Sziasztok!
A decemberi pályázatot küldöm szavazásra. A két téma a vonat és az ima volt.
A szavazási cím verslista@tar.hu. A határidő jan.20. éjfél!
Három szavazatot kérünk:)
Ne feledjétek, a szavazáscím megváltozott: verslista@tar.hu
Szavazzatok!
01
IMA
Akiben ott van az Isten iránti szeretet,
kerülheti-e az embereket?
Nézni a Te szemeddel
Látni az embert kell!
Jól érzem-e Uram?
S reggel ha kezdem a napot
utamra indulok, így induljak el,
s így lássam a mellettem utazót,
az úton átszaladót,
az anyja karjába kapaszkodót,
a sarkon koldulót, a hajléktalant,
a hangoskodót, a jól =öltözöttet,
a rohanót, a botjára támaszkodót,
a fáradtan bóbiskolót.
Így hallgassam a jajgatót,
s aki csak suttogja a szót,
aki már nem tud enni sem,
aki csak fekszik, s menni nem,
ki kórházi ágyról csak szemével követ,
csak tekintete a köszönet, ha
megrázom párnáját a fej alatt,
melyben távol jár már a gondolat!
Add Uram, hogy tekinteteddel
lássam mindüket, legalább
meghallgassam kérésüket,
időt szánjak, hogy megálljak,
ha kérik, ha nem, szolgáljak,
ha őket szolgálom, Neked teszem,
s este úgy tegyem le fejem,
hogy érezzem;
E napon is itt voltál velem!
02
Karácsonyi kívánság
Elküldöm néked
Öreg fenyők illatát,
S egy darab csillagos
Karácsonyi eget.
Az angyaloknak szín
Ezüst szárnyporával
Hintem fel az ösvényt,
Mely szívedhez vezet.
Óda érjen hozzád,
Minden jó kívánság,
Szép szó, szeretetet.
Egész évben legyen
A lelkedben öröm:
Vigyázzon reád és
Öleljen át tégedet.
03
Fagypont alatt
Valahol távol egy magányos peronon,
kopott imakönyvet lapoz a szél,
míg az öreg bakterház küszöbén
a leégett gyertyacsonkok emlékével,
éjszakázó fagyos vídék didereg.
Békés vonatfüttyért kéregetve
az idő nem számlál lelkeket
csak papírgalacsinok gördűlnek,
céltalan irányban,gazdátlan jegyek;
Melyek átlyukasztva,sárban pihennek
a vasgrádics hiányos peremén,
hol a megtépett orgonabokor reszket,
árva kutyakölyköknek adva menedéket.
Mintha megállna egy pillanatra a lét,
s felszusszan a hanyag nemtörődömség,
koldusbotra támaszkodva a gyötrő vég
beköszönt,mint kegyetlen ítélet;
Hófehér gúnyát öltve a tájra,
tisztára mossa,majd bűnösök kezét,
hogy szentkönyvet ragadva tolongjanak,
ártatlannak tűnő,békés emberekként.
04
A szeretet ereje
Vonatom vígan fütyülve száguld velem,
Oda, hol szeretnek s várnak engemet,
Sötét alagútból is kifut a síneken,
S ott hagyom, ha lehet a fájó emlékeket.
Vonatom végállomáshoz érkezett,
Kik szeretnek, mind velem jöttek,
Leszállunk, s lépünk előre egyet,
Utunk, tovább visz egyenesen.
Boldogan repülünk a hegyek felett,
Kéz a kézben, egymás mellett,
Szeretetünktől súlytalan lebegve,
Beleszédülünk az örömbe.
05
Imára kulcsolom kezemet
Imára kulcsolom kezemet,
Kell, hogy csodát tegyen a szeretet.
Hallgasd meg Uram, szívünknek égbe kiáltását,
Add vissza költő testvérünk látását!
Ne hagyd, hogy szemét betegség bántsa,
Hogy saját írását ő maga ne lássa.
Nem vétett ő sohasem ellened.
Kell, hogy csodát tegyen a szeretet!
06
Istennek írom
Segíts, Atyám, látom a jót,
bárcsak ma sikerülne!
Hol erős, hol gyönge vagyok,
ne adjam föl kimerülve.
Magammal csatázom, magamban küzdök,
s oly könnyen kialszik lángom.
Lobbantsad lángra újra az üszkót,
világítson a világon!
07
A zokogó szépség
a rózsalugasban
libben a szépség
a nap sem tompítja
varázslatos fényét
legyen ékes a szavad
magasztos s fennkölt
közelíts felém halkan
lábadat ne érintse föld
a szószátyár sétál
és minden virágot
méltat, amit meglát
csak fecseg a konok
nem tudja az okát
oly figyelmetlen
vajon miért sírdogál
a szépség a rózsák felett
08
Ima
Szemem az egekbe száll, hogy megláthassalak,
elmém a szívedhez szól, hogy felfoghassalak,
ujjam a kezedhez ér, hogy simíthassalak,
lelkem a véredbe váj, hogy szerethesselek
Uram!
09
Szentestei imádság
Álmok, rongyok, jajok, gyilok,
Igaz szavak, holt papírok,
Ólmos agyak csontketrece,
Kiabálj csak rab lelkecske!
Verve, ölve, dúlva, zárva,
Kikészítve, özvegy, árva,
Süket szemekben vak kezek,
Néma vértől mocskos karok,
Mit keressek? Mit keresek?
Mit találok? Mit találok?
10
Vonaton
Az ajtó előtt kaptam helyet,
Egyszemélyeset.
Éljen!
Kényelmesen elférek,
S nem lógok át a szomszédom ölébe.
Szatyromat a karfára teszem.
Leülök, szemem behunyom.
Elaludt! Gondolhatná, aki néz.
De nem!
Mint, miss Marple kémkedek.
Fülelek! A neszeket figyelem!
Halk beszéd, suttogás!
Surrogó hang, sziszegés!
Fülsértő zaj,
Majd csoszogás!
Kinyitom a szemem.
Az ajtó tárva,
Beszűrődik a kerekek kattogása.
Jött a kalauz.
Jegyemet nyújtom.
Nézi! Majd ír, és lyukaszt:
- További jó utat! S elmegy.
Ismét behunyom szemem.
Most már aludhatnék is.
Akár!
11
Síneken - Zakatolások
A pályaudvar sínjei között
egy Inter-City Rapid robogott
de "váltó-állításaimról"
e szerelvény mit sem tudott.
Elrobogott ellenkező irányban
harminc esztendő sűrű élet,
a szemafor zöldre váltott,
s én mindinkább befelé beszélek.
- a semmi rácsán kapaszkodtam
fejemben zakatoltak - kerekek-kerekek
...."nem ártani senkinek! senkinek!"
úgy éljek életet!
mégis kevés volt ez a világnak,
a vagonok elrobogtak,
kerekeim elkopottak,
csak II. sztályú utasa voltam
alázatnak és robotnak.
- átrezegtem a fák között
vagy a fák rezegtek bennem
egy élet voltunk
a juhar és én
a bozót aljzatú rengetegben.
lombok között átsütött
a kékség illúziója
a kettő között a lét emelt fel,
vagy az tapasztotta
gyökereim a porba
s állunk itt fákként,
vagy fákra nézőn,
mag- szórta sorban
(növekedésben?)
minden oly ismerős
és mégsem tudom,
hogy előbb emlős,
vagy juharfa életet éltem?
- a hó már semmit nem takar el,
a szeméthegyek tájra domborodnak,
a levegő eget ha nagyítón át néznénk
könny borítná szemünk, undorodnak.
Itt semmi káosz nincs eltemetve
köröznek felettük a varjak,
új pólus felé billen a világ,
s e pusztulásból majd újra sarjad.
- ahogy elhagynak megszáradt,
megfagyott szántóföld rögök
e rögökbe arctalan belevénülök,
dogaimmal még egyszer megrázom
a kárhozatokat,
utánam új nyomokon húzzátok
a boronátokat.
- Te drága föld,
te kincses szivárvány golyó,
ne engedd, hogy mint vásári
kaleidoszkópba nézzenek,
megrázzanak s keressenek,
atomok eresítsenek és kísérletek.
te vagy tudó, te hordod hátadon
a fényeket (fény-képeket)
az ősőerdőket is Te siratod
a mi nekünk a te szikes talajod
te szabd meg számunkra határaid
tanulja meg végre ez a galád
nem leigáznia sem szelídítenie nem kell!
nem rabszolga vagy és nem
könnyű némber,
hanem a nagy körforgás csillag-kereke
melyre - nég rövid időre - küldetett
csupán, az embernek nevezett lények
- lehet tán utolsó egyede.
A vonat halad,
a sínek valahol összeérnek,
időtlen lesz az utazásod,
s illűzió, hogy ott végetérnek!
12
Ima a titokban /részlet/
Gyere felém! Jöhetsz még? Persze, hogy közeledned kell, tudom, hogy
előbb-utóbb ideérsz! Át, s keresztül bolyongtam a várost érted, miattad, de
hát nagyon el lehet bújni! Hiába ismerlek, csak találgatom, hogy hol
lehetsz, csak érzem létedet, de biztosan elkerültük egymást, vagy túl korán,
vagy túl későn érek oda, pont oda, ahol már voltál, vagy még ahová te nem
érkeztél meg! Tudom, érzem, és nem kedvez a szerencse, miért is bízom rá? A
bizalom záloga máshol keresendő, így hát adtam esélyt találkozásunknak egy
teljes óra terjedelméig. Ismerem magam, én vagyok az, ki keres, kutat, s én
lennék az, akire várni kell!
'S most én várok! Hátha fejetetejére áll a világ, időnként szerepet kellene
cserélni a megértés tanulásában, s mégis; nem érdekel semmi, csak az, hogy
veled legyek! Ha én nem talállak, keress te! Találj meg! Legyünk együtt! Mi
érdekelhetne más a világból, csak te, és tudom, hogy jössz! Most fordulsz be
a következő sarkon….
Áldott az a kőépítményű szeglet,
amely irányodat töri felém,
vésett-írott emlékű az a aszfalt,
melyet apró koppanó lépteiddel jelöltél meg,
ne fordulj el, ne kerülj el, ne törődj senkivel,
nincsenek véletlenek a mi dolgainkban,
ide kell, hogy gyere, iszonyú erővel sugallom,
hogy jöjj, úgy kérem, kívánom,
akarom és az lészen saját örömünkre,
nem törődve sem sérelemmel,
másokkal, bárkivel,
a világgal, vagy mással.
Én pedig szeretni
akarlak, és foglak!
Hiába a töredékes mozdulások,
meg a kezünkből kicsúszó akart sikerek,
melyek véletlenekké silányultak,
hiába a környezet, meg a rögök,
melyek botlásainkat magyarázzák hites szóval,
hiába, ha a mindenség is ellenünk van,
ha te úgyszintén engeded,
velem óhajtod, kéred is talán,
teszel, hiszel, a gyönyörűség elvarázsol,
néha szédülsz, de jól esik nemde?,
kopogtatsz ide be, s majd ijedten tova el,
félned mégsem kell, azt más óvatoskodja beléd,
magadnak higgy, ha mersz, de ha nem, hát legalább nekem.
A világ? Gyötrődnek, kínlódnak,
küzdenek, ellene, s nem érte.
Kérlek, ne menekülj, nem menekülhetsz!
Hát mi elől?
Fogadj el, s a többit, majd legközelebb!
13
Vedd el, ó Uram!
Irigységemet, acsarkodásomat,
mely éles késhegyként réved elmémbe…
Kérlek, vedd el, ó Uram!
Félelmeimet, szorongásaimat,
melyek bénító méregként mélyednek szívembe…
Kérlek, vedd el, ó Uram!
Gyengeségemet, lustaságomat,
mely langyos posványba toszogatja
ajándék napjaidat…
Kérlek, vedd el, ó Uram!
Konokságomat, makacsságomat,
mely kősziklás zátonyként választ el
édened kertjétől…
Kérlek, vedd el, ó Uram!
Nyegle pökhendiségemet,
mely öldöklő csizmával rúg
a világ és az emberek arcába…
Kérlek, vedd el, ó Uram!
Kétségeimet, kételyeimet,
melyek kihúzzák lelkem lába alól a talajt…
Kérlek, vedd el, ó Uram!
Lázongásaimat, hitetlenségemet,
melyek folyton csak tagadnak
és Téged gyaláznak…
Kérlek, vedd el, ó Uram!
Ám, ha mindezt mégsem tennéd…
A Te bölcsességed szent…
Legyen akaratod szerint,
de legalább annyi világosságot adj,
mellyel megérthetem végre
szándékaidat!
Ámen
14
Fohász
zárd be a kapukat
óvd a megmaradtakat
húzódj sötét sarokba
a tél elől
gyújts tüzet,
éleszd a lángot
fújkáld hideg kezed
s imádkozz
hogy kitartson
hogy kitarts
tavaszig...
15
Könyörgés
Hangom cseppekbe sűrűsödik,
a remény zsákjában vergődök,Uram,
álmom tisztásán csordul a fény,
az alkotás húrjain száguld a futam.
Kérlek, told el a vak idő kapuját,
meleg sugaraddal érints meg,Uram.
Száműzött bátorságom remeg,
az ismeretlen peremén toporgok,
fénytelen tükörbe töröm arcom,
szívemben a rémület foszlánya tekereg.
Miért úsznak vágyaim oly sebesen,
a hajnal fátyla miért oly fekete,
s a gondolatok tölcsérébe öntött csendjében
miért tör kerékbe a rend szerkezete?
Égre szögez szavaid ereje,
vajon látom-e a részek valóságát,
oly kevés a kimondott suta szó,
kopár gödörben ásit szemem sötét fészke.
Hangom derűje szögesdrótra akad,
a szánalom párkányán kapaszkodom, Uram,
imám sötét virágait szórom eléd,
szürkületbe csontosodik megkopott múltam.
Kérlek, küldd a hír sebes tűzmadarát,
a végtelen tenyerén ölelj meg, Uram.
16
MOST CSENDRE VÁGYOM
Most csendre vágyom -de magamban is,
hol gondolatoknak már zaja nincs.
Kérdéseimet is csendre intem;
halk, szelíd hangot keresek éppen.
A találkozás csendjére vágyom:
a Mindenható, hogy rám találjon...
17
Szökjünk meg
mint ódon lakatlan házban
elhagyott, elfelejtett tárgyak
minden így hever nálam
itt még a fájdalom is fájna
jöjj kedves, kinyílott az este
áttörhetetlenül erős kapuja
csak az utca őre áll lesben
de ő is inkább szundítana
az éj részegen szédeleg
a bús, álmos házak közt
titokban menekülnék veled
míg az éj poharába tölt
jöjj kedves, a láng lobban
és mily röpke a pillanat
csalódás lován érkezik a józan
s kegyetlen lovag, a pirkadat
18
A-Z Ima
Magamat kérem,
hogy egy jobb világot lásson!
A Szem belül,
Végtelen utazó...
A falak között
most újra meg kell találnom
a Mindenség
elejtett fonalát.
Fond ujjaidra,
és tisztuljon meg a vászon,
s újra indul
bennem a mutató!
Teremjen búza
a nap perzselte kalászon!
A Fájdalom
értem, értem kiált.
Imára kulcsolt
kezeim tévút porától
szikkadt sivatag
nyomorúságától égnek,
hangoktól zsúfolt,
rideg szerelvény a lélek,
mélyén temetett
őspapíruszok szavából
holnap az Egy újra utat mutat:
„Én vagyok az eredendő tudat."
19
Lejárat
A szerelvény a múltba zakatol,
a múzeum lesz a végállomás...
A sínek összeérnek valahol
a végtelenbe. Nemcsak látomás
az élet, amit előttünk éltek
is színes volt, nem fekete-fehér,
és vidám fiatalok, a vének,
is meghaltak már a szerelemér'...
A szerelvény a múltba zakatol;
kopott ülések, megfakult képek:
és te csempészeknek falazol
pár doboz cigiért, a remények
színre léptek és mindenki tapsolt;
szabad évek boldogsága köszönt...
De én látom elhaladni Varsót,
s közeledni felénk a vízözönt...
20
Ne add Uram
Ne add Uram,
Hogy kérnem kelljen azoktól,
Kiknek eddig én adtam.
Ne add Uram,
Ha erre kényszerűlnék
A Föld nyílna meg alattam.
Ne add Uram,
Hogy mások megláthassák rajtam,
Most már alig bírom.
De add Uram,
Hogy ne lássa senki
Már tíz körmömmel ásom sírom.
Ne add Uram,
Hogy szűrke állományom
Kifehéredjen
Ne hagyd Uram,
Hogy nálam bűnösebbek
Törjenek pálcát felettem.
Ne bánd Uram,
Hogy két diplomával
Munkanélküli lettem.
Tudom Uram,
Hogy a történelmet
Mások írják helyettem.
Tudod Uram,
Hogy már csak azt szégyellem,
Hogy mindezt már nem is szégyellem.
21
Ima
Akiért - amiért tudok,
küzdök én még, és harcolok.
Lecsendesedtem, megbékélek
bajaimmal, de mégis félek.
Eltemettem szeretteimet,
elengedtem gyermekeimet
ahogyan ezt ilyenkor tenni
kell, hisz itt az ideje neki.
Nagyon várom én azt az évet
hogy ne kelljen dolgoznod többet.
Testem egyedül nem boldogul,
lelkem nehéz bánatba borul.
Mi lesz velem egyedül, félek
nincs értelme nélküled, kérlek:
vigyázz nagyon magadra kedves,
én is őrizlek. Arcom nedves.
Szeretnék veled békén élni,
annyit szenvedtünk, s van mit félni.
Megadja a sors hogy mi ketten
együtt öregszünk itthon szépen?
Gyermekeinknek egészséget
adj Uram, nagyon szépen kérlek!
22
Realitás és álom
Sínpár mely a végtelenben találkozik,
vagy keresztezi egymást, váltókkal teletűzdelve,
melyet az élet más szereplői is kezelnek,
haladva a következő felé, mely odakényszerít,
vagy épp ellenkezőleg, elirányít messzire,
gondolhatnánk örökre, de lehet látni a következő állomás utáni váltókat?,
ugye nem, az állomásfőnök kezében a döntés,
a kényszerpálya sikolt a kanyarban,
akár le is ugorhatsz róla,
ám haladásod attól kezdve tehetetlen,
sőt sérülhetsz is,
hát nosza újra előre azon a fényes szalagon,
s a váltókezelők himnuszát zengve,
imádat mormolva reméled,
kezük újra lendül, csattan, vált, s előtted az új irány!
23
Tékozló e világ
Földünk
a vén,jo öreg
Természet ,felböszült
érthetetlen módon pusztitott s tarolt
megtépázott,megunt dolgai hevernek szanaszét
több ezer halott,most itt fekszenek a parton
ök már az örök birodalomban
tépett árbócot korbácsol vad szél
erötlen karom tétlenül kitárom
segitségért kiálltom,az égfelé
kétkedem és kérdezem
mond,mitévö legyek,Istenem
e világ tékozló,de múltja itt sir most
itt hever,megannyi ártatlan embertársam
megingott az a biztos talaj
a jót keresem én is
meg a szépet kutatom
megtalálni a megfogható újjat
a biztos támpontot
a kedves,ártatlan gyerekfotót
jöjj vélem hát,Isten házába, imádkozzunk együtt
mondom néked Földi,újra éled elvesztett hited
arcod meggyötört,csorbát szenvedett éned
de meglásd jö még megújhodás s boldogabb jövö
Adventi - gyertya lángja pislogva ég
a megtört szivünkben most kétség lett az Úr
halkan mormolám csendes imámat
adj békét,megtisztulást emberiségnek
eközben örülnék ha kezemet
megérintené az elveszett embertársam
szavaim vivodnak kétségbe esetten
add hát kezed embertársam
együtt biztos könnyebb lesz
hinni egy szebb
békésebb
emberibb
jövöben
amen
24
Vonat-varázslat
Indul a vonat,
libben a táj,
megszakad az ég palástja,
s átlépek könnyedén egy csillag-fogatra.
Lent a vidék kiterítve hever,
mozdulatlan teste a tél üstjében kever.
Megszáradt gubók csont-koponyája zörög,
száraz szél húzza vonóját a tájon.
Kopott hátú csövek rozsda-mártása csöpög,
himlőfoltos hókabát fekszik a határon.
Megszáradt, ráncos hüvelyek magömlése
csapzott avar-kupacokon lepörög.
Jég-páncélos fűcsomók dárdái
gonoszul szurkálnak a térbe,
szakad hópizsamáját ledobja
a föld, rücskös mellbimbói merednek az égre.
Tél végi bomlás szétfolyt zsigerei
tekerednek a lepedéskes háztető-szegélyre.
Megy a vonat,
futok veled,
olvadás csorog a fákon.
A kásás hólében is
szemedet látom.
Kreítés görbe hátára
mosolyod akasztom.
Megy a vonat,
hozzád visz az álmom.
25
AZ IMA
Menekülés a földi valóságból,
e szörnyű valóságból,
a mennyei valóságba:
menekülés Őhozzá,
akinek mindenki drága,
(...talán)
még
én is.
26
A rekettye
oh, de szép vagy
te büszke virág
jöjj, a hátamra
vigyázok terád
irigy és ádáz a nap
sugara éles lándzsa
jaj, mit lát és hall
valaki szebb nála
féltékeny a hegy
magános a várfal
orma könnyeket ejt
nincs egy ölelő kar
oh, szépség te
mondd szeretsz-e
vidáman szalad fel
a dombra a rekettye
27
Holtvágány
Dudva nőtt sínen
cserbenhagyott szerelvény
meg-váltóra vár…
28
Ki keres
Gyermekként hogy kerestelek,
Ifjúként meg is tagadtalak,
Vitákban az égig kiáltottam:
- Mutasd meg magad!
- Mutasd meg magad!
Mert hol temérdetlen a nélkülözés,
s embert gyűlölet koncol fel,
hol létezhet egy ilyen világban
- vagy azon túl - Isten?
Dolgom tettem alázattal,
szavát fogadtam minden feljebbvalónak,
Te figyeltél örökvaló szemmel
nagy csendben adtál oda a jónak.
Létezésed még titok volt előttem,
a természetben minden létezőt szerettem,
csak embert s Istent nem tiszteltem.
Feljebbvalók megváltoztak,
fejemre töviskoszorút húztak,
a sors lesújtott keményen én rám,
ott álltam magányos, bénán,
akkor kiáltottam utánad
Te csak megfordítottad a hátad
az éjben arcodba láttam,
rájöttem nem TE! - én álltam háttal!
Fél - élet kellett a fordulásra,
keresés, tagadás, lázadás, fegyelem
eszmélés: - nincs más feljebbvaló,
Csak TE! S ez a kegyelem!
29
Amikor hull a fehér pelyhes hó
Itt hull a hó,a szép,sürü,
csillogó,fehér pelyhes hó
Szélnek szárnyán libegnek
ott a fátyolos esti ködben
játszadoznak is önfeledten
a hólepte kicsi kertemben
Vidám télnek manói ök
hópehelyheknek képében
Idefent minálunk az északi
fertályon ,Skandináviában
Ama hosszú, téli sötétség
nyomasztó birodalmában
Adventi-fények és lámpák
kedves csendes oltalmában
Akad nékünk bö hiányunk
Téli rövid Napnak fényében
Frissen esett hó fehérsége,
elvakit e táj világossága
Mennyi önfeledt kacagás,
hangos zsivaj jö gyermekszájra
Ott a hegyoldalon szánkázik
kicsiknek boldog sokasága
Hóember is készül szorgosan
gyerekek formázzák jó nagyra
Odakünt a hideg tél didereg
kaján kuncogás kuckómba
Serényen kapom elö az
Finom,meleg bundámat
Kényelmesen élvezem
melegét kandallóm tüzének
Csodálom a gyönyörü szépet
ablakomból az esti hóesést
Hideg fénybe szikrázón
ezer hópehely csillogását
Megannyi gyermeknek
örömteli kedves mosolyát
amott a havas hegyekben
boldogan sielnek felnöttek
lent a befagyott kerek tavon
fakutyázásra gyülekeznek
Oh,mily finom is a járás
a frissen esett fehér hóba
Csak úgy ropog,csikorog
lábon a meleg csizma talpa
Tud meg,ha gyerek lennék ,
most hanyatt esnék nyomba.
meg hógolyózni,játszadozni
is de jó is volna a friss hóba
odakünt tombol kemény tél
az öreg Természet e hidegben
hosszú álmát alussza e télben
vadon lakói elömerészkednek
keresgetnek a jeges takaró alatt
ennivaló után kutatnak e hidegbe
sok az éhes száj az erdöben
a legtöbb ellátogat az etetöbe
Család kedvence, Cirmos cica
hát még ö is vágyik a melegre
Lakmározás után heverészik
jó nagyot, kedvenc odújában
Vagy éppen melegiti bundáját
Sütkérezve a lámpa fényében
Ö is szereti a meleg kuckót,
ülni ablakban s nézni a világot
Lassan leszáll a sötét este
elcsendesül és pihen a táj
Szunnyad csillogó hópehely
elpihen a mai nap is hidegben
mily sok a magányos ember
e világon lélekben,szivekben
Sokan csak itt ülnek egyedül ,
némán eme fehér csendben
Hozzád szólnék hát testvér
ne ülj egyedül e sötét csendben
Gyere imádkozzunk együtt
hidd el,Isten velünk van az égben
Bizzál benne és meglátod
megtalálod vigaszod ö Vele.
akkor most kulcsold kezed s
imádkozzunk együtt e csendben
30.
Templomban
/ Én tudnék így hinni/
A rekkenő, tűzforró és égő nyárban
Hűvösre, békére, nyugalomra vágytam.
Öreg templom előtt vezetett az utam,
Betértem házadba és csendedbe Uram.
Leültem fapadra, mindent átgondolni,
A testem és lelkem itt fog megnyugodni.
Előttem pár sorral talpig feketében
Idős-öreg néni imádkozott éppen.
Letéve kopott és öreg bibliája.
Hangját nem hallottam, bár mozgott a szája.
Törékeny asszonyka és rózsafüzére,
Ezüstszálú haján csillant gyertyafénye.
Teste szoborrá vált, szemei lecsukva,
Mit akar az Úrtól azt csak maga tudja.
Arcának gyűrött, öreges a ránca,
Évek alatt szerzett mély életbarázda.
Teste vékony, karcsú, gyenge, mint a nádszál.
Hite keményebb az ősi kősziklánál.
Mozgó ajkáról messze száll a fohásza.
Szívét és lelkét: Az Istennek ajánlja!