbogyós üvegcsékkel, fűszerekkel, aztán kagyló-bolt és fegyver
bolt. Legszívesebben azonnal pisztolyt, kardot, mellvértet, sisakot
vásárolnék Don Qihote hazájában. Egy fazekas műhely, mely egyben bolt is,
kerámiák garmada, érdekes virágtartó cserepek, a keramikus türelmes, megértő
mosollyal nézi tobzódásom.
Este tíz óra s még szinte teljesen világos van, ekkor indul az élet.
Megtelnek a kis utcák, a tengerparti korzó, sétálnak az emberek, zene szól,
kellemes még szezon előtti a nyüzsgés. Útitársnőm is csatlakozik hozzám. Még
mi is legszívesebben ismerkednénk a várossal, de szemünk és lábunk már nem
bírja.
Éjféltájban még hallom az utcáról beszűrődő mediterrán jókedvet, német és
északi szavakat, zene-foszlányt aztán belezuhanok az álomba.
Hatalmasat alszom az első éjszakán katalán földön, l992 májusában.
Később ébred a nap mint otthon, mint ahogy később is nyugodott le.
Bon dia! Jó reggelt! Katalónia.
Mert ezt úton-útfélen hangsúlyozzák - Costa Brava Katalónia és nem
Spanyolország.
Itt katalán a helyi nyelv, de persze beszélnek spanyolul is, a kasztíliai
nyelvjárást És a középületeken két nyelven van a felirat is.
Két-és fél, háromezer éve vonzotta már e gyönyörű vidék ide a főniciaikat,
görögöket az égei tenger vidékéről, aztán Észak-Afrika vidékéről a
karthagóiakat, majd a római hadakat, utóbbiak itt tartózkodásának a nyugati
gótok benyomulása vetett véget, majd jöttek arabok - délebbre gyönyörű,
harmonikus díszítésű épületeket hagyva maguk után - és megérkezett utánuk
Nagy Károly is a frank sereg élén. Az Ő oldalán szállt harcba a mórok ellen
a katalán Guifre el Pilos lovag (egyes történelemkönyvek Szakállas
Wilfrednek neveztek) kinek halálával megszületett a katalán területeket és
Barceolónát magába foglalkozó őrgrófság és a katalán lobogó.
A program számomra a következő reggelen is a tengerrel kezdődik. Ebben
egyetértünk Máriával. A három öböl közül a középsőt választjuk, elnyúlunk a
homokban.
Be lehet telni a tenger hangjával? Szinte egész nap hallgatom. Fekszem a
napon, gondolattalan. Végtelen béke tölt el, s ez különösen jól esik a
zaklatott évek után. Itt most látszólag nem történik semmi, de ez a semmi az
élet, maga az élet, a mozgalmas élet. A tenger a lábam elé terít
kavicsokat, kagylókat mos, játszik velük, ragyogással tölti meg a víztükör
alatti növényzetet, az állatokat, ugyanúgy, ahogy az élettelen dolgokat,
azáltal, hogy ráborul, elemével fényessé varázsolja őket. A szél felborzolja
a vizet, habokat vet a szélére. Minden felel mindennek. Végtelenség van,
végesség van, látóhatár van, horizont van, felbukkanó és eltűnő hajók
vannak, amitől érzem, hogy a föld gömbölyű, felfröccsenő vízcseppekben
szivárványok vannak, víz szagot, szél szagot, virágok illatát ontja a
levegő.
Istenem de jó mindez.
Másnap reggel smaragd színű hegyek között, buja növényzet kísérettel Costa
Brava piacára tartunk.
Kedd a Lloret de Mar piacnapja.
Fehér falakkal körbezárt udvarházak tűnnek fel, a jellegzetes spanyol
építészet egy-egy szép példánya, ahogy délfelé haladunk.
Hosszú-szoknyás spanyol donnák, fityulás szolgáló lányok, sötét zekében
fényes hajú férfiak jelennek meg szemem előtt, pedig ma már biztosan nem ez
a kép fogadna, ha megnyílna egy ilyen kapu előttem.
Beérünk a forgalmas piacra, ahol szinte utcák vannak az árusok sátraiból,
egy egész piac-város ez.
Úgy tűnik itt minden kapható, edények ezüst színei csillognak a napfényben,
ruhák mindenféle változata, modern és jellegzetesen spanyolos - mint
amilyenre útközben gondoltam - csecse-becsék sora, díszes hímzett
zsebkendőknek, spanyol legyezőknek külön asztalai, és jó minőségű bőráruk
sora, itt táskák, cipők, övek olyan mennyiségben és változatosságban, hogy
csak kapkodjuk fejünket a forgatagban, s izgatottan hívjuk egymást, - ezt
nézd meg, - ezt nézd meg.
Igen, újdonság nekünk még mindig, ez a mérhetetlen árubőség a nyugati
országokban. S bár én úgy érzem, hogy nem tartozom a vásárló-turisták közé,
de egy ilyen piac az országot, ország-részeket, iparát, kézművességét,
világát mutatja be.
A tömeg bámészkodón hömpölyög a meleg délidőben. Egy kisebb tömörülés
mellett megtorpanok. Festmények sorakoznak kiállításszerűen kirakodva. Német
turisták emelik le egyik képet a másik után az állványokról, három-négyet
néhányan többet is megvásárolnak. Barna, rusztikus keretben vannak a nem
túl értékes, de jó hangulatot árasztó képek. Csendéletek, utca-sorok,
tenger-parti részletek az olajképeken. Kettőt én is kiválasztok a
kisméretűek közül, az egyiken egy virágkosár másikon két árva csónak a
"kalóz" öbölben. Mindkettő Spanyolország lesz számomra amikor rájuk nézek.
Ezt követően még legyezőket vásárolok az otthoni donnáknak, de a meleg és az
órák óta tartó nézelődés lassan elfáraszt.
Délután felhőssé válik az ég, a levegő hűsebbé, nem melegíti át a
vízfelszínt. Felsétálunk a meredek úton a középkori várba, s a macskaköves
Passeig del Maron az óvárosban.
Egy kis kápolnát találunk a belváros szívében, az 1593-as esztendőben épült.
Egy XVIII. századi barokk plébánia templom ahová betérünk - mellette egy
egyházi gyűjtemény is van, de sétánk idején éppen zárva tart.
De tulajdonképpen Tossa óvárosa így egységében élő múzeum, melyet védőfal
övez körbe, melyet a XII. században építettek a kalózok ellen. - Na ugye
kalózok, jól gondoltam, hogy "kalóz-öböl" mielőtt még olvastam volna.
A következő nap is hűvös, dzsekiben sétálok a szélfútta öbölben, majd fel az
üres vendéglők után elkanyarodó, agávék szegélyezte erdei úton. Komorabb a
táj, zordabb, de méltóságteljes és lenyűgöző így is. A fenyők tövében apró
és nagyobb agávék. Három kis agávé-kölyköt magamhoz fogadok. Nézem a
magasból a tenger mozgását, visszaindulok a partjára. Hisz csak nem ijeszt
meg egy kis szél, egy kis hűvös fogadtatás?
Egy szélvédettebb sziklapárkányra helyezkedem mint egy trónusra - hátamat
védi a mesterséges partfal, elengedem magam, s elengedem gondolataim. A
Földközi tenger partján üldögélek - fél oldalra dőlve, mintha egy szalon
szófáján pihennék, arcomat paskolja a sós tengeri levegő, a víz hatalmas
tarajokkal mossa a vörös-színben játszó partot, hallgatom az elemeket. -
Olyan az egész, mint a lelkem - gondolom.
Aztán eltűnik az ÉN, s csak a szél, a víz, a levegő - égbolt ez marad. Ez
van jelen.
Megindultságom nem tudom megosztani, - egyedül vagyok, - mondom a tengernek.
Az válaszol. De nem értem még, hogy mit mond. Fölöttem a Sirály emlékműve,
rajta egy ajánlással "Az igazi Juan Gaviotának, aki bennünk is lakik". (A
Sirály emlékműve a szabadság szimbóluma - aki bennünk is lakik -. Az alkotás
ihletője Richard Bach könyve: a "Jonathan a sirály". - A repülő sirály
mondanivalója, értelme csak egy évtizeddel később tudatosul bennem,
elolvasva a művet.)
Ott és akkor csak azt érzem, hogy magányos vagyok, mint a fent cikázó,
rikoltozó sirály. Lecsap mint egy kamikaze, csak a zsákmányra koncentrál.
Ezért irigylem. - Mit nem adnék most, hogy meg fogjam kezed drága társ, ki
messze jársz. Talán találkozol a sirállyal "odafönt". Lelked talán szárnyal
madarak röptével? Ki tudja? Nem tudom. Még a gondolat is bátortalan.
Legfeljebb gyenge, halványan pislákoló remény, hogy vizet imádó lényed nem
örökre tűnt el a semmiben négy esztendővel ezelőtt azon az üressé vált
novemberi délelőttön.
- Valaki ha válaszolna! - siklik el a kérdésem, kiáltásom a tenger hulláma
és ég között mint egy sirály szárny.
És ott döbbenek rá, hogy bár boldogan úgy érkeztem ide, hogy "szabadságon"
vagyok. De ez csak egy külső szabadság. Mert belül még mindig fogva tart
az emléked, fogva tart az utolsó idők minden gyötrelme, az elmúlás minden
kínja, az egyedüllét keserve, a védtelenség a világ változásaival szemben, a
munkanélküliség réme, a külső körülményektől való függés.
- Hol vagyok én szabad? Hol? Ha még gondolatban sem, ha bensőmben sem? Csak
szavakban - talán.
Estefelé van, mire felballagok a szállodasoron. Folklór műsorra készül a
magyar társaság, túl a Lloret de Maron.
Lloret de Mar ekkor nekem egy homokos tengerpartot jelent, új öt-hat, sőt
talán több emeletes szállodasorokkal, a szállodasor előtt sétány, ahol a
meleg nap utáni kellemes alkonyattól kezdve korzóznak az itt pihenők. A
teraszok nyáron nyilván zsúfoltak. Most még viszonylag csendes a sétány is,
a vendéglők is, amit a tengertől egy Barcelona felé futó sínpár s az autóút
választ el. Ez nem olyan eredeti számomra mint Tossa. Ez amolyan
tömegturizmusnak épült nagyüzem. Tossa de Mar a titokzatos kis öblöt, a
középkori várat, a történelmi múltat jelenti, Lloret az idegenforgalom, a
pénz, a disco, a reklám. Ez a külsőség.
Mert Lloret de Maron is ott van a titokzatos múlt csak nem tudok róla. Itt
Szent Krisztina-ünnepet tartanak minden évben, július 24-én, amikor rituális
tánccal köszöntik Szent Krisztinát, ilyenkor az asszonyok összetörnek négy
kristály edényt, a földre öntve belőle a megszentelt illatos vizet. Ez az
ünnep együtt zajlik Szent Jakab (Santiago) ünnepével, akinek képét együtt
hordják végig a körmeneten Szent Krisztináéval. Szent Anna ünnepén, -
július 26-án - amikor a táncot megismétlik.
(Július 26-a nekem is ünnep volt, Apám születésnapja, aki nekem második
névként az Anna nevet adatta, csak épp nem a "keresztségben" mert nem
kereszteltek meg, S ünnep volt azért is, mert életem boldogító Igenjét e
napon mondtam ki. Mára ezek a csend ünnepei számomra.)
Krisztinát a legendák, krónikák szerint erős szálak fűzték a frigyláda -
Grál kultuszhoz. Egy kőlapon kelt át a tengeren, s ez a kőlap ma is látható
Bolsena városában, benne Krisztina vérfoltos lábnyomával. Krisztina
Tiruszból érkezett, ahonnét Simon mágus, - s honnan a Salamon templomának
építője is származik.
S létezett egy másik Szent Krisztina is (aki 330-ban halt meg), aki az
Ararát hegy közelében született, ott tehát, ahol Noé bárkája kikötött a
Vizözön idején. Születési helye Ibéria, s később Ő lett Grúzia apostola. A
Santiago testét vivő bárka a galíciai partokon, Noyánál kötött ki.
Jártam az Ararát hegyén is néhány éve még életem társával, - de hogy hol,
mikor és miért járok, miért épp oda jutok el ahová eljutok? - ezek a
kérdések akkor még nem jutottak mélyre bennem. Csak mentem amerre valami
folytán vitt a lehetőség, szemlélődtem, gyönyörködtem, megtorpantam egy-egy
helységnév olvastán mint Santiago de Compostela a minap - de a kérdések, a
kutatások még nem indultak el bennem.
Közben elérjük túl Lloreten a hatalmas fák közé ékelődött, Citadellát.
Szürke fala komor, moha lepte, méltóságteljes, rögtön a középkorban érzi
magát az ember. Várom, hogy páncélban elém lép lovagom, sisak rostélyát
feltolja, s rám villantja tüzes fekete tekintetét. De lovagom valószínű
valahol már Dulcineára mosolyog.
Elegáns, udvarias, visszafogott a spanyol vendéglátó. Nem tolakodó, nem
túláradó, nem felsőbbrendű. A pincérek kint várnak a betérőre, nem
szólítanak meg, nem invitálnak erőszakosan, nem pózolnak, nem nyájaskodnak.
Ezeket a megállapításokat már Tossán megtettem. Ők egy nagy múltú nemzet
fiai, akik lábai előtt hajdan egy fél világ hevert. Spanyolok. Bocsánat ők
itt katalánok.
A lovardaszerű belső térben hosszú, sötétbarna fa asztalok mellé kísérnek
bennünket a jellegzetes spanyol kalapban és fekete-vörös színű ruhában
pompázó vendéglátók. Üveg kancsókban, cserép korsókban jeges bólét tesznek
az asztalokra. Annyit fogyaszthat belőle a kedves vendég, amennyit bír. A
közönség többnyire itt is német és magyar turistákból tevődik össze.
A könnyű, száraz spanyol bor a sok gyümölccsel, pezsgővel - a sangria -
hamar fejébe száll mindenkinek. S mire a tüzes spanyol zenére tökéletesen
koreografált mozgással, beindulnak a fodros, hosszú szoknyás, ében fekete
kontyos spanyol táncosnők és feszes derekú partnereik, már mindenkinek jár
keze, lába az asztaloknál is. A gitár ellenállhatatlan ritmusa, a fekete
cipők toppanása, kasztanyetták csattogása sokszorozza a bólé kábítóan
jókedvű hatását.
Fotóznak bennünket, még nem tudom miért. S miközben a hangulat egyre
emelkedik, rajtam hirtelen szomorúság vesz erőt. Kifelé mosolygok, szemem a
színpadon, de a lelkem csendesen sír.
- Miért ülök én itt? - egy nagy csapat vadidegen, jókedvű emberrel, amikor
legszívesebben sírnék elbújva a tengerpart szikla ékelte öblében, vagy
eveznék a halászladikban, a nyílt víz felé, hogy elérjek valahová.
- De hová? Hová?
Csak úgy futnak a gondolataim, mint ügetőversenyen a könnyű kocsik. Gyönyörű
spanyol táj - komolyságod, örökkévalóságod (bár mi örökkévaló a Földön, ahol
minden de minden mindig változik?) olyan ismerős, mintha része lettem volna
múltadnak. Mintha jártam volna már itt (is) - de hányszor érzi ezt az érzést
az ember "kalandozásai" során - mintha belegázoltam volna már évszázadokkal
ezelőtt ott a meredek partoldalnál a habokba, a XII. században, mintha
álltam volna már a kalózok ellen bástyákkal megerősített védőfalak előtt.
Mintha kihúztam volna már a hálót a tenger adományaitól súlyosan, mintha a
vár toronyszobájából vagy a kopott sziklakőről évekig néztem volna a
tengerre várva valakit, várva visszaérkezését a cserzett arcú tengerésznek.
Látom a faragott hajóorrot magam előtt, ahogy fel-feldobja a hullám, s a
faragott barna faburkolatát a toronyszobának, a kandalló tűzrostélyát, mely
előtt vadász kutyák hevernek, látom a falakon az ón vérteket, a kézműves
remek fegyvereket, a tálalón az ón kupákat és ón tányérok sorát - állok
lelkemmel egy régmúlt világban s e régmúlt világban is várok? És ott is
kire várok?
Visszazökken gondolatom a turistáknak rendezett műsorhoz.
Meghozzák a rólunk készített fotókat paszpartuba helyezve, amint épp
hatalmas sombréro alatt vigyorgó fejemre 5000 dollár vérdíjat tűznek ki!
Ötletes. Ezt az emléket elhozom.
Tíz nap rövid Andorrára, Montserratra és Barceolónára, nyugtatom meg magam,
s Máriára is hallgatok aki igyekszik erről meggyőzni.
S tulajdonképpen a tíz nap folyamán hagyom vezetni magam- súlytalanul,
kicsit akaratlanul, vagy csak úgy tűnik, hogy akaratlanul, de minden esetre
nem ellenkezem.
Nem tudom, hogy mit veszítek azzal, hogy kihagyom a Grál hegyének is
nevezett Montserratot, ahol állítólag Goethe megírta a Faust híres utolsó
sorát: "A végzet asszonya vonz ide valamennyiünket". s Wagner is itt
gyűjtött ihletet a Parszifalhoz az útikönyvek szerint. A várat a Szent Grál
várnak tartották középkori beszámolók szerint, melyet aszkéta lovagok
védtek, kik tiszta életükkel akadályozták meg az elpusztítását.
Montserrat bűnös örömök városa volt, míg a keresztre feszítés idején
földrengés pusztította, s a megrázott város átalakult a ma is látható
kolostorok városává. A monserrati Grálhoz a Jákob lajtorjájának nevezett
lépcsőn egy alkalommal tízezer ember zarándokolt el.
És én nem zarándokoltam el ekkor - ide sem. Hiszen mit sem tudtam ez idő
tájt szent helyekről, szentekről, zarándok utakról.
De megnéztem volna a korsós lány útját, ahogy Goya látta, vagy az Alba
hercegnőket Madridban. Róluk több ismeretem volt.
Nem a kulturális látványosság tömény programja volt ez a tíz nap, csak
szemlélődés egy országban, egy tengerparton, egy városban. Az élet egyszerű,
ellesett pillanatai mellékutcákban, boltokban, piacon, a katalán emberek
ablakba könyöklő, padon üldögélő, meccset hallgató hétköznapjaiba.
Odatartozónak éreztem magam, mint amikor nagyszüleihez látogat az ember, s
megengedik, hogy gyermek legyen, hogy bámészkodó, csodálkozó, álmaival
játszadozó gyermek legyen. Gyermek, akit a felnőtt kísér észrevétlenül
szemével, vagy finoman fogja a kezét és vezeti, ott áll mögötte mind Föld
Anya, mint Tenger Apa, öböl ölében elringatnak, s másnap reggel majd lágy
hullámmal felébresztenek.
S erre akkor, l992 májusában olyan nagy szükségem volt. Olyan nagy volt a
veszteségem, saját zarándok utamat jártam és nem a világban lévőket. A
halált ismertem meg közelről, aki vitte könyörtelenül azt aki taníthatott
volna még. Most magányosan tettem meg a tanuló utakat, csak nem tudtam merre
induljak, hol vannak zsákutcák, s hol vannak a Szent Hegyek.
S még azt a változást és azt az ismeretet sem dolgoztam fel, hogy
átformálták Európa térképét, országok úgy váltak szét mint a jégtáblák a
meleg megérkeztekor, - Szovjetunió, Jugoszlávia s maga a
kommunista-szocialista világrendszer süllyedt el, mint a hajó látványa,
ahogy lekanyarodik a horizontnál.
Lélekgyógyító volt itt a fény, a tenger surrogás a gyermeki belefeledkezés.
Majd eljutok még ebbe a fekete-vörös, zárt átriumos életet eltakaró,
visszafojtott, magabiztosságot sugárzó országba, mely mint a lábát megvető
bika néz rám, kicsit fújtat, de nem akar nekem jönni, mintha oltalmat,
nyugalmat, békét kínálna. Kicsit ellentmondásos mindez persze, mint a bika
szarván a virágcsokor.
Nem jöttem el - amikor eljöttem. Ott maradtam lelkem egy kis darabkájával
egy évtized elmúltával is.
Adéu Hispánia.
Az utak még előttem vannak. Megismerések, tapasztalások, utazások várnak
rám. Tudom. S Te erőt adtál az elindulás előtt nekem.
*** 23. ***
Kamarás Klára: Magának könnyű!
- Hogy van tanár úr? - kérdezte egy reszelős férfihang az egészségügyi
központ folyosóján várakozó tömegben.
Cukor Géza nyugdíjas számtantanár kihúzta magát és körülpillantott, mintha
csak az osztályban lenne, és azt kutatná, ki merészelt megszólalni engedélye
nélkül.
- Hogy van tanár úr? - ismételte meg a kérdést Lelkencz Lajos, hajdani
él-tanuló, akit a felesége kísért ide és segített feljönni a lépcsőn az
emeletre, ahol a háziorvosi rendelők voltak.
Géza bácsi végre észrevette, és bár évtizedek mélyéről merült fel benne az
emlék, azonnal felismerte a régi, kedves tanítványt.
- Köszönöm. Megvagyok. Hetvenen túl, dicsekedni nincs mivel, panaszkodni meg
nem érdemes - hangzott a diplomatikus válasz, aztán még hozzátette: - Csak a
szemészre várok. Azt hiszem, új szemüveg kell. - húzta ki magát, hogy ezzel
is alátámassza, nem beteg ő, mint itt körülötte a többiek. Egyébként is jól
tartja magát. Ha jó napja van, 10 évet nyugodtan letagadhatna - legalábbis
ezzel biztatják gyakran az ismerősök. - Eszi fene! Mire mennék vele? Ha
tizet letagadnék, még mindig maradna 65 - szokott magában élcelődni.
- Hát Te Lali, hogy vagy?
Nevezett Lali is bőven elmúlt ötven, nem is volt valami jó színben, hát csak
leszegte a fejét, mint annak idején az első padban ülve, ha durcás kedvében
volt.
- Van nekem elég bajom! Múlt héten jöttem haza a kórházból. Most
felülvizsgálatra jöttem... meg gyógyszerért. Az is kár belém... Halottnak a
szenteltvíz!
- Ugyan már Lalikám! A gyógyszert meg. nem elég kiváltani, be is kell
szedni! Majd betartod, amit az orvos mond, szépen rendszeresen szeded azokat
a pirulákat, aztán meglátod, rendbe jön minden... Látod én is, hogy
megvagyok, pedig műtötték a gerincemet, volt már vesekövem, meg az epémmel
is mennyi baj volt... Egyszer agyrázkódást is kaptam, mikor leestem a
padlásról... Csak nem kell mindjárt megijedni... Azért vannak az orvosok,
hogy segítsenek. Na csak fel a fejjel!
A körülállók tisztelettel hallgatták ezt a szónoklatnak is beillő biztatást,
de Lali csak legyintett:
- Könnyű magának tanár úr! Magának könnyű. Maga nem volt alkoholista!
Ezen a válaszon eléggé megdöbbent Cukor Géza nyugalmazott számtantanár és
felháborodásában már majdnem kicsúszott a száján a csattanós válasz:
- Téged se géppisztollyal kergettek az alkoholizmusba! - de rápillantott a
szemmel láthatóan szégyenkező asszonyra, aki Lajost segítette egyensúlyban
tartani, hát csak felhúzta a szemöldökét, biccentett és összeharapta a
száját. Mit is lehetne mondani? Mire valami udvarias válasz eszébe jutott
volna, kinyílt a rendelő ajtaja és elnyelte Lajost, alkoholizmusával és
pironkodó feleségével együtt.
**
- Az se bolond, aki hallgat. Most csak röstelkednék magam előtt, hogy
megbántottam azt a szegény asszonykát - dünnyögte Cukor Géza tanár úr két
hét múlva, mikor letette a három szál szegfűt a frissen hantolt sírra.
*** 24. ***
Nyári Zsolt: Egy szál cigaretta...
Hosszasan tartotta kezében, sodorta, nézegette a cigarettát a kezében, mire
nagy nehezen, remegő kezekkel rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt a
tüdejébe, majd lassan, nagyon lassan fújta ki a füstöt, miközben nyugtatta
magát: "oké, minden rendben van, pár pillanat és kész, vége, ennyi volt" -
gondolta, miközben lógatta lábait az alatta elterülő sötét mélységben, és
körbenézett a sötét, kivilágított városon.
Félhomály mindenütt, a panelházak, mint a katonák álltak egymás mellett, az
ablakokból fény szűrődött ki. Egy apró kis félhomály, melyben benne van a
küszködés, a sivár hétköznapok és ami a legfontosabb, egy CSALÁD BOLDOGSÁGA.
Talán hiányzott neki.
Nem messze tőle, egy utcai lámpa alatt az épp meglátott (meglesett?!)
szerelmespár BOLDOGSÁGA, talán ez hiányzott neki. Ki tudja? Ebben a
pillanatban ő sem tudta ezt megmondani. (Tovább szívta a cigarettát. Lentről
nem lehetett látni semmit, csak a parázs apró kis fényét. Még egy slukk, s
még egy...) Talán csak egy kis SZERETET hiányzott neki, talán csak pár
kedves szó, vagy mégsem?! Lehet, hogy a VILÁG összes Szeretete kevés lett
volna akkor, azokban a percekben?
Tovább cikáztak a gondolatok a fejében, egymást kergették, mint vadászkutyák
a sebzett vadat... Meg kell tenni, érzem, nem tudom, miért, nem tudok rá
magyarázatot, de érzem egy ismeretlen VILÁG hívó szavát, egy világét, mely
talán sokkal szebb és BOLDOGABB lesz, gondok, problémák nélkül. Mindegy, egy
pillanat és kész. Végre vége lesz - gondolta. Ebben a pillanatban két dolog
történt: elfogyott a cigaretta, a halvány kis parázs megszűnt létezni,
kialudt majd ... egy mozdulat... egy pillanatra megáll az idő, egy
pillanatra érezni azt, milyen a MINDENSÉG közepén lenni, majd csak a
zuhanás, zuhanás, másodpercek törtrészei alatt, gondolatok milliói járják
azt az agyat, Úristen, mit tettem, nem kellett volna, ezt nem mégsem így
akartam ISTENEM segíts, mikor lesz már vége, mekkora marha vagyok. ANYA,
ANYA bocsáss meg, mit tettem, nem lett volna szabad, elszakadt egy kötél,
mindjárt vége, s hirtelen... a test nagy csattanással földet ér, a cigaretta
parázsa még egyszer utoljára felizzik, majd elalszik örökre... aztán a
SEMMI... vagy mégsem?! Élek még csak nem érzek?! Mi ez a nyugalom, mi ez a
csend?! Ez az, ami vár ránk, ami egyszer ránktalál?!
Vagy csak a képzeletem játéka az egész?! Nem tudom, nem értem, csak azt
kérem: Hagyjatok nyugodtan elmennem.
*** 25. ***
Dénes Móni: Az én Jézusom
Tavaszi este volt, elég hideg. Semmi különleges nem volt abban a napban, egy
valamit kivéve: azt hiszem, találkoztam Jézussal. Tudom, ez most nagyon
furán hangzik, de higgyétek el, így volt. A városban mászkáltunk a
barátommal és a testvérével, villamossal utaztunk. Azt hiszem, minden
budapesti lakos számára ismeretes a négyes-hatos. A dokumentálás kedvéért,
ezt is lejegyzem, hogy könnyebb legyen visszaellenőrizni. Tehát vagy a
négyes, vagy a hatos villamossal utaztunk, sőt, még arra is emlékszem, hogy
sárga volt. Egészen sárga, akár a citrom.
Olyan ülésen ültünk, ahol a partnerek szemben helyezkedhetnek el, egymás
arcát nézhetik. Mi is így tettünk, a barátommal. A testvére egy másik helyen
ült, pont a velünk párhuzamos sávban. Ekkor történt az eset. Még ma is
lúdbőrzik a hátam. Megláttam Jézust!
- Ott van!- kiáltottam fel.
- Micsoda?- értetlenkedett a kedvesem.
- Hát ő!...Jézus!
A barátom, nevezzük L.-nek, összeráncolta a szemöldökét, a kis arca egészen
elfintorodott. Bizonyára nem hitt nekem, pedig halálosan komolyan gondoltam.
Egyáltalán nem akartam őt becsapni, sem viccelni. Én Őt láttam - benne.
Hátrafordult, és megcsóválta a fejét, jó határozottan. Azt gondolhatta, hogy
megint a gyerekes tréfáim egyikével próbálom feldobni a hangulatot.
Szórakoztatásról azonban szó sem volt. Én már eldöntöttem magamban:
találkoztam Vele. Már tervezgettem, hogyan fogok beszámolni unokáimnak erről
az élményről. Jézus itt járt.
Ugyanúgy nézett ki, mint a Krisztus-ábrázolásokon, bár pár évet talán
idősödött. hát igen, telnek az évek. szakálla volt, és békés arca.
Szeretetet és megnyugvást sugárzott. Kiegyensúlyozottságot és harmóniát.
Drapp színű ruhája volt, csupa természetes anyagból, talán gyapjúból.
Válltáskája és szandálja a lábán igazolta, hogy nem budapesti. egyáltalában
nem volt meleg akkor. úgy nézett ki, mint aki egyenesen Jeruzsálemből jött.
Kifele nézett az ablakon, néha elmosolyodott. Arcát simogatta a szél.
Szerette a fuvallatot a bőrén érezni. Szeretett villamossal járni. Szerette,
amikor a lehúzott ablakon át csapkodja az élet szele.
Sokan nézték őt. Mindig megnézték. Talán, mert hasonlított valakire. Igen,
Jézusra hasonlított. Jézusra? ...mindig is érzett vele valamiféle lelki
rokonságot. Amikor olvasta a Bibliát, mindig furcsa érzés kerítette
hatalmába: mélységes, szinte túláradó szeretetet érzett Isten iránt.
valójában ő mindenkit szeretett. Nem csak az Urat. Szerette azt a kislányt,
aki a barátjával beszélgetett a villamoson, szerette azt a kiskutyát,
szerette az öreg nénit. Szerette, ahogy megy a villamos. Szerette a szellőt,
a napot. Az éjszakát, és a reggelt is szerette. Jó volt, amikor a napocska
finom sugaraival simogatta. Ő is olyan lágy volt, mint. mint maga az élet.
Mindig is tudta, hogy ő az életet ajándékba kaptam. Az ajándékot meg szokták
köszönni. Nem illik továbbadni, és elégedetlenkedni sem. Neki mindez talán
eszébe sem jutott volna, ha nem kezd el így elmélkedni, analizálgatni. Miért
is ne analizálhatná az ő életét? ...hiszen, ez egy érdekes gondolat, így a
villamoson haladva.
Ki is ő valójában, mindezek értelmében? ...Hol érzi ő otthon magát a
világban? ...a világban? ...ő mindenhol otthon érzi magát. A villamoson is,
az utcán is. A Duna parton, és a templomban is .de vajon a hajléktalan, aki
most felszállt, hol érzi otthon magát? Ő is ugyanúgy mindenhol, akárcsak ő?
Mindenhol jó, de legjobb otthon? És hol van az otthon?...
"Lássukcsak. maradt még egy alma reggelről. biztosan éhes, odaadom
neki." .hogy örült. mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Jézus is az
volt.soha nem értettem ezt az analógiát, hiszen akkor mi az ő testvérei is
vagyunk, de hát mi mind. Lehet, hogy ezért szeret mindenkit annyira. Azt a
kis szúnyogot is, aki épp most szívja a vérét.
Le kell szállni. Itt lakom. Szeretek itt lakni. Mindenhol szeretnék lakni,
de itt különösen. mindig az a lehető legjobb,. hol a kulcsom?...itt a
kandúr. Hogy nyávog, már bizosan hiányoztam neki. Hát te is hiányoztál, tudd
meg, te kis macska!...jól van, egyél csak.
Hát ez meg ki lehet?...
- Igen, tessék.Te vagy az?
*** 26. ***
Ábrahám Istvánné: Keserű kalács
Varga Viktória főzte az este leáztatott sonkát, mosta a tojásokat. Nagy nap
a mai, sok szempontból is. Ritkán esik a Húsvét szombatja április
tizenkilencedikére, amikor megesküdtek Erdős Gáspárral.
A mai nap tizenöt éves évforduló. Ezen kívül nyolcadikos lányának ma jön
bemutatkozni első udvarlója. Az asszony nagyon izgult, hogyan kell
viselkedni ilyenkor egy anyának. Hatodikos fiát is rábeszélte, ne zavarja
nővérét, amíg itt lesz Bence, hagyja őket beszélgetni nyugodtan.
Zoltán megígérte, úgy lesz. Vanda úgy tett, mint aki nem izgatott. Nézték a
tévét apjukkal.
Viktória még csak harminckét éves volt, de már testi betegségek sora miatt
rokkantnyugdíjas,
Nehezen, lassan ment a munka, pedig nagyon igyekezett. Férje három évvel
volt idősebb.
Korán házasodtak, de a nehéz életük ellenére sohasem bántak meg semmit.
Anyagilag is, családi problémák miatt is küzdelmes évek követték egymást.
Most, a kamasz gyerekekkel bizony nem lett könnyebb. Az anya megpróbált szép
emlékeket felidézni, például egyetlen nyaralásukat, ami a sok gond ellenére
széppé sikeredett, megérte a belefektetett munka.
Szerelmes kislánya kisbabakorára gondolt, amikor olyan boldogok voltak
Pontban fél kettőkor kijött a család a konyhába, becsalták anyát, és fülig
érő szájjal átadták ajándékaikat az évforduló percében.
- Nyuszika, legyetek boldogok még ezer évig együtt - mondta Vanda, és
odaadta kis csomagját, egy szép gyertyát.
- Anya, sok boldogságot! - köszöntötte Zolika. Ő saját készítésű repülőgépet
adott, nagyon szép volt!
- Mamuska, éljünk sokáig együtt - ölelte meg szűkszavú párja, akitől egy
garnitúrát kapott, egy kék kvarcórát hozzáillő tollal.
Könnyezve karolta át családját, és átadta apának az ő ajándékát, egy
töltőtoll, golyóstoll, és rotringceruza-készletet. Nagyon boldog volt.
Érezte, ezt a napot soha nem felejti el, amíg csak él. Nehezére esett
visszamenni a konyhába, elüldögélt egy kicsit.
Azután a megfőtt sonkát kivette a léből, óvatosan alufóliába csomagolva
tányérra tette, ki ne száradjon. A főzőlébe beleeresztgette a tojásokat, s
míg felforrt a víz, megmosta a kolbászt.
Tíz perc fővés után kiszedegette a tojásokat, megtörölgette szalvétával
egyenként, majd mehetett a fazékba a kolbász negyed órára. A vöröshagymahéj
levében főtt barna tojások már tegnap elkészültek a locsolkodóknak. Az
ebéden rég túl voltak, csak spenót volt. Elkezdte szeletelni a kalácsot,
volt édes is, "sós" is, mosolygott, mert a gyerekek azt hitték, igazán sós a
"nem édes" kalács.
Egyszercsak ott állt anyósa az ajtóban, köszönt. Mi történhetett? Hiszen
most készültek bemenni hozzá a kórházba, a szívével van most baj. Csak
húsvétra engedték haza? Végleg nem lehet, hiszen súlyos az állapota.Jaj,
Istenem.
- csókolom, anyuka! Hazaengedték? Mért nem telefonált, hogy menjünk magáért?
Hívott taxit? Üljön le hamar.
- Hazajöttem, kislányom, mer egész éjjel beszél a mellettem fekvő, mindenki
mindig rólam beszél, és nem aludtam egy szemet se, itt maradhatok?
- Persze, anyuka, mindjárt készítem Zoli ágyát, és fele szekrényét, ők
meglesznek Vandával egy szobában, majd Zoli a földön alszik. Be tetszett
jönni a kulcsával?
- Igen, kislányom, nem akartam csengetni. Akkor fel is veszem a hálóingemet,
jó?
- Persze, anyuka. Hogy van? Itt vannak a gyógyszerek? Ebédelni tetszett már?
- Nem kell semmi, Viktória, csak lefekszem.
Amikor anyósa percek alatt elaludt, az asszony bement családjához, elmondta,
hogy mi történt. Olyat kért párjától, hogy még maga is megdöbbent rajta:
- Apus, kérlek, nézzük meg gyorsan titokban mama táskáját, van-e
zárójelentés, vannak-e gyógyszerei, mert nagyon rosszat sejtek.
- Jó, nézzük meg, mert én is félek, mi történhetett.
A zárójelentésben többek között az állt, hogy mama saját felelősségére jött
haza, de hála Istennek, a gyógyszerek meg voltak. Nagyon féltek, nehogy
infarktust kapjon. Végezték tovább a Húsvéti munkálatokat gépiesen, azután
megérkezett Vanda barátja, Bence.
Kínálták édes és sós rágcsálnivalóval, üdítővel, azután hagyták őket
kettesben izgatottan a lányszobában. A sors még kegyes volt hozzájuk, a
gyerekek nagy szerelemben váltak el, randevút megbeszélve. Az egyik félelmen
tehát túlestek. A konyhában beszélgettek, amikor mama egyszercsak kirontott,
és soha nem látott haraggal rájuk ordított, hogy őróla ne beszéljenek, főleg
rosszakat, mert a lányához nem mehet, azok újházasok, és terhes is, akkor
haza megy. Kést ragadott, és ráripakodott Vandára, hogy ne hazudozzon, őt is
ugyanúgy szereti, mint másik két unokáját a lányánál. Nagy nehezen és halára
rémülve bekísérték a nagyszobába, nyugtatgatták, hogy félreértette,
ilyesmiről szó sem volt, nézzenek inkább tévét. Lassan ráállt, és lefeküdt a
franciaágyra, mellé a fia, lábtól a gyerekek, Viktória a fotelba ült. Lopva
állandóan anyósát leste, hiszen mert depresszióval is kezelték, látta már
sokszor, mi az a paranoid skizofrénia. Iszonyúan rettegett. Hogyan fognak
aludni ebben a félelemben. mama furcsán kapirgálta az ágyat, szeme idegenül
homályos tekintettel nézett, arca ismeretlen kifejezést öltött. Hirtelen
felült, és azt mondta, ez a sütemény meg van mérgezve, ő náluk nem eszik
többet egy falatot sem. Megint megnyugtatták, könyörögtek, hogy az üres
lakásba ne menjen haza betegen, Húsvétkor. Elmesélte, hogy milyen volt,
amikor becsípődött a dereka, de hiszen sosem volt ilyen, Viktória dereka
szokott becsípődni, most is majd-leszakadt. Csak most ne csípődjön be, csak
most ne- imádkozott. Sajnos Vandán és rajta kis piros kiütések jöttek ki
sorra, viszkettek nagyon, magas lázzal elmentek az ügyeletre. Rózsahimlő.
Mire hazaértek, Zoli összehányta az ágyat, ki kellett takarítani. Mi jöhet
még, édes Istenem, mi jöhet még? Síri csendben nézték a tévét, de nemigen
tudták, mit látnak. Egyszerre csak felült mama megint, elővette a
gyógyszeres zacskót, s láttuk, meghalt apósom orvosságai is benne vannak.
Mama a prosztatagyógyszereket is be akarta venni, alig tudták lebeszélni,
azután feje alá tette a zacskót. Megint mesélni kezdte, hogy lányának hogyan
ment el a kisbabája, pedig ez nem történt meg, Gáspárék kisbabája ment el.
Megmutatta, hogy neki még most is szép melle van, és nem is tudja, miért nem
vált el tatától, pedig valójában nagyon szépen éltek tata haláláig. Ott a
gyerekek előtt a végtelenül szemérmes anyuka kúpot akart feltenni magának. A
drága mama teljesen kifordult önmagából. Hirtelen felállt, és kiabálni
kezdett,hogy Géza azonnal menjen ki innen, (szegény nagybeteg Géza régen
meghalt szomszédunk volt) mert a szanatóriumban is az ő melleit nézte, és ki
ez a sok ember itt, akik mind őrá kiabálnak, hogy tegye fel a lábát, vegye
le a lábát, - mama kedves, nincs itt senki, halálos csendben nézzük öten a
tévét halkan, be van zárva az ajtó, jöjjön, nézzük meg, a lépcsőházban
sincsen senki
- mert leszaladtak a lépcsőn - de hát a szomszédokban is csend van - át
tudnak jönni a falon
Haza akart menni mindenáron, zavaros tekintettel, szorongatva a gyógyszeres
zacskót. Ekkor érezte Viktória, lépni kell. Egyedül lakásában nem maradhat,
egyébként is bútorokat akart az ajtó elé tologatni, mert kintről is
figyelik. Lányához nem megy. Fiáéknál nem akar maradni.
Mentőt kell hívni. A mentősöket alig lehetett meggyőzni, hogy nagy a baj.
Viktória felhívta telefonon az őt kezelő pszihiátert, hogy mi a teendő. Az
adjunktus megnyugtatta, Húsvét vasárnap délelőtt bemegy a kórházba,
megvizsgálja. Az ügyeletes orvos is nehezen vette észre a bajt. Végtelenül
kimerülten hagyták ott szegény mamát. Mire hazaértek, aranyos gyerekeik
csodás húsvéti hidegtál - vacsorával várták őket. A beteg, nyugtalan éjszaka
után nem voltak képesek reggelizni. Indulni kellett amúgy is a kórházba.
Paranoid skizofrénia, üldöztetéses téveszme.
Nos, így lett ezen a tizenötödik Húsvéton keserű a kalács.
*** 27. ***
Csatlós András: Fogorvosnál
Az orvoshoz nem jó menni.
A fogorvostól sokan félnek is.
Előre szólok, akinek fáj a foga, vagy egy héten belül panasza volt fogára Ne
olvassa a művet, mert én felelősséget nem vállalok!
Sok-sok éve annak, hogy fogam rakoncátlankodott. Kiölték az ideget,
smirglizték, majd próbatöméssel látták el.
Budapesten éltem így az egyik nagy helyi rendelőbe jártam kezelésre, amely
az első emeleten volt.
Jártam, ahogyan a kezelő lapom szerint be voltam rendelve.
Vártam a soromra, mert időpont ide, vagy oda mindig csúszott a behívás.
A nővérke, beszedte a kezelőlapokat, új betegektől a személyi igazolványt és
szedte szépen sorba. Nagy kerület volt, hát rendelt egyszerre 4-5 orvos. Hat
szék volt bent, mutatták hova kell menni.
A nővér kinyitja az ajtót s kiszólt: Kissné! Várta, míg előkeveredik a beteg
voltunk rendesen a várakozók, tömve volt az előtér szokás szerint.
Bentről a szoba mélyéről egy érces basszus, lehetett bariton is megszólalt:
OOOOOÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Az ordítás jól hallható volt, már amennyire ezt
tátott szájjal el lehet követni.
A hatás minden képzeletet felül múlt.
Ketten nyomban az állók közül irány a lépcső. Csak a hátukat láttam.
A várakozók nagy részének arcszínéből tükröződött, hogy a fal fehérsége, már
szürke ráférne a festés.
Hárman cihelődtek és irány a kettő után. Dehogy is fáj az Ő foguk.
Beképzelés. Huzat.
Különben is, ide? Neeem. Itt embert is ölnek. Élve tán ki sem kerül innen.
Le a lépcsőn és torony iránt irány haza.
Akit a fájdalom a padhoz szegezett, behúzott fejjel és kidülledt szemmel
nézte az ajtót, körülbelül olyan pillantásokkal, mint a tyúk néz levágás
előtt a gazdaasszonyra.
Páran voltunk, kik nyugodtan nézelődtünk, biztos sorsunknak tudatában:
korona feltétel, csiszolgatás, tömés és egyebek.
A nővérke nem győzte a betegeket figyelmeztetni. Ne borogassa a zsebkendővel
az arcát! Fel van az dagadva eléggé.
Hiába figyeltem a kijáratot nem tudtam rájönni kitől eredt ez a földöntúli
szenvedést jelentő hang. Különben is az illető egy darabig nem beszélt, mert
kihúzott foggal az ember a tampont harapja és esetleg a vért, köpködi.
Kommunikálni jó darabig nem képes.
Azóta mikor én megérkezem a fogorvosi váróba, elmosolyodok, mert eszembe jut
a történet.
Többször furcsán néztek rám, de ez nem baj. Ők nem jártak ott ahol én
jártam.
*** 28. ***
Kovács György: AZ ELVESZETT CUKORKA (mese)
Egyszer volt, hol nem volt. Az Óperenciás tengeren is túl, még az
üveghegyen is túl élt egy igen-igen rendes, példamutató család. Az anyukát
Hédi néninek hívták, az apukát pedig Jóska bácsinak. Az apuka brókerként
dolgozott egy jó nevű cégnél. Az anyuka üzletkötő menedzser volt, s igen
gyakran utazott külföldre. Négy szép csemetével áldotta meg őket az Úr. A
legidősebb Sára 8 éves, János 6 éves, Júlia 4 éves és Péter 2 éves volt
éppen. Édesanyjuk rendszeresen meglepte mindnyájukat valami finomsággal. Ezt
nem volt neki nehéz megtennie, mivel meglehetősen jó módban éltek, sőt azt
is mondhatnánk, hogy dúskáltak az anyagi javakban. Amikor anyuci hazatért a
gyerkőcök már mind-mind kíváncsian lesték mit is hozott nekik a szülőanyjuk.
Mindig volt a tarsolyában valami: egy-egy szem cukorka, vagy egy-egy szelet
csokoládé. Anyjuk mindig is ügyelt arra, hogy csemetéik egyenlő arányban
részesüljenek az ajándékokból. Néha ugyan zsörtölődés támadt a testvérek
között, de ilyenkor anyuci mindig igyekezett lecsitítani a felkorbácsolt
kedélyeket. Néha egyikük úgy vélte a másik többet és szebbet kapott, mint ő.
Persze nem volt ez véresen komoly részükről. Az édességek majszolása közben
ugyanis minden harag elillant belőlük.
Egy szép napon az anyuka éppen Indiába utazott üzleti körútra, egy hétre.
Mind a négyen nagy-nagy izgalommal várták már hogy hazatérjen édesanyjuk.
Hédi néni egészen különleges, eredeti bengáli édességgel kívánta meglepni
gyerkőceit. Amint hazaért szinte mindegyikőjük egyszerre ugrott anyjuk
nyakába s körbe-körbe puszilgatták őt. Anyuka ekkor kibontotta a csodaszép
finomságot, s elkezdte egymás után osztogatni nékik. Először a legidősebb
Sára kapott, majd utána sorban a többiek is. Ám a derűs családi idillt egy
váratlan esemény zavarta meg. Sára ugyanis nagyon gyorsan befalta az édesség
szeletjét - s mivel felettébb ízlett neki - mielőtt Péter a szájába
gyűrhette volna adagját - gyorsan odalépett mellé, kikapta a kezéből az
édességet s azon nyomban befalta. Péter későn ocsúdott - volt csoki, nincs
csoki.
A sérelem láttán azonnal éktelen toporzékolásba és üvöltözésbe kezdett. Hédi
néni kissé értetlenül figyelte a történteket. Ilyesmi ugyanis mindeddig még
nem fordult elő a családban. Először Sárát igyekezett lerendezni:
- Szemtelen pimasz kölyök. Hogy csinálhattál ilyet! - mondta.
S egy jókorát Sára fenekére húzott a kezével. Ám közben Péter továbbra is
irtózatos hévvel bömbölt. Hédi néni megsimogatta buksi fejét s próbálta
vigasztalni:
- Sebaj kicsikém, mindjárt kapsz másikat! - szólt Péterhez.
Persze a lelke mélyén tudta, hogy mindez kegyes hazugság, hiszen a bengáli
finomságból már nem volt több szelet. Hogyan tehetném jóvá ezt az átkozott
malőrt? - töprengett magában az anyuka. S ekkor hirtelen az eszébe ötlött,
hogy vitrinje fiókjának mélyén mindig van egy kis tartalék nassolni való.
Átment hát a másik szobába és hozott Péterkének egy zacskó cukorkát.
- Na, ne sírjál már kedvesem! Nézd csak, mit hozott neked az anyuci! -
suttogta a fülébe. Figyelj csak, ez mind a tiéd! - mondta Péternek, és
kezébe nyomta a zacskó cukorkát.
Péterke szeméről a könnycseppek lassacskán felszáradtak, s jóízűen majszolni
kezdte a cukorszemeket...
A családi béke lassan helyreállt, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Ha
nem hiszed, járjál utána!
*** 29. ***
Csatlós András: Levél a Fiamtól. Mindenkinek.
E-mailt kaptam a saját fiamtól. Szokatlan, mert beszélő viszonyban vagyunk,
sőt ha akar valamit nem olyan nagy a ház, hogy ne találjon meg. Rászántam
magam és elolvastam. Lebilincselő olvasmány mondhatom. Stílusa és
szerkezete, olyan amilyet 22 évesek használnak, hogy honnan indult azt már
senki nem tudja.
Elhatároztam, hogy közre adom. Elnézést mindenkitől a tegeződő írásért, de
így kaptam, s így érzem eredetinek.
Sziasztok, Andris vagyok, és bűntudatom van, mert nem továbbítottam kb. 50
milliárd körlevelet, amit olyan emberek küldtek, akik tényleg elhiszik, hogy
ha továbbküldik, akkor egy szerencsétlen dél-amerikai gyermek, akinek melle
nőtt a homlokára, elég pénzt gyűjthet a műtétjére, még mielőtt a szadista,
pénzéhes szülei eladnák egy vándorcirkusznak. Te tényleg elhiszed, hogy Bill
Gates mindenkinek (neked is) 1000 dolcsit fog adni, ha továbbítod a levelét?
Hová süllyedhetünk még? Na nézd csak!!! Ha legördítem ezt az oldalt és
kívánok egyet, akkor a Playboy összes cicáját megtöcskölhetem tíz évre
visszamenőleg!!! Micsoda baromság. Lényegében arról van szó, hogy mindenki
bekaphatja a bal nagylábujjamat, akinek nincs jobb dolga, mint ostoba
láncleveleket továbbítani nekem.
Lehet, hogy az éjszaka leple alatt eljön értem a gonosz körlevél-manó és
álmomban s...rúg, csak azért, mert félbeszakítottam egy láncot, amelyet
Szent Péter kezdett el Krisztus után 5-ben, és ebbe az országba törpenövésű
zarándokokkal érkezett a húsvét körmenettel. Le van sz..va. Ha már
továbbítasz valamit, legalább küldjél valami minimálisan szórakoztatót! Az
olyan típusú e-maileket, mint\" küldd ezt tovább a 10 legjobb barátodnak, és
akkor ez a nyomorult, szerencsétlen embercsökevény valahogy majd kap két
fillért valami \"mindenható lénytől\", na ezeket már kb. 900-szor láttam!!!
Irtóra nem érdekel. Mutasd meg, hogy intelligens vagy és gondold végig, hogy
mihez járulsz hozzá ezekkel, a levelekkel. Feltehetőleg a saját
népszerűtlenségedhez. És akkor mit tegyél, ha olyan levelet kapsz, amely
életveszéllyel, vagy szerencsétlenséggel fenyeget most és mindörökké?
TÖRÖLD LE! Ha vicces, küldd tovább. Ne bosszantsd föl az embereket azzal,
hogy bűntudatot ébresztesz bennük valami fogatlan botswanai leprás iránt,
akit 27 éve odakötöztek egy döglött elefánthoz, és PONT az az öt forint
fogja megmenteni, amit akkor kaphat meg, ha továbbküldöd ezt a levelet, de
azonnal.
Most pedig küldd tovább ezt a levelet mindenkinek, akit ismersz, különben
holnap reggelre fogakat növeszt a nadrágod és szétmarcangolja a nemi
szervedet!
Ennyi a levél. Annyit hozzátennék, ritka ugyan, de most egyetértünk fiam!
Büszke vagyok, az alma nem esett messze a fájától.
*** 30. ***
Osváth Tamás: ZUHANÓREPÜLÉS
Eczken Sándornak kicsattanó jókedve volt aznap reggel. Nem is értette, hogy
az egész hová párolgott el estére. Mindenesetre rádöbbent, hogy ő már nem
azonos önmagával. És ezt az érzést nem a szívszorító hányinger okozta, hanem
valamiféle gyengéd bizonyosság. Tudta, az enyhe rosszullét csak egy
figyelemelterelő tünet, tulajdonképpen szervezetének védekező-mechanizmusa.
Csak rájönne, hogyan lenne képes kiiktatni. Nem akart ellenállni. Inkább
sodródni. Valahová, ahová nem követhetik.
Beült az autóba. Miközben gyorsított, furcsa, érdes, búgó hangot vélt
hallani. Nem a szokásos motorhangot. Mindegy, nem érdekes. Ahogy az
autópályára ért, hirtelen elmúlt dacdepressziója. Sőt, kivételesen képes
volt ellenállni a kísértésnek, hogy elsüllyedjen az önsajnálat kényelmes
mocsarában. Helyette elmerült a nikkel-zsíros képzelgés vonzó távlataiban.
Most még a szokásos késztetése is alábbhagyott, hogy a sztrádán egy gyors
mozdulattal jobbra tekerje egy félfordulattal a kormányt. Arra gondolt, hogy
igaz, hogy nem szereti a munkáját, igaz, hogy a felesége már nem érdekli,
sőt voltaképp a gyerekei sem fontosak számára, ha nagyon belegondol. Mégis
boldog, amit persze nem tud felfogni; de érezte, sejtette, hogy így van.
Harmincegy éve óta ezen a márciusi napon lehetett a legboldogabb, leszámítva
érdektelen gyermekkora néhány kedves percét. És ma még fizetésemelést is
kapott, nevetett fel hangosan. Mindig azok kapnak, akik igazából nem is
kérnek. Őt például nem izgatja, mint ahogy annyi minden más sem. Csak persze
ez nem látszik. A felület sértetlen. Diadalmenet-mentes, rendezett polgári
lét. Idillikus családi élet; okos, jólnevelt gyerekek; ház kerttel,
kutyával; csupa szép közhely. Sokan még irigylik is, bolondok. Mindig
ilyenkor szeretne meghalni, a pillanatnyi szertelen boldogság örömmámorában.
De most nem lehet, sohasem lehet. Vagyis nem akkor, amikor szeretné, hanem
egyszercsak, kedden délután háromnegyedötkor, mikor éppen mást tervezett
csinálni. Ezzel nincs is baj, gondolta, csak attól retteg, hogy úgy megy el,
hogy félbehagyja egy könyv olvasását. Ezért mostanában már nagyon ritkán
olvasott regényeket, inkább csak novellákat vagy folyóiratokat. Ha mégis
belekezdett egybe, általában nyaralás alatt vagy esetleg a munkahelyén
(először titkon, majd már nyíltan is, szerencsére a kollégái jól tűrték).
Lényeg, az alacsony kockázat. Mosolyogva emlékezett korábbi éveire, mikor
vezetés közben olvasott. akkoriban nagyon vonzotta a veszély, meg az élet
is. Mostanában már nem okozott izgalmat neki a kockázat, hacsak lehet,
elkerülte. És az életből is (többnyire) elege volt, mégis félt a teste
megsemmisülésétől (a lelke már rég nem érdekelte). Mindezzel együtt jól
érezte magát, sőt mondhatni boldog volt.
Otthon persze mit sem vettek észre átváltozásából. Segített a
gyermekfürdetésnél, bár úgy tanították, hogy nem segíteni kell, hanem
résztvenni. Ő részt is vett, mindenkinek az életében, akiket úgymond
szeretett. Csak a sajátjában volt kívülálló, de ezt a helyzetet perverz
módon élvezte. Mostmár nevetett egykor nagyon fontos önkifejezési
próbálkozásain is, nem voltak további ambíciói. Ezúttal nagyon letisztult
és egyértelmű, harmonikus álomnak volt vendége, elmaradtak a szokásos
rémálmok.
Másnap iszonyú gyomorfájásra ébredt. Kezdődik, suhant át rajta a gondolat,
de annál jobb, legalább megszabadulhat az őt gúzsba kötő bőrtől, hústól és
csonttól. Felkelt, megitta a kávét, bár ettől csak jobban fájt. Elbúcsúzott
a családjától, kiállt a garázsból és elhajtott. A munkahelyén nem történt
semmi különös, egy kollégája névnapját ünnepelték. Délutánra elhagyta a
gyomor-panasz. Még egy nagylélegzetű munkát is be tudott fejezni. Mikor
hazaindult, a szívszorító érzés a torkától a gyomráig hatolt. Arra gondolt,
milyen szép-szürreális álmai voltak. Vagy inkább szürreális élete és unalmas
álmai. Mindegy, figyelme most már a rá váró otthoni kulináris élvezetekre
terelődött. Elhatározta, hogy este új regénybe kezd bele.
Másnap kora délután az autópálya leállósávján parkoló autóban találták meg.
A motor még járt, mindig pedáns ember volt, teletankolva indult haza. Keze a
telefonon, de mintha meggondolta volna magát és végül visszatette a helyére.
Kedden délután háromnegyedötkor.
*** 31. ***
Csatlós András: "Disznókódás"
Gőzerővel ment a munka s közeledett a hétvége.
Kollegám Laci megszólalt: Haza megyek hétvégére, mert le kell vágni a
disznót.
Laci nem csak munkatársam volt, de jó haverom is, és tudtam róla, hogy egy
nógrádi faluban élnek szülei. Módos embereknek számítanak arra felé. Mi sem
bizonyította ezt jobban, mint segítettek fiuknak kocsit is venni. Többször
hívott már, hogy menjek le hozzájuk, de nem jött össze, valahogy amikor neki
volt jó, én nem értem rá.
Te Laci kérdeztem. Nem lehetne a disznó körül kicsit őgyelegni?
Miért akarsz te ott őgyelegni?
Harmincöt éves vagyok, sem én sem a fiam még nem látott disznóvágást csak a
tv.-ben.
Folklór nem lesz az biztos - válaszolta-. Elfértek gyertek nyugodtan, ha
szerettek hajnalba kelni. Mikor mész haza Laci - kérdeztem -. Szombat reggel
és este jövők is vissza.
Fél ötkor itt, meg itt felveszlek benneteket. Nagyszerű, éljen az "öldöklés".
Kisfiamat, aki bő 5 éves volt, panelben született és nevelkedett, kioktattam
előre:
Csendben maradsz, nem nyúlsz semmihez, ha valamit szeretnél, szólj nekem.
Felvirradt a várva várt nap, illetve, még nem virradt mikor elindultunk. Egy
jó óra alatt, meg is érkeztünk. Útközben kérdeztem Lacitól. Megbeszélted a
szüleiddel?
Anyámnak szóltam- de Apámmal 2 éve nem beszélek, de ez faluhelyen nem ritka.
Megérkezésünkkor, üdvözöltem a háziakat.
A pálinka után a sertést kivontatták az óljából, visított is. Már este rossz
sejtése lehetett, mert életében először nem kapott enni.
A gazda kérdezett: Kér valaki vért hagymával? Jelentkező nem lévén kiadta az
utasítást: akkor lesöpörni a vért.
A böllér jött és elkezdődött a véres jelenet: szúrás, dőlt a vér, négyen
fogták le a derék sertést haláltusájában. A disznó visított a gyermek,
akinek a vállát erősen fogtam reszketett egész testében.
Nyugi mondtam a kisfiamnak, s még erősebben fogtam a gyereket.
A kutyust, egy pulit előtte elzárták a burgonya verembe, mert egyszer már
"rendet tett" a disznóvágáson, mikor visított a sertés szétzavarta a ház
népét. Nagy szám volt, mesélte a barátom, a disznó megszúrva rohangált, s
minden csupa vér lett. Hiába itt vagyunk az erdőhöz közel, s a kutya arra
van idomítva, ha az állat sír, megy és menti.
Miután lelke a disznónak elköltözött erről a világról, kezdődött a
pörzsölése. Nem szalmával, hanem PB. Gázpalackkal, melyet egy lavór
forróvizben helyeztek el. Vakarták mindennel.
A gyerek meg én néztem. A kisfiam kérdezgetett én válaszoltam. Apu mondta de
piszkos az a kutyus. Tévedsz feleltem én. Az a kutyus itt lakik az udvaron,
életében még nem volt bent a házban, itt más a kutyus feladata. Megnéztük a
csirkéket voltak szép számmal és még sok-sok disznó, amely éppen enni
kapott.
Laci - kérdeztem - sokat visított ez sertés vagy keveset? Átlagos
válaszolta.
Tél volt rendesen fel voltunk öltözve, s néztük a munka előre haladását.
A fiam nem fogyott ki kérdéseiből. Az egyiket félhangosan tette fel nekem:
Apu: A téli disznóból lesz a téli szalámi? Puff neki, már csak ez hiányzott
nekem!
A jelenlévő falusiak igen jól neveltek voltak, nem nevették ki a gyereket
csak derültek ki-ki a maga módján. A gazda odajött, hogy hívnak kisfiam:
Andris válaszolta csendesebben a fiam. Gyere Andris ezt a disznót közösen
feldolgozzuk, apádék meg menjenek a pincébe bort kóstolni. Még annyit,
jegyeztem meg csendesen, hogy a gyerek úgy van öltöztetve, hogy nem gond, ha
összekeni magát.
Gyere, ne vitatkozzunk, mondta haverom, Apám tud vigyázni a gyerekre ebben
egészen biztos, lehetsz.
Azt hiszem, itt értette meg a gazda mi az a városi gyerek, és mi fogalma van
a falusi életről.
Miért akartunk mi a disznó körül settenkedni.
Innen, már igen-igen jó dolgom lett. Szabadon nézelődtem - s a borospince
után igen virágosnak láttam a világot. Nyílt üstben olvasztották a
töpörtyűt, és ez gyermekkoromat idézte, mikor még Édesanyám a zsírszalonnát
sütötte ki lábosban. Sajnos ilyen már nincs, mert korszerű háztartásban
olajjal főznek. Ha zsírt akarok, veszek másfél kiló oldalast és megsütöm
zsírban, azt lehet kenyérrel enni. De a katlanban, folyamatosan olvasott
zsírnak és tepertőnek nincs párja. Készült a hurka és a kolbász. Mindenki
sürgött forgott.
Mit nem látok a fiam disznóbelet fuj, kolbászt tölt,- tekerte a darálót
rendesen- nagyon jól érezte magát.
De ami az egész dologban a legjobb volt, a disznó hasítása, szétszedése.
Nekem új volt, mert a hentes ezt is másképpen teszi.
Szenzációs lett a sült kolbász -nagyon ízlett- de vendégségben nem lehet az
asztal lábát is megenni, így bánatomra csak illendően kóstolgattam.
De az evészet fénypontja, mindennek a koronája a Toros töltött káposzta
volt. /Szándékosan írtam nagybetűvel, megérdemelte./ Mint később a kocsiban
megtudtam hazafelé a fiam külön koszton volt, mert a gazda Őróla
gondoskodott. Az egész dologban csak attól féltem, hogy nehogy nagy
gyomorrontás legyen az ügyben, mert mi a zsírhoz nem vagyunk hozzá szokva.
Nem lett. De igen szép nap volt.
Folytatása az, hogy nejem, aki sajnálta, hogy másik fiammal otthon maradt,
pár évet csúszott csak, mikor befizettünk a falusi turizmusba, mert panelben
sok mindent lát a gyerek, de a falusi életről fogalmai nincsenek.
A kérdése a fiamnak megválaszolatlan maradt. Ma sem tudom, hogy miért téli a
téliszalámi, de azt tudom, hogy nem csak téli disznóból készül.