VERS KATEGÓRIA
*** 32. ***
Angel: VITRIN
Két évbe telt
Mire a döntés
Megszületett.
Árajánlat hegyek
Ostromoltak bennünket,
Választásunk mégis
Egy általánosra esett,
Hirtelen felindulásból
Kettőt szereztünk be.
Fiaink szerelték
Őket becsülettel.
Két hétig üresen állt,
Titkárnők gyöngye
Gyűjtötte a mintát.
Információ halmaz
Fogadta teljesen,
Este lett
Mire kibogozta a lényeget.
Szépen elrendezett
Polconként keverte
A bemutatóra szánt tételeket.
Lelkét megviselte az eset
Rémálmaiban most is
A vitrin előtt áll
Várja a döntéshozók válaszát.
*** 33. ***
Csontos Márta: Egyenlet
Ha a sötétség és a mélység összeadódik,
meglazul a biztonság képlete,
s nem tudhatod,hogy az irgalom és a gyötrelem
a másik oldal felbontott zárójele.
Ha a csodálat és közöny kétszeresre duzzad,
hogyan egyszerűsíthető a céltalanság?
S ha a magány négyzete az árvaság sokszorosa,
bővíthető-e a kilátástalanság számlálója?
Nevezőben szorzod a mosolyt a lehetőséggel,
mégis csökken a növekedés ereje,
tört vonal alá reped a bizonyosság,
s közös többszörösébe fullad a világ.
Ha a szeretet és gyűlölet elosztva nulla,
értelmet kaphat-e a tétel bizonyíthatósága?
Kivonhatod-e a reményből a boldogtalanságot,
létedben megfordíthatod-e az azonosságot?
Ha a hazugság nem több, mint képmutatás,
átmegy-e mínuszba az erény értéke,
s ha a szánalom nem a tisztaság bővítménye,
értelmet kap-e életed átrendezhetősége?
*** 34. ***
Fenyvessy Szilva: Kapaszkodunk a fába
Mondd, hová lett az ijedt szerelem?
Elbújt? Gyorsan vagy lassan kergetem?
Mert lehet a másik meleg, gyáva, hűtlen
épeszű, bolond vagy szívében összetörten,
gyűrheti a bőrt combomon
haraphatja számat
bugyimban matató keze
hiába, hiába támad
csak nem veszítem el fejem
várom hogy megérkezem.
De nem jön sikoly, csak néhány sóhaj szökik meg
Jaj.. muszáj.. a szenvedélyt csak szexben kötik meg.
Igen, láncokba, bilincsekbe zárod
mégis, mindig az én ajtómat rázod!
Mikor hajtanak ki tincset arcomból,
mikor érintenek meg remegve,
mikor hajolnak úgy nyakamhoz,
hogy megfullad már odabent a testben
a fogcsikorgató rettegés?
Vagy tényleg szabadon ily nehéz,
csak úgy, ölelni, ha nem kérek mást,
mint önmagad légy itt,
hol meghajol a tudat és a szív
mert nemcsak bőrünk a híd,
közöttünk lehetne más is
mint ösztönbe hajtogatott tüzek.
Ha itt mindenki hazugsággal fizet
mert fáj, hogy most itt vagyunk
akkor mondd, ki megy s ki marad
ha félünk, hogy elhagyunk, meghalunk, megfagyunk
akkor hogyan lesz igaz a pillanat
ha kapaszkodunk a fába?
S lehet, holnap már máshol, más ölel
csak egy jelenetünk van rosszul összevágva..
De ki kérdez? s ki nem felel?
miért ne lehetne mondani,
megéri akkor is, ha holnap újból felkel a nap,
S akkor is ha csak egyszer láttalak
bárhogy van, téged vártalak.
Lehet kevés lesz egy élet. s túl sok egy pillanat.
Most ígérném, hogy soha többé újra
vagy csak veled örökre,
azt is, hogy mindig mással
és közös élet végén hamuként szürke rögbe
karodba kötözve
nincs jó válasz, ugye nincsen?
Ha odadobnám minden kincsem,
vinnéd, de mégse kéne
ha azt mondom, csak kicsit...
Gondolod, ó ez csak fényes büszkesége!
Talán hazudtam azt is, hogy engedek?
nézlek, mert nem feledtelek
mert kerested keresztem, akartad ezt
kilincset az ajtón, hogy felfedezd,
mehetsz s jöhetsz, én akkor is vagyok,
várlak, kint vagy bent nem számít, sem tegnapok, holnapok
most menjek, maradjak, jöjjek
találd ki végre, földbe bújjak, ráfeküdjek, üljek
van-e bátorságod látni, igen, mindent látni
nem csak úgy, véletlenül, lopva, félve megtalálni,
aztán megint mindent a folyóba hányni
tölgyfakoporsóba zárni.
Mondd, hogyan lehetne karjaidba fonva
egy új hajnalra várni?
*** 35. ***
Dénes Móni: Örömdal
Kerek erdőben, mely vörösen izzó
áll egy kis ház: a Szerelemkunyhó.
Ott lakunk mi ketten télen és nyáron;
kis szigetünk a tengeren lebeg, csüng egy faágon.
Egy faág, melyet Isten teremtett,
csak nekünk, hogy legyünk boldogok.
"Boldogság-faág szerelmeseknek" -
ezt mondta, és elmosolyodott.
Mosolya mint életet adó napsugár,
mindenkinek örömet hozott:
A faágon rügy fakadt, s a szigeten
felragyogtak az első csillagok.
*** 36. ***
Móricz Eszter: A magány poétája vagyok
Sebzett a szívem, a lelkem,
nem írik andalító muzsikát,
ne várj tőlem ábrándokat!
A torkom fojtogatja a sírás,
az éj, s magány poétája vagyok.
Magam vagyok,
egyedül nagyon az álmaimmal.
Itt özönlik,árad a csönd.
Magam vagyok
magányommal, mely egyre csak nő...
A ködön át nincs fény és hiába
álmodozom rózsaligetekről,
szerelemről.
Az élet innen messze van nagyon,
örökké való magányom meg csak nő...
Én nem írok szerelmes dalokat,
ne várj tőlem ábrándos muzsikát!
Már nincs semmim,
csak sivár verseim írogatom.
Már lelkemet,
szívemet szétosztottam.
Nekem nem maradt semmim,
de koldulni szeretetet nem fogok!
Álmait szövő, bús költő lettem.
*** 37. ***
Geisz László: Tóparti tavasz
Tó vizét béka fodrozza,
Elballag a felhő.
Fűzfaág a haját mossa,
Táncot jár a szellő.
Zsombék zsendül, nádas susog,
Elrejti a szárcsát.
Tó tükrében a napsugár
Áztatja a lábát.
Parti föveny zöld ruhát vesz
Hisz' tavasz van végre.
A tavaszi virágcsapat
Bámulhat az égre.
A sík tavon emelt fejjel
Egy sikló cikázik.
Öreg ladik leng a vízen,
Csend nagyokat ásít.
*** 38. ***
Bodó Csiba Gizella: Augusztusi éj alatt
Sötét éj mezőn csillag virágok
Felettem csillag-szirommal szórt a Tejút
A Fiastyúk csibéit tereli
fényes ívvel egy csillag-élet lehullt!
Számolom őket; hét kívánság
Tücsök kórus zömmögi mi-érrrt?
Kérdem én is, hulló csillag hol vész el?
vagy üzenettel jött valakiért?
Zuhanó repülésben csillag merül felénk,
Földünkről valaki távozott?
A lehulló csillag, s a földről induló
Félúton vajon találkozott?
*** 39. ***
Nyári Zsolt: Cím nélkül 3
Arcodon, a ráült meglepetést
Szemeidben a bizakodást
ez volt az első
Amit láttam Én.
Szívedben a maró kételyeket
Lelkedben, a Boldogság
utáni vágyat,
ez volt az első,
Amit láttam Én.
Ott állt előttem egy ember
Egy csodálatos nő
Gyönyörű tekintettel,
ez volt az első,
Amit láttam Én.
Hangja, mint a méz
Ajka, mint egy
rózsa bimbója,
Szeme ragyogott, akár
a csillagok,
ez volt az első,
Amit láttam Én.
Aztán eggyé lett
Két szív, majd
összeforrt két élet,
ez volt az első,
Amit éreztem Én.
Két külön szív, melyek
Egyszerre dobbannak
Teszik a dolgukat
minden nap,
ám de végül:
A halál szerszámán
megcsillant a fény
Ez volt az utolsó
Amit láttam "én".
*** 40. ***
Rudi Bálint: Vágy talány
Ó miért?! Ó miért lélek a lélek,
Ha nem léphet az élet színterére?
Miért vágyom úgy rátok,
Hogy legyek szolgátok, ó lányok!
Hol ér véget, mi most éltet,
Hogy vétkes tűzben égjek?
Ó vágy! Te sóvár! Mi sors vár,
Ha nem köt téged korlát?
Miért vétek, ha szépnek
Gyönyöréből kérek?
Hát égjek! Égjek!
A pokolra térjek.
Ha vágyam vétek,
Hogy szeressem éltem.
*** 41. ***
Molnár Szilvia: Mindennapok
Fáj a csönd
szelíd szükségből
fonom viselkedésem -
húsom árva
dögkeselyűjét várja
a kereszten.
*** 42. ***
Nagy Erzsébet: Erdélyben
A hold sápadtan terpeszkedik a horizonton, a nap utat tör magának a
hegyek mögül, fénye végighalad az égbolton, átöleli a napraforgók
vágyakozó sárga tárnyérjait. A fák közzé belibben az erdő tündére,
táncot jár a fák között villódzó fénysugarakon, maga után húzza
ködfátylát, aminek vége még rajta ül a völgyeken. A hajnal könnye
végigcsurog autónk ablakán, mintha siratná az előbukkanó hargitai
hegyek múltját. Remeg a reggel.
Sustorognak a hargitai fenyők
Beborítják súlyos esőfelhők
Mint délceg katonák állják az erős szelet
Vigyázba, hallgatag, s az eső lassan pereg
Sustorognak a hargitai fenyők
Századok történelmét mesélik az erdők
Súlyos esőcseppek siratják a múltat
Zokogva hívják, várják az anyjukat
Kiszakadtak anyjuk öleléséből
Árva gyermek lett erdélyi hegyekből
Millió virága , völgye, dombja, háza
Kárpát-medencével újra eggyé válna
*** 43. ***
Péter Erika: Futómadár
(Születésnapomra)
Hallom, ahogy halad
az idő. Felsebzi a lábam
az elfáradt cipő.
Futok. Hervadt hajam
fodrozza a szél. Röpül, s megelőz
egy száraz falevél.
Rohanok. Csüng rajtam
a bánat. A vadóc vadhajtások
szaggatják ruhámat.
Ezüst harmat hullik,
alkonyul. A futómadár szeme
homályba borul.
Állok. Csak az idő
siet. A távolban a végtelen
és egy csillagsziget.
*** 44. ***
Vilcsek Adrienne: Életvonat
Kanyarogva fut, robog az életvonat.
Percemberkék róják végtelenbe futó útjukat.
A peronnál vigyázz, nincs lassulás, nincs megállás.
Ha mozdulatlan maradsz, nem leszel más, mint
Végső lakoma, csaholva marcangolja szét tested
az idő vasfoga.
Nem menekülhetsz, nem pihenhetsz.
Lázasan forog a mókuskerék ezernyi létrafoka.
A tegnap tovatűnt mint egy villanat, s ha nem
Igyekszel, hogy elkapd a holnapot, szétpukkad,
S öledben válik semmivé, többé hiába kutatod.
Miért e sietség? Miért az ádáz, konok hajsza?
Lényed, s élted az elfolyó idő nyúlós iszapja,
Előbb vagy utóbb betakarja. Elfed, szétmállaszt
És elporlaszt a feledés. De addig indulj te is, ne
Tétovázz, ne várj, mert helyedet elfoglalja más.
Váltsd meg jegyed, nevezz be te is a nagy futamra !
Kapaszkodj a tegnapba, habzsold a mát, tedd magadévá
A holnapot konokon, hiszen Percemberke vagy te is
a végtelenbefutó életvonaton.
*** 45. ***
Szabó Gitta: Vonaton
Az ajtó előtt kaptam helyet,
Egyszemélyeset.
Éljen!
Kényelmesen elférek,
S nem lógok át a szomszédom ölébe.
Szatyromat a karfára teszem.
Leülök, szemem behunyom.
Elaludt! Gondolhatná, aki néz.
De nem!
Mint, mis Marple kémkedek.
Fülelek! A neszeket figyelem!
Halk beszéd, suttogás!
Surrogó hang, sziszegés!
Fülsértő zaj,
Majd csoszogás!
Kinyitom a szemem.
Az ajtó tárva,
Beszűrődik a kerekek kattogása.
Jött a kalauz.
Jegyemet nyújtom.
Nézi! Majd ír, és lyukaszt:
- További jó utat! S elmegy.
Ismét behunyom szemem.
Most már aludhatnék is.
Akár!
*** 46. ***
Hanyecz István: Intő szavak
Megjött a várva-várt nyár
melegét ontja végtelen határ
ember és természet erre várt
költő s múzsa egymásra talált
Rímes sorok követik egymást
rímfaragók nemes gondolatát
szólnak szépet, szívhez szólót
hangos szót, meggondolandót
Földünknek lakóihoz intelmet,
mennyi félelmetes katasztrófa
amely a vén Sárgolyót itt sújtja
Emberiség ébredj jólét árnyékába
Óvjuk öreg Földünk a jövőnek
Legyen biztosan szép nyara a
Megszületendő unokáinknak
Hallgassunk végre az intő szókra
*** 47. ***
Kovács József Tibor: Magyar? Jelen.
Nincs forradalom halál nélkül
Ingoványra épített légvárak
Kezében kulcsai minden zárnak
És bűne, ha volt majd elévül
Vagy kezet mosnak mosott kezek
Szádra feszül múlt titkaik leple
Hiába ásnál nem juthatsz messze
Letűnt kora homokba veszett
Nincs forradalom halál nélkül
Nincs már érték, amely példa lenne
Nincs itt tiszta szív és hit sincs benne
Nincs lélek, nézd csak merre szédül
Ha feltűnik egy hamis isten
Ígérve vagyont, címet, hatalmat
Vér a vérnek sírgödröt kaparhat
S szavadért megköveznek ingyen
*** 48. ***
Árvai Emil: ŐSZ
a/
Reggel már fázom... igaz,
tegnap még átölelt a nap,
elpirult s szaladt... El-vérző fák alatt
rőt ravatal: hullt lomb, tavalyi gaz.
Néha-néha meglegyint:
avart kavart a szél.
Erdő-rét halkan elalél...
jő a tél... didergünk megint.
b/
Festi a fákat lágy napsugár,
potyognak színes könnyeik:
szemfödél fáradt földre itt...
Langy légben gyászos varjú száll.
Előkerülnek kóborló cinkék,
szekrények zugába hantolt kabátok;
hűlt kályha gyomrában ébred zsarátnok:
kaparó torkomra meleget innék.
Síelni készül az ifjúság,
hóesést várnak gyermekek...
Őszülő nagyszülő elmereng:
ezt a dalt már nem neki húzzák.
*** 49. ***
Ábrahám Istvánné: GYÁSZ
Lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
Felfalták saját fényüket
tömjénes nappalok.
Halkan, komolyan mint a nagyok
megnyugodni csak szépen,
míg el nem fogynak a hajnalok
ezen a néma égen.
Halált fogantat minden éj
szétfoszló életeddel.
Úgy mentél el mint bíbor fény
mikor mélyül a reggel.
Csendben, komolyan mint a nagyok
lehiggadni csak szépen
míg meg nem halnak a hajnalok
a földfekete égen.
S lassan a fojtó rémület
félelemmé fagyott
s felfalták önnön fényüket
dermesztő nappalok.
*** 50. ***
Angel: Péntek esti buli
Első állomás Révfülöp volt
Kirakodó vásáron kívül
Csak dodgem volt
Táncos lábú lányaink
Nem vágytak erre,
Ezért visszapattantak a járműbe.
Száguldott is a kis csapat
Pásztázva a fénysugarakat.
Fövenyesen elgurultak
Egy hely mellett
Ahol kétes alakok
Mustrálták őket.
Hirtelen megfordultak
Tovább mentek.
Éjfélt ütött az óra
Mire Tihanyba értek.
Kicsit megpihentek
Lüktető vérüktől
Balatonfüredre kerültek.
Sétálgattak egy keveset
Majd a furcsa sétányon
-Mely a magyar tengerhez vezet-
Lejutottak a dicsibe.
Pöpec kis hely volt
Retro zene ment
Lányainknak pont megfelelt
Hajnali háromig
Ropták szüntelen.
Kidőltek teljesen
Másnap reggelig
Húzták a lóbőrt rendesen.
*** 51. ***
Csontos Márta: Szökik a nyár
Fekete árnyék siklik a fákon,
szél-tölcsér mozdít lombot nevetve,.
Forró örvény kavarog, s egy fűzfa
alázatos teste tapad a nyárfa kérgére.
Kórót ölel a kacér folyondár,
mégis titkon érzem, szökik a nyár.
Fény hátán vonul a lárma,
szirmok közé zuhan a melegedés,
végtelen kék szalag az idő lánca,
a viruló lüktetés csupa szemfényvesztés.
Megbabonázva mozdul a határ,
mégis titkon érzem, szökik a nyár.
Megújulás pezseg. Növényi suttogás
szivárog füledbe. Könnyű ölelés.
A lényeg hiánya árnyékba szűkül,
távolba süllyed a pillanatnyi helyzetelemzés.
Sarjad a gondolat tekervénye, énekel a zsoltár,
mégis titkon érzem, szökik a nyár.
Zsarnok diadala a búcsúzás. Várj még!
sebeim takarja a bűvölet korongja,
lenyomatom porlad a szépség asztalán,
gyötrődve haldoklik a távlatok látomása.
Még lángot vet a szívemben a gyenge sugár,
mégis titkon érzem, szökik a nyár.
*** 52. ***
Fenyvessy Szilva: Szabadság
Mondd kinek adjam a kincseket
mit ölembe szórsz
mondd, kinek mondjam el,
Mert újra, s újra szólsz
de nem akarnak hallani
nem akarnak ölelni
s nem akarnak látni
sem megtalálni, várni
És hogyan mondjam el
Kóborol a szeretet
Kóborol a vágy
Ajtókon kopogtat
De senkit nem talál
Jaj, megriadnak
Elszaladnak
Ha szembejössz,
A rémület megkötöz,
s
elakadnak a folyók
felszáradnak az utak
elapadnak a felhők
megtámadnak a kutak
ennyi fény, ennyi fény
s mégis, elfogy belőlem a remény
mert csak tényeket számoló irigy mohó kezek
gondolatrendőrség, inkvizítor gyülekezet
ítélni akar, szenvedni, fájni
még egyszer, utoljára visszavágni..
hogyan hozzam el
a vigasztalást
ha mindig csak szomjazni akar
mert azt hiszi mindig a kút mellett
a legnagyobb a köd s a vihar
itt szólni akar a madár
és úszni a hal
itt égni akar a tűz
és hívni a dal
itt nőne a búza
és ringna a fű
itt várna az élet
mert gyönyörű
itt élni akar a kóbor napfény
itt élni akar az árva virág
itt élni akar a hontalan fa
itt élni akar egy igaz világ
*** 53. ***
Dénes Móni: A törékeny Boldogság avagy Versek a Boldogsághoz
I.
Nem elég a Boldogságot megszerezni,
végig érezni kell.
Nem elég egy kis szigeten megpihenni,
az Öröm legyen mindig közel.
Nem elég azt mondani: szép volt;
de lesz-e folytatás?
Nem szabad elfelejteni, hogy volt,
mert a most, az mindig valami más.
(Hisz kényszerű a változás.)
II.
A Boldogságot keresheted: nem jelentkezik.
A Boldogságot üldözheted: utol nem érhetik.
A Boldogságot kérdezheted: Miben rejlik a lényed?
A baj csak az, ha elérted, még akkor is reméled.
III.
Mit tudsz te? Te. te elvarázsolt!
Mindenbe belebújsz, mindenkit csak vádolsz!
Bűntudatot keltesz, ha túl sokat vagy nálam:
önzőnek hiszem magam, a sorban állnak még utánam!
Tartják kis kalapjukat: egy falat Boldogságot!
De én nem eresztlek, sőt, inkább kiáltok:
Boldogságot! Boldogságot mindenkinek!
Hisz ezt az érzést nem értheti meg,
ki nem fogta még e gyűrűt, aranyat!
Boldogságot. boldoggá tenni a világot..
Boldoggá tenni a világot. szépséget, jóságot,
optimizmust, sok barátot.százat és ezret.
és soha nem lankadó vállalkozókedvet.
IV.
Megmerítkezem benned,
mert jó vagy és meleg.
Puha vagy és vörös,
simogató, örök,
lágy, szeretetteljes.
Fürdöm benned, kedves.
*** 54. ***
Móricz Eszter: Szőke hajam lebben a szélben...
Sétálok magányom
macskaköves utcáin.
Szőke hajam lebben a szélben.
Ezer falevél cinkosan
parolázik velem.
Nem állok meg, megyek tovább.
Nem érdekel, ha utamba
állnak, - csak megyek, rohanok
tovább. Szőke hajam lebben
a szélben. Napot hozok
boldogan, fényeket, pompázót.
Fölnézek az égre, a szikrázó
mindenség mosolyogva
nyújtja felém két kezét.
Szőke hajam lebben a széllel...
*** 55. ***
Geisz László: Illúziót öl a látomás
Úgy pereg le énelőttem,
Mint eső az ablakon,
Életből már elköltöztem,
Hangomat nem hallatom.
Felszámolásra kerül majd
Életem egy darabja,
Hogy miért és mily remény hajt,
Majd a homály takarja.
És tudjátok kortársaim,
Gyűjtik majd az írásaim
Két karukat széttárva,
Majd egy szemétkosárba.
Új próféták újat szólnak,
Ki régi az tévedett.
Ki tudja, hogy mi lesz holnap,
Senkitől sem kérdheted.
Agysejtbányák tűnnek sorban,
Gaz növi be helyüket.
Bízhatunk az utókorban,
Hogy megtűrnek bennünket?
Lesznek, akik fennmaradnak,
Sok sikert kívánok annak,
De lehet az enyészet
Felfalja az egészet.
*** 56. ***
Bodó Csiba Gizella: Ezer év - röviden
Lassan épülök, mint a cseppkövek
ezer éveket élek, hogy fejlődjek
egyetlen lélek-réteget!
*** 57. ***
Nyári Zsolt: Egy lehullott könnycsepp
Egy lehullott könnycsepp
Többet mond ezer szónál
Egy lehullott könnycsepp
Többet ér bármi másnál
ha arról van szó,
hogy elmondjam, éreztessem
Mennyire Szeretlek.
Egy lehullott könnycsepp
Melyben benne van minden
Olyan az én Szerelmem is
olyan szép, olyan tiszta
és megfoghatatlan.
Egy lehullott könnycsepp
Mellyel megvallom
érzéseimet
Egy lehullott könnycsepp,
mely egyet mond:
Szeretlek, Szeretlek Téged.
*** 58. ***
Rudi Bálint: Miért őrült a világ
Mily őrült a világ.
Mily rejtély a végzet.
Mily hervadó virág
A tehetetlen lélek.
Mily erő kell most, hogy alkoss?
Miért vársz, hogy végre élhess?
Hisz hervadó virág,
Ha tehetetlen a lélek.
*** 59. ***
Molnár Szilvia: Két gondolat
arcodnak titka
redőibe zártan
távol látszó fény
(arcodnak titka
redőibe zártan
elérhetetlen fény)
tiszta pillantásod
burkába zártan
remeg a holdvilág.
*** 60. ***
Nagy Erzsébet: Városom
Itt voltak első lépteim,
itt ért először napsugár,
itt ragyogott rám
anyám szeme először,
itt zárt karjába apám.
Hajdú város, régmúlt időket idézve,emlékeimbe őrzöm,
s gondolatom visszaszáll gyermekéveimre.
Csendes utcák, suttogó falombok
lovak ütemes koppanása a macskaköves utakon,
szegénység, hagymaleves, kenyérhéj
akkor még az is ízletes volt.
Ünnep volt, ha hús került az asztalra s anyám kalácsot font.
Rossz emlékeim eltemettem mélyen, nem akarok emlékezni rá,
miért is bántanám apámat, a föld rég befogadta már.
Amit éltem, s megéltem, az mind az enyémek,
még ha néha rémálmok gyötörnek is,
a jókat őrzöm szívemben, testvéreim kacagását,
s ablakom alatt a búgó gerlepárt.
Itt éltem városomban, s hiába vágytam másfelé,
fogott a föld, az ismerős arcok, a galambfészek a fán,
a mézédes eprek az eperfánkról,
itt értek csalódások, örömök és bánatok,
gyökereim itt vertek tanyát,
álmodozó ifjúságom, vágyaim, mind, mind idekötnek
most már hiába vágyom messze idegenbe,
városom ölelése szorosan tart, el nem enged,
lehet, nem is akarom igazán.
Sok-sok év eltelt, hol van már
a macskaköves körút, a nádfedeles házak, már csak emlékek,
helyére csodás "paloták" épültek, modern házak, lakótelepek
de Bocskai szobra ugyanúgy ma is büszkén áll a téren.
Itt születtem, itt ragadtam végleg
S hiába jártam távoli tájakon
Hiába hívtak csodás messzeségek
Visszahívott hazám, s otthonom
Épülő, szépülő városom,
itt vagyok neked.
El sohasem hagylak,
testem, lelkem tied.
*** 61. ***
Péter Erika: Boldogságom ára
Véres fémdarabok.
Csikorog a mélység.
Éles, fényes sínek,
vonz a halál-éhség.
Visszafojtott könnyek,
mosollyá vált sikoly.
Flitteres rongyruha,
mind molyrágott idol.
Fülsértő huzatzaj.
Rettegő sínpálya.
Vér és mesevilág,
egy koldus imája.
*** 62. ***
Vilcsek Adrienne: Én a kozmosz gyermeke vagyok
Én a kozmosz gyermeke vagyok. Szülőanyám az éltető energia, a
Vörösen izzó, kápráztató napkorong,
Nemzőm a vad, sötét éjek királya, temetők őre, a büszke fényű,
Százarcú hold.
E földi lét nekem csupán egy röpke pillanat. Karmáim gyűjtőhelye,
Ahol a végtelen hátán vágtató zabolátlan lelkem mielőtt tovább
Repülne megáll, s körülnéz egy maroknyi időre.
Ezernyi létem pillanatnyi rezdülése, anyagi testem múlandó
Otthona.
Lelkem éteri messzeségbe vágyik, veszteni kívánja rozsdás láncait.
Harsonát fújok hát, ezernyi dobszó kísérje hangomat.
Jöjj, te sápadt arcú, fekete lovag, járjuk el végső, vad, kacagó
Násztáncunkat.
Nyíljatok meg, ó Egek, szólaljatok meg harsonák,
Vágtassatok át a hasadt felhőkön vérgőzös, fekete paripák.
Szoríts magadhoz, lovagom, erős karod abroncsként öleljen át,
Így köss magadhoz, s repüljük át együtt a szurokfekete éjszakát.
Segíts kitörni e fullasztó mélységből, elnyűtt, fáradt testem szűk, dohos
börtönéből.
Segíts elhagyni ezt a bűzös, fortyogó krátert, ezt az izzadtságszagú lápot,
kérlek, hagyj elmenni és felfedezni egy jobb, egy igazabb világot.
Engedd, hogy lelkem felajzott, büszke nyílként hagyhassa el az anyagi
létet,
s repüljön szélsebesen a végtelen térbe, a megújulásra váró lelkek, s a
letisztult
értelem fényben fürdőző mezejére.
Hol előző életeim tetteit mint egy könyvet kiolvashatom.,
s jövőbeni küldetésem titkos ösvényeit mint felfedezőutat
végigjárhatom.
*** 63. ***
Szabó Gitta: Meleget és hideget
Megjött a forró nyár,
Nevet a Nap le ránk,
Lecsapott izzó sugarával,
Mitől kiszárad a torok,
Izzad a kéz és a homlok!
Majd, enyhet adó széllel,
Hevesen zuhogó esővel,
Incselkedik tovább a Nap,
Az áthevült test megborzong,
És a fakó szem újra felragyog.
*** 64. ***
Hanyecz István: Erdőnek mélyén
Valahol erdőknek mélyén
Gyönyörű idilli tisztáson
Hűs, erdei patak csordogál
Cserjés között a sziklákról
Csobog az bővizű csermely
Kristálytiszta, sekély vizében
Kis halacskák játszadoznak
Mint nagyfolyók völgyében
Vadon lakói itt találkozának
Hűs vizével szomjat oltanak
Megpihennek e parton sorra
Jól megférnek ők a vadonba
Találsz ott őzgidát s mókust
Pillangót sőt dalos madárkát
Sűrű vadonnak ébredő világát
Felkelő napnak arany sugarát
Látod meg vannak ők békében
Csak az ember az, aki nem akar
Megmaradni rendben a bőrében
Tanuljunk hát végre illőt időben.
*** 65. ***
Kovács József Tibor: Korfu
Erőd. Az új és a régi
között a Középkor átitatja
Lelkem, honpolgárnak véli
magát, pedig nincsen semmi haszna
e labirintust látszó csalfa utcákon,
hol a falakból lélegzett történelem
feledteti modern kori tört életem.
Ahogy a fény áttör a virágzó fákon
megállok, mert közel Isten.
Érzem tisztán, s hagyom, hogy átjárjon,
egy jobbik utat mutatva
segít jövőmbe visszatalálnom...
*** 66. ***
Ábrahám Istvánné: SZERETVE SZÍVEM
S zeretve szívem összes érzetével
Z sibongva-zsongva zsákba zsúfolódik
E rőtlen kéznek érintése csúszik
R emegve százszor-nézett életképpel.
E ltéve minden ősi észrevétel,
T emetve minden sérelem, mi bújik,
V iaskodom, de győztesen kibúvik,
E ltelve lelkem titok-szegletével.
S em élve vígan minden percben véled,
Z enére hangos éjszakákon ébren
I mádlak és te virrasztod a lelkem.
V ajúdva kínban sem feledve téged,
E lsírva szólok érted, édes, éjben:
M eglelve téged, és szeretve, szívem.
*** 67. ***
Angel: Szakadék
Álltam a szakadék szélén
Vártam a kérdést
Láttam a részét
Az alagút mélyén
Vonzott a titokzatos
Láthatatlan érzés.
Húzott a mélység
Tündökölt a kékség
Fénylő Sötétség
Szikrázó térség
Zaklató Rémség.
Életem romokban hever
Huszonnyolc évesen
Egyedül vagyok teljesen
Felkavar rendesen. -
Távol a szerelem
Mely gyógyír lehetne -
Remélni se merem
Mikor kellek rendesen
Ölelnélek kedvesen
Csókolnálak hevesen.
Szakadék szélén álltam
Kérdésre vártam
Egy részét láttam
Az alagút mélyén.
Titokzatos vonzás
Kerített hatalmába
Feljött a Rémség
Rántott a mélység
Körülvett a kékség
Szikrázó térség
Fénylő Sötétség.
*** 68. ***
Csontos Márta: Lehúnyt szemem
Lehúnyt szemem tűzgolyó,
lángszóróval írja nevedet,
olthatatlan máglyát táplál
a vágy parazsába öntött szeretet.
Lehúnyt szemem barlang sötétje,
féltőn ringatja lényed bársonyát,
oltalomként zárul feletted
a vak feketébe öntött ragyogás.
Lehúnyt szemem kráter szegélye,
végtelen mélységbe szívja arcodat,
fényed meleg selyem-fátylára
csillagokat szór a teremtő akarat.
Lehúnyt szemem bimbó rejtekhelye,
sugaradból gyűjtöget éltető nedvet,
karom virágszárként magasodik fölém,
hangod táplálja a fonnyadó gyökeret.
Lehúnyt szemem szárnyak rebbenése,
képzeletbe szárnyaló eleven lüktetés,
a gondolat erős falára rakom fészkem,
téged megtalálni gyönyörű küldetés.
Lehúnyt szemem tengert őrző titok,
ezüstös cseppjeit lágyan szórja rád,
örök morajlással szövöm a dalt,
hullámokba oltom a szerelem hatalmát.
*** 69. ***
Fenyvessy Szilva: Kóbor kölyöktigrisek (Szabolcs)
Mint kölyöktigrisek,
játszottunk egy padon
S most puha mancsokkal
könyöklünk két másik asztalon
Megpofoztuk egymást,
körmeinket visszahúzva
Harcra tanított az éj,
a bokor, a régi csúszda
Hintát táncoltatott a szél,
Harmatot sóhajtott a nyár
Harapott az árnyék,
Suttogott: veszély,
Karod, kezed, szád,
Régóta másra vár
Mégis jó volt játszani
A porban harcosnak látszani
Hagyni szádat, s csak megkóstolni téged
Örvénylő folyót látni benned, sötétkéket
Megmutatni hátam és nyakam
Nézni, hallgatni másképp, máshogyan
Átlépni a kapun, elszédülni egy pillanatra
Megköszönni annak, ki engedte, hagyta
Hogy akkor ott legyen
ruganyos lépteken,
bátran és félszegen
a most varázslata
parázslott a vágy
Majd könnyen föladta
Támadott, engedett
fényeket kergetett
át gyerekvadak szívén
fogunk erős, húsunk kemény,
mert a kölyöktigrisek
Fürgék, gyorsak ha baj van,
morognak, püfölnek
Néha esetlenül, de lankadatlan
kergetőznek, játékosan, fog a bőrben
Mancs a hasban
Őserő minden kecses és idétlen mozdulatban
Hidd el, mit elvettem, visszaadtam
Harcra készen, mégis, szívünkben ártatlanul
láthatod, mily végtelen pajkosak, szelídek vagyunk
simogatásra váró,
néha éhes, elveszett kölyöktigrisek
számolatlan szavakba égetett
út szélén hagyott jelzőtüzek.
*** 70. ***
Dénes Móni: Kérdőjel maradsz
Mondd, hogy te biztosan tudod;
kérlek, mondd, hogy örökké szeretsz!
Kiáltsd, hogy szerelmünk él még,
hogy még mindig remélhetek!
Mondd, hogy lüktetsz még értem,
súgd fülembe, hogy "igen";
szorítsd meg kezem, erősebben,
és szólj: "én még hiszem"!
Nem veszhet el ennyi boldogság
egy pillanatnyi élet alatt!
Nem veszthettük el, ami megvolt;
kezed kezemben maradt.
Eltaszítanálak, konokul,
ha követném a nyilamat,
de egy percem még maradt,
hogy gondolkozzak a fa alatt.
*** 71. ***
Móricz Eszter: Hiányzik az életből valami
A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk, - a szeretet.
*** 72. ***
Geisz László: Üvöltő csend
Immár egy éve, hogy üvöltő csend vesz körül,
Rozsdásodó agyam kerekeit nincs miért járassam,
Helyem nem találom, agyam nem használom,
Lassan fehéredni kezd a szürkeállományom.
Már nincs minek, és nincs kiért,
Már nem küzdök a semmiért.
Sumákul elgázolt az élet,
Máig sem tudom miért.
Ketyegő bomba tetején ülök,
Mely egyre hangosabban ketyeg,
Köröttem süket árnyak járnak,
Nem tudom, meddig lehetek veletek.
Sokszor már magam sem értem,
Hogy ép elmével nem tehetek semmit,
Hogy az élettől miért csak ennyi jutott,
S nem kaphattam többet, csupán ennyit.
Agyamnak feladatot nem adnak,
Agysejtjeim lassan elsorvadnak,
Úgy tűnik részemre nincs sehol se hely,
Még nem az agyamat veszítettem el.
Néha úgy érzem magam, mint festő,
Ki vásznára festékét nem kenheti,
S művei festése helyett idejét
Képkeretezéssel tengeti.
Csak egy hajszál, mit láthattok belőlem,
Hajamnak többi szála már parlagon hever,
Életem ménese immár szerteszaladt,
Paripáimból csak egy patkószeg maradt.
*** 73. ***
Bodó Csiba Gizella: Virág-korszakok
Ifjúságom fehér liliom
víz-tükör alá merül
Ifjúságom vörös rózsa
bimbója múltba merevül.
Éltem délutánja őszi rózsa
hervadó szirma lehull esetlenül
A hó minden korszakom beborítja,
s éltem száz virága - magját őrizve -
álomba szenderül.
*** 74. ***
Nyári Zsolt: ALKONY
Alkonyodik
A látóhatár messze már
A nappal együtt
Én is eltűnök,
Repülök.
Alkonyodik
Szállok már fent
A magas felhők közt
Az angyalok puha
szárnyán
Alkonyodik,
S a távolban feltűnik
A gyönyörű arcod
De akárhogy szállok
Soha nem érem utol
Alkonyodik
S az utolsó napsugár
Elviszi előlem Arcod.
Tudom, tehetek
bármit,
Már soha nem láthatom:
Szemeid csillogását
Ajkaid mosolyát
Hangod csodáját
Elnyelte örökre
Az utolsó Napsugár
*** 75. ***
Molnár Szilvia: Villanások - egymástól független gondolatok
izzó csendet járunk
meztelen mozdulattal
néma a szökevény vágy
***
bimbózó nyári tüzek
fésülnek hajadba-hajamba
vágyott meztelen mozdulatot
***
elkorcsosul bennünk a csend
bújtatjuk szökevény
ágyék-melegünk
***
izzó mosttal ölelkezünk
egymás hangjában törölközünk
ébred a szenvedély
***
harmónialázban
sárga tűz táncol
meztelen bimbóhevületben
***
ugyanúgyvágy
oroszlánkörmök barázdálnak
mélyítő vájat-tüzeket
***
sohafeledés úton járunk
csendet csengünk
hangunk közös mélyvágy
*** 76. ***
Nagy Erzsébet: Kezet fogott veled a bánat
Kezet fogott veled a bánat
Sóhajod hídján ült szíved
A semmi hajóját kívántad
Mégis hozzá szólt éneked
Esdeklő két szemedből
Drága könnyek hulltak alá
S hiába ölelt remegő karod
Választ nem kapott rá
Lelked bús dala úszott a vízen
Fodros habokon táncot járt
Mégsem jutott ki a partra
Örvénylő vízben alászállt
Ott, ahol a Duna folyik
S megcsillan a fény a vízen
Ott halt meg egy hű szerelem
Eltemetve, szelíden
*** 77. ***
Péter Erika: Jelenések könyve
Te mégy előttem a járdán,
ajtó szögletében vársz rám,
bokrok lombja közt Te bújsz,
háztömbök közt meglapulsz,
árnyék vagy és bújócskázol,
felhők fodrán arcod látom.
Jég - virágba karcol téged,
víz tükrében visszanézlek.
Neved szél írja homokba,
téged léplek lábnyomomba,
képed látom hegy ormában
alakod egy fa formában,
cipőm - hangodat kopogja,
belevéslek a betonba,
amit teszel, én cselekszem,
Te vagy az én a szent keresztem.
*** 78. ***
Vilcsek Adrienne: Hegyi patak
Csobogó csermely, száguldó, hűs hegyi patak.
Merre visz futásod, merre sietnek habjaid?
Kába némasággal állok a kis hídon, s a természet
Rabjaként figyelem konok kövekkel viaskodó,
Táncoló vízfodraid.
Táltos vagy te ! Végtelenből jössz s a végtelenbe
Visz utad. Birkózol a kegyetlen, vén idővel, leigázod
És rabul ejted azt.
Az erdő királyai, hajdani délceg faóriások görnyedve
Hajbókolnak nagyságod előtt, unalmukban visszhanggal
Játszadozó, rendíthetetlen sziklafalak mozdulatlan, hű
Tanúként figyelik kifürkészhetetlen utadat.
Csendben állok és vágyakozom. Te tovairamodsz, én itt maradok.
Szeretnék veled tartani, kis hegyi patak, hogy kifürkésszem ezernyi
Titkodat.
Lennék levél, melyet kósza szél sodort medredbe, s mely most
Veled repülhet a végtelenbe.
Lennék faág, melyet apró tutajként röpítesz tovább.
Lennék a fényes napkorong, mely tükrödben tetszelegve nézegeti
magát, s
Lennék a kevélyen ragyogó telihold, mely mint hű kisérő, lámpással
világítja
Meg neked az éjszakát.
Lennék hulló csillag, mely benned leli végső nyughelyét,
Lennék kavics, melyet tükörfényesre simogat hűs vized,
Lennék esőcsepp, mely megbonthatatlan eleggyé keveredik veled.
Lennék fényesen cikázó pisztráng, mely benned leli meg bölcsőjét s
végső nyughelyét,
S lennék piciny madár, mely miután versenyt röpült veled, szomját
oltani hozzád
Visszatér.
Vágyakozom csendben, de időm véget ér, s csapongó képzeletem a
végtelenből visszatér.
Egy utolsó pillantás, egy tétova kézmozdulat, szájam lassan suttogja
a halk szavakat.
Isten veled! Folytasd küldetésed, kis hegyi patak.
*** 79. ***
Szabó Gitta: A méhecske násza
Színes virágok a mezőn,
Illatukat hordja a szellő.
Pillangók csapongva keringenek,
Egy, egy virágon megpihennek.
Döngicsélve jön az ifjú méhecske,
Virágról, virágra repkedhet.
Ám az ifjú csíkos válogatós nagyon,
Nem talált kelyhet, magának valót.
Szomorú lett a méhecske nagyon,
Bánatában az erdőbe bujdokolt.
Zümmögés nélkül, csendben, némán,
Megpihent a mogyoró bokor ágán.
Jött a szellő, a méhnek segítségül,
Borzolta az ágat, min az ifjú méh ült.
Bosszús lett a méhecske, s a
Szellő elől, az árnyékba húzódott le.
De mi történt? Csoda vagy valóság?
Káprázik a szeme tán?
Az árnyékban, naptól védve,
Egy aprócska virág ébredez.
Szirmait szomorúan összezárta,
Hisz, nincs senki, aki megcsodálja.
Az ifjú méh szíve hevesen dobbant,
A rózsaszín szirmoktól lángra lobbant.
Legszebb hangján duruzsolva röppent,
A kis virágot alaposan szemügyre vette:
- Ó, mily édes, apró, kis húsos!
Ő lesz nászomhoz a menyasszony!
Körbe röppent, érintette,
Virágszirmát kényeztette,
Szárnyával lágyan simogatta,
Bariton hangján szólongatta.
Becézte a virágit, s bókolt neki,
Ígérte, csak Ő kell neki.
A virág hitt a hódítónak,
S szirmait, szép lassan kinyitotta.
Ott állt a virág, teljes díszében,
Rózsaszín szirmából, hófehér lett,
Menyasszony ruhába öltözött,
Illata csábítóbb volt, mint az előtt.
A méh vágytól égve,
Közelített kedveséhez,
Mályvaszínű kelyhét ízlelgetve,
Jutott a kehelyben egyre beljebb.
Közeledett a mámor forrásához,
Bibét nyaldosni egyre csak vágyott,
Reszketett a virág is izgalmában,
Virágport szórt hódítójára.
A méh hangja elakadt,
Potroha telve virágporral,
Kábultan a gyönyörtől,
Kiszédelgett az illatos kehelyből.
Szőröcskéin csillogott, bizonyítéka nászának,
A mező ezernyi virágai csodálkoznak rája,
Vajon, ki lehet a titkos virág,
Ki kívánatosabb, mint ők, valahány?
A méhecske boldogan tért haza,
Útközben a virágport elszórta,
És a következő tavaszon,
A mezőn, sok kicsi harang szólt.
*** 80. ***
Hanyecz István: Délceg vár-rom
Letűnt koroknak
megkövült árnyékába
Délceg Vár-rom áll
Áll magányosan
Az vén Dunának partján
Visegrádi vár
Mennyi drága vér
Folyt ott már el hiába
Ádáz csatákba
Bizony mennyi könny
Hullott e drága földre
Idők oltárán
Esdeklő korok
Mind régi ismerősök
Szerencse jogán
A kor átölelt
Harcos bátor ifjakat
Hosszú csatákban
Az történelem,
Mára már mind halottja
Dicső koroknak
*** 81. ***
Kovács József Tibor: Emberibb élet
Én kiállok érted, és kiállok értem
A megállóba nézve ahogyan szépen
Elhalad mellettünk a megkopott világ
De jön az Ostoba és helyettünk kiált
Hogy várjanak már, hiszen még itt is állnak
A megállóban, mert e fiatal párnak
Is arra van dolga, amerre ma mennek
Ki lesz aki végre utunkra enged
Kérdezem durván, mert szemembe égett
Színnel telt képe már egy emberibb létnek
Szemükben döbbenet és fejüket rázzák
Álarcként emelve az istenhit mázát
A söfőr legyint és zárulnak az ajtók
Az Ostoba ránk néz mondaná a zárszót
De tekintete a végtelenbe téved
Méhedből születik az emberibb élet
*** 82. ***
Árvai Emil: STÁCIÓK
(Árulás)
Mit suttogsz, olajfa? tudsz tán valamit?
Három ember alszik, Egy fohászkodik;
ötödik amott jön, s véle bősz csapat:
hajtóvadászat, bús olajfák alatt.
(Szenvedés)
Elvették ruháját. Úgy, mint Bárány,
tűrte. Vére folyik majd, fázni fog,
szája kiszárad; száz seb a hátán;
ziháló bordái: ég-föld közt grádicsok.
(Vallomás)
Példaképet kerestem. Nem volt jobb
Tenálad. Most már nem csalódom.
Újra régi Könyvedben lapozok.
Mert célba visz, jó itt hajódon.
*** 83. ***
Osváth Tamás: Kietlen örömök katlana
(Lars von Triers: Európa c. filmje ihlette)
(zéró)
Egy döcögő vonaton utazol valahol
Bágyadt szemed kinéz az ablakon
Rombadőlt sértett katedrálisok
Csendesen terjedő hulla-iszony
Elhagyott véres szántóföldek
Megannyi láb nélküli törzs, fej
De ne félj, neked nem kell sírnod
Míg tízig lassan elszámolok
A sírig leszel holtan boldog
(egy)
Gondolkodsz, vajon merre járhatsz
Hiszen olyan ismerősek a tájak
Kiszállnál szívesen, de nem teheted
Valaha e földet Európának hívták
Igaz, gyarló volt s gyakran silány
Mégis az otthonodnak nevezhetted
Sőt, gyermekként nagyon szeretted
Most sajnos kissé kifordult magából
Így kaphatsz ízelítőt igazi arcából
(kettő)
Az ok lassan feldereng benned öklendezve
A most egy vitával kezdődött, förtelmesen
A jelen összeáll egy töredezett, piszkos képpé
A fejedet eddig csoda, hogy nem verték péppé
Kimész a folyosóra rágyújtani egy cigarettára
Örülsz, hogy élő embereket körötted láthatsz
Valami arra vinne, hogy beszélgessél egy kicsit velük
De ők elhárítják a kedves késztetést, mert fáznak belül
Ruhájuk nyári, de szívük hosszú téltől fáradt
(három)
Ez az egész olyan szép posztmodern
Nem vagy szomorú, de nem is szökellsz
Már nem is tudod, hogy ki az, akit ölelsz
Szenvedélyesen lehetsz itt elveszett
Megmondod, merre fekszik a hazád
De nem tudod, kérdés ez vagy állítás
Ráébredsz, keserű íz szorítja a gigád
Közel vagy s egyszerre távol
Lassan búcsúzol Európától
(négy)
De nincs vész, gyorsan hat a válium
Nem is érted, mért kiált a gyász itt úgy
Ahogy kijössz a vécéből (a bűz a szokásos),
Meglátod kinn az vértől égő tűzet, elhányod
Magad, visszaszédülsz a kagyló fölé
Gyámoltalan állatként kuporogsz némán ott
Belédhasít, nem tehetsz semmit többé
Hallod a kattogást, haladsz tovább
Lassan tiéd lesz ez a senkiország
(öt)
Visszaérsz a fülkédbe, belépve
Megkönnyebbülve huppansz le
Itt már biztonságban vagy, véled
Tévesen, bámulnak tucat rémfejek
Rémesen néznek ki, csupa sebhely
Néha lövések zaja üti meg füledet
Vérfarkashad üvölt eszeveszetten
Mégis megnyugszol, részed lesz álom
Kicsit veszett a világ, de te jól állod
(hat)
Álmodban egy búzamezőn jártál
Pipacsok közt fekve ábrándoztál
A közelben gyerekek nevettek gondtalan
Jól esett, hogy nem voltál akkor hontalan
Tiéd a töretlen pillanat még utoljára
Érezted, hogy nem vagy most árva
Furcsa, de nem tudod hol is vagy igazán jelen
Cudar külvilág a való vagy téged cseréltek le
Uralod a percet, mi vesztébe gyengéden megy
(hét)
Éles sikításra riadsz fel hirtelen
Valaki közel került egy fél percre
Majd spirálban zuhant a peronról alá
Jaj, mennyire közönyös vagy ez iránt
Nem érdekel már a többiek kínja és bánata
Undorító, mennyire hidegen hagy más baja
Torkodon a hányás édes íze, legalább élsz
Örülsz, hogy átjár a finom idegen rettegés
Nyújtod ezt a másodpercet, míg csak elér
(nyolc)
Csattanás, robaj, hörgés, üvöltés
Tudod, brutális szörnyűség történt
A síkok borzalmas lassan fordulnak
Lábaid biztos talajt már nem fognak
Mikor meglátod az első buborékokat
A folyosóra kiszédülsz tántorogva
Még reménykedsz, bár már nem sokat
Kezded érezni: cél és út ugyanaz
A víz ömlik be hozzád határtalan
(kilenc)
Ahogy esetlen belebukik a folyóba a szerelvény
Régen volt emlékek melege árad benned szét
Gyermekkor, család, anyanyelv, haza és erény
Ez egykor meghatározta e kontinens lényegét
De most bordó tűzfelhők borítják rózsaszín egét
Talán nemsokára egy fekete lyuk lesz a helyén
Annál még a jelen borzalma is kevéssé rémisztő
Halálos tavasz végül is könnyen megemészthető
Rájöttél: eggyel kevesebb földrész éppen elég
(tíz)
Már csak harminc centi tart életben
Levegőt nem kapsz, csak lélekben
Tüdőd az utolsó adag oxigént élvezi
Hát, kicsikét kilátástalannak néz ez ki
Nem hitted volna, hogy mindez idáig fajul
Nem vagy elveszett: életért küzdesz vadul
Bár a tiéd már úszik el, istent mégsem szapulsz
Csontjaid beleolvadnak zöldselyem hínárba
Lassan, de biztosan eljutsz a Duna-deltába
*** 84. ***
Csatlós András: Egy szál rózsa
Tegnap este
Megmentettelek.
A fagy elvitte
Összes testvéredet.
Amit én rád bízok
Nagyon fontos nekem!
Rózsaszál vidd-vidd
Az üzenetem!
Beszéljél helyettem
Mond el,
Hogyan érzek.
Súgjál és mesélj
Illattal kísértsed.
Neki adlak téged
Meg ne szúrd
Szép kezét!
Amíg téged hallgat,
Én nézem a szemét.
*** 85. ***
Osváth Tamás: JÉGHIDEG JEGYZETEK
(1)
Midőn e sorokat papírra vetem
Éppen huszonkilenc éves lettem
Életem egy merő gyötrelem
Mégis tetszik nekem e förtelem
Születtem tizenháromban Tordán
Szüleim itt hagytak elég korán
Így sokféle mesterséget űztem
De rabságot nem sokáig tűrtem
Elszállt régen már haragom
Ahogy kinézek az ablakon
Látni mindig csak ködöt látok
És a párában egy börtön-várost
(2)
Először tizenöt évesen vonzódtam a másik térfélre
De ez csak később tudatosult bennem, a játék végére
Szédülve lenyűgözött a hihetetlen látomás
Rémülten megbabonázott a létrejött alkotás
Így hát nappal serényen robotoltam
Minden héten más helyen dolgoztam
De éjszaka verseket írtam borzongva
Míg egy nap ráeszméltem, bolond vagy
Ekkor már sok pazar költeményem megjelent
De rájöttem, mindez nem jelent semmit nekem
Ki kellett próbálnom, milyen az, mikor megteszed
Azt, amit elvileg csak álmodban vagy papíron lehet
Másrészt civil munkámat egyre kevésbé szerettem
Pedig régen mindig érdekelt, ha emberekkel lehettem
De már jobban izgat a beszédük helyett a vérük
Miközben szemükből kiolvasod a könyörgésük
(3)
Ha rád gondolok, rám tör az eufória
És ez kicsit több, mint puszta anatómia
Hiányod viszont rádöbbent, kezdő kórista
Vagyok, akiben percről percre nő a fóbia
Emlékszem, mikor egy hajnal ránk hasadt
Egy padlásszobában eljött a várt pillanat
A nap két sugara tízfokos szögben
Simogatott a bőrmeleg csöndben
Ahogy másodperceinket mohón kicseréltük
Úgy keveredett össze forrón a személyünk
Abban az órában azt hiszem nem is féltünk
Pedig akkor már javában tartott üldözésünk
Mert ötvennégy hitelintézet bánta tevékenységünk
Miközben nem kevés pénzzel lett könnyebb széfjük
Bár én az aranytömböket jobban kedveltem
Mert olyan szépen csillogtak a kezedben
Az utolsó előtti alkalom nem lett vértelen
Mégis szerintem sikerünk volt, fényesen
Hiszen most már nem is érdekelt a pénz
Inkább az, hogyan formálhatjuk az ízlést
Undorító ebben az országban, hogy legálisan
Mindenki csak saját önző hasznára gondolhat
Míg, ha ezt indusztriálisan és nem verbálisan
Teszed, egy egész igazságszolgáltatás lesz szorosan,
Lihegve, vérszagtól ázottan remegve nyomodban
(4)
Éjjel tovább nyomasztott a munkavágy
Érzés, hogy valahogy meg ne fulladjál
Mert levegő nem jutott torkodra
Ha nem nézhettél le szép új sorokra
Azt a transzformációt megdermesztetted volna
Mikor hirtelen tintába hullt a gondolat-morzsa
De ha idegennek érzed, könyörtelenül mérget tehetsz bele
Bár egyszer megcsapott a szentimentalizmus végzetes szele
Szerencsére épp akkor ihletett meg ő
Hogy próbáld ki milyen a játszó-költő
Legyél egyszerre szerző
És darab-főszereplő
(5)
Eleinte élvezted, ahogyan reszkettek a mutánsok
Minden reggel üdén mosolyogtál a friss újságon
De aztán rájöttél, mindez a nyugodt alkotás gátja
Kalandjaid jobban izgatnak, mint a képzelet szárnya
Úgyhogy az utolsó előtti esemény után
Belevetetted magad, visszavonulót fújtál
Sikerült két hónapra kivonnod magad
A pribékeknek csak a találgatás maradt
Január és február: ez volt az aranykor
Nyolcvanégyezer-kilencszáz hatvanegy perc (halott)
Melyeket megbánni már sohasem fogsz
Még akkor sem, ha ő éppen akkor cserben hagyott
(6)
Otthagyott, mint felnőtt élet párja
De nem, mint szerzői-énem társa
Minden hétfőn lélekszakadva rohantam
A távíró állomásra, hogy sorait olvassam
Így közös könyvünk lassan készült
A lélekbűnözés biztosan megtérült
Nem akartam jól fésült, elegáns darabot
Inkább lüktető, szilaj és eleven anyagot
Aztán a tizenhetedik versnél
Nem tudom mi ütött belém
Szemembe idegenként felröhög
A szöveg, melyet kitéphetsz rögtön
Végigolvastam az egészet újra
Olyan mint gyűlölet-áztatta fúga
Nem az enyém, nem is tied,
Egy eszelős örült a neved
Úgy döntöttem ennek vége
Jöhet a valódi művészet
Magamhoz veszem ismétlő fegyverem
Gyönyörű fejem nem ismer kegyelmet
(7)
Az ötvenötödik csúnya bűnesetet
Elkövetni magam ellen tervezem
Persze azért néhányan rimánkodnak
Hogy ne ártsak azért nagyon másoknak
Szerelmem egy véletlen folytán
Mégis csatlakozik érettem hozzám
De nagyon feldühít a kímélete
Jobb lesz, ha én leszek ítélete
Ő lesz a huszonegyedik vétlen áldozatom
Miközben lélekben e költeményen fáradozom
Éppen az arany metszése vakított
Mikor agyamba felismerés hasított
Megöltem, aki több volt, mint én magam
Egy részem, mely mégsem azonos velem
Megmerevedtem bódultan megfagyva
Könyörögtem bocsánatért térdre esve
Tudtam, nem menekülhetek
Bűn az, amit én műveltem
Hiába várna feloldozás
Nem szűnik a borzongás
(8)
Ahogy lecsapott az igazság
Tollam bilincsben ír ma már
Kicsit úgy érzem
Mintha más élte
Volna le saját nevemben
A nekem osztott szerepet
De azért az mindenképp szép volt
Ahogy visszatükröződött egy fényfolt
Gyengéd kötetem balzsamos bársony-borítóján
És akkor észrevettem egy szót a sorok margóján
Azonnal páni izgalom tört ki rajtam
Mondták is a csendőrök, meghibbantam
Elolvastam verseim újra, amint tehettem
Hamarost őrjítő felfedezésre leltem
Mintha valaki más vezette volna tintám
És helyettem szavakat másvalaki írt át
Vagy lehet, hogy ez csak közönséges téboly
Mely a tehetség hiányát elleplezni elég volt
(9)
De most nem tép keselyű
Testem ép része a bűn
Végül elértem azt, amit régen fogadtam hittel
Mégha nehéz is a levegő a formaldehidben
*** 86. ***
Csatlós András: Nudista fák
Nudisták lettek a zöld bokrok és a fák,
sztriptíz táncosként dobálták le a ruhát.
A nyári ruha megfakult, kiszívta a nap,
cafatjait a szél rendezi a fák alatt.
Az ágak csupaszak, levél már nem maradt,
a törzsről a gallyak ég felé tartanak.
Büszke koronákat a szél fodrász rázza.
Tavaszra kap újat, szép ruhát magára.
Az erdei fákat eső, hó mosdatja,
a szél és napsugár lassan szárogatja.
Az elárvult fészek, üres és poros már,
lakói elszálltak, akár a forró nyár.
A törzs erősen tart, ágakat szerte szét.
A gally gondosan őrzi a rügy-gyermekét.
Ruhája, termése csak ezekből fakad,
meleg csókjaival ébreszti a tavasz.
*** 87. ***
Árvai Emil: HAJLÉKTALAN KARÁCSONY
Sötétedik, és nincs még szállás.
Erősebb, gyakrabb lesz a fájás.
Hiába no, ha több a vendég,
a gazdagoké az elsőbbség.
József már ideges. Mária nem,
sóhajtozik csak csöndesen.
Végül egy koldus ad tanácsot:
istállót mutat, benne jászolt.
Bölcsőnek jó lesz. Mossák a jászlat:
mégiscsak titkon királyfit várnak...
...Csillagot gyújt aztán fölöttük az ég:
királyok királya, üdvözölve légy!
*** 88. ***
Csatlós András: Éhező gyerekek
Közhír: Magyarországon több ezer
gyermek éhezik.
A gyerek összeesett.
Orvos mondta: nem beteg,
üresek most a belek.
Napok óta nem evett.
Huszonegyedik század
itt a saját hazában,
még mindig, van, létezik,
oly' gyermek, aki éhezik.
Állam adott keretet,
Pénzt, hogy ételt vegyenek.
Miért nincsen étele?
Miért kell éheznie?
Lefekszik este éhen,
Nincs étel reggel, délben.
Félkarú rabló teli.
A kocsma a pénzt "eszi"!
A gyerek meg szégyenli,
vízen él, könnyét nyeli.
Az éhség marja testét,
félve vár minden estét.
Ő apró és erőtlen,
nem bízik a felnőttben
Naponta kín jut neki,
Sorsa már nem emberi.
Az állatkínzást büntetik.
A gyermekét eltűrik.
Megkínozza az éhség
De ez ma még nem vétség.
Lehet, akkora nyomor,
Hogy üresen a gyomor?
A gyerek vágya ennyi:
"Én kérek szépen enni!"
*** 89. ***
Ábrahám Istvánné: KÉSZÜLŐDÉS
Hideget hoz holnapunk, hó hullik hamarosan.
Az ablakon arasznyi aranyfény alattomban
besurran mielőtt még az este ránkborulna.
Karácsony kopogtat már, ideje hát teánkba
fahéjat, szegfűszeget tenni, illatosítva.
Vásárolni és csomagolni kezdeni kell már,
kisvártatva elkészül a betlehemi oltár.
Legszentebb ünnepünk, a szeretetnek napjai
nyitott ajtóinkon készülnek bekukkantani.
Ünneplőbe öltözött lelkünkben csak béke van,
szívünk mélyébe költözött érzésünk: mint arany.
Beszélgetéseink nyugalomba csendesednek,
ajándékainkat eldugjuk kedveseinknek.
Az ünnepi menüket megtervezzük gondosan,
Lelkünket elárasztja várakozás boldogan!
*** 90. ***
Osváth Tamás: Halott lelkek
fülembe disszonáns zajként hatol
ahogy egy reggel a város dalol
morajlik csendben a zöld tenger
megmaradok még a föld felett
még nem jött el az én számom
ébren ledönt lábamról az álom
lebukok az utcák alá, ahová
napfény többet utat nem talál
vakként csavargok részeg-bambán
társként távol vannak féreg-hangyák
régen volt kedves ismeroseim
kétkedve lesznek árnyam orei
illuzióm: elmúlt ez a szép vég is
ha mindent elvesztek, vért is
enyém lesz a szerep, mégis
tetszik nekem ez a vagány magány
testem valamit még áttranszformál
csak az baj, hogy túl sok itt a talány
szürke szemek vezetnek eloket
könnycseppek terveznek jelzoket
szívesen állsz ott, habár homályos
színesen látod a bágyadt káoszt
vajon várhatsz-e zengo csodát most
halott lelkektol kaphatsz ott tanácsot
még mindig élek és ezt te hagyod
fénytelen forró kezed oly fagyos
repesve várom e szorító kényszert
mely sivár lelkembe életet képes
csempészni, vadul lehetek érdes
ahogy szemem a horizontra téved