verslista@tar.hu verslista@tar.hu Sziasztok! A márciusi pályázatot küldöm szavazásra. A két téma a szürke és a vágta volt. A szavazási cím szavazas@verslista.hu. A határidő április 20 éjfél! Három szavazatot kérünk:) Ne feledjétek, a szavazáscím visszaváltozott: szavazas@verslista.hu Szavazzatok! 01 Lelkem szürke ég... (tanka-hangulat) lelkem szürke ég a felhőkből könny pereg dermedt esteken árnyékoddal táncolok hallgatom örök dalod 02 A derengés Szürke köd lovag vágtat az égbolton, ködfátylat terítve a tájra. A hűvös, szürkecsuhás idő ólom lábakon jár, s a ködfátyolból sűrű hálót sző a Föld köré, miközben nosztalgiázva gondol régmúlt ifjúságára, és mintha derengene valami ragyogás is emlékei között. Úgy rémlik, akkoriban színesebb volt a világ. Mire az emlékei ösvényét végig járta, a háló szövéssel is végzett, amely mint egy burok, ölelte körbe a Földet. Az idő tovább vonszolta magát. Amerre csak járt, mindenütt szürkeségbe botlott. Szürke emberek siettek a szürke utakon. A kéményekből szürke füst szállt a szürke égre. A szürke porban, szürke verebek, némán fürödtek. Az idő megállt egy rövid időre. Körbenézett: - Hm! Milyen változatos ez a szürke világ! - gondolkodott el azon, amit látott - Van itt világos, és sötétszürke. Van galamb és grafit szürke. Van ezüstös és ólomszürke. Van elegáns úri, és van szolidan szerény. Van koszos és szakadt. De van még fényes és matt, unalmas és harsány. Mire az idő ezt a sok árnyalatot felfedezte, eltelt néhány szürke perc. Sürgősen indulnia kellett tovább, hiszen az idő az egyetlen, ami nem állhat meg soha sem. Az a néhány elveszett perc pedig, igazán nem számít. Az idővel az élet is újra indult, újra lüktetni kezdett, és a szürke csuhás csendet, felverte egy vékony hangú sírás. A sírástól az idő megriadt, felgyorsult rozsdásan csikorgó vas foga, és behozta pár perces lemaradását. Ettől a szürke köd lovag is nekiiramodott, és szélsebesen vágtatott tova. Beleveszett saját szürkeségébe, magával vonszolva ködfátylát, és végre derengeni kezdett a hajnali égbolt. 03 Lovam Ej, pej-lovam, ej! Vágta-vágta. Bele az éjszakába. Hej, hátasom, hej! Vágta-vágta. Ügess velem messzi-messzi tájra! Ó, te szeplős-szürke; majd megöregedve, málhád,ameddig bírod juss velem előre. Míg a patád bírja, repíts el engem az égen is túlra. Ott lesz kedvesemnek, ott lesz a sírja. 04 Akár a gondolat ... Vidáman bújt ki a napocska. A lombok között csókolóztak a fények. A virágok kelyhein csillogott a harmat. Pillangók raja szivárvány színű szárnyacskáikkal libegtek a szirmokon és itták az éltető nedűt. A galambdúc körül a szürke, - szegedi kerengők röpdöstek és turbékoltak, udvaroltak egymásnak. Szürke kis nyulak ugrándoztak a lombos fasátor alatt. Picurkánk híven őrizte őket, játékosan ugatgatva, terelgetve, hogyha messzebbre ugrándoztak. A rét felől pacsirta dala zengett. Körben, a kerítés melletti orgona bokrok illatoztak. A távolból feltűnt egy vágtázó lovas alak. Közel érve a tanyához, lovasa leugrott lováról. Kantárszáron bevezette a szürke lipicai hátast a házhoz, és kikötötte egy oszlophoz. Picur és a többi kutya is - azonnal incselkedni kezdtek a lóval - mint minden alkalommal, ha találkoztak. A távolabbi szomszéd tanya lakói lovakkal foglalkoznak. Lipicai lovaik vannak , és köztudottan ezek a büszke szépségű lovak - zömében szürke és hamvas színűek. Az övéik között is több a szürke. Nagyon kedvelem a lovakat, bár őszintén szólva, kicsit félek tőlük. Ez persze, nem akadályoz meg abban, hogy ne figyelném őket csodálattal. Elnézem kevélységüket, - mozgásukat. Olyanok, mint a ringó óriások. Sörényük és farkuk lobog, gomolyog utánuk. Ahogy prüszkölve, nyihogva, egymásnak nyerítve vágtatnak át a réten - akár a gondolat. Tajtékoznak, makrancosak. Patáikkal hogy kapálnak, ha haragosak. Fénylő bőrük, fenségesen mozgó inaik remegő ringása csodálattal tölt el. Dacosan, hátraszegett fejjel járják táncukat. A lovak között is felettébb büszke tartásuk miatt császári lovaknak is nevezik őket. Párom a balesete előtt lovagolt, így a szomszéddal nagyon sokat meséltek a lovakról, főleg a lipicai fajtákról. Azt is tőlük hallottam, hogy igazán a lipicai lovak is sötét színnel születnek, később világosodik ki a bőrük. És azt is, hogy ezek a lovak a lovagláshoz igazán kedveltek. A tanyavilág sokszor legkedveltebb közlekedési lehetőségével - lóháton, - kedves vendég érkezett hozzánk. Lovasa öleléssel, még lova vidám nyerítéssel köszöntött bennünket. 05. Szóvágta Nincs minden virág benn egy csokorban, a szó is elszáll a gondolattal, olykevés és oly sok, nem is lehetek ott, hisz szépsége után futok. Elmondhatatlan, örök érvényű titok, amit soha le nem írok. A pilleszárnyat megérintheted, de poklot járva sem lehet tied, szerelem marad, vágy, folyton-nyújtózkodás színes emlékeid után. Ily csendet viszek szavaim vágtató lován, érintsd sörényét a nyakán. 06. Alkony Szürke, fémízű délutánban fátylát teríti lassan a halványuló est-sugár vágtázó szél cibálja a télruhában szűkölő fákat, de szívedben rétek álmában ringatja magát a vágyad míg talpad alatt csúszik súlyos hidegen az utcakő lágy színeit szórja rád az alkony sűrűsödő őrája 07. Száguldás álmából riasztjuk a bódult fákat szalad a földes út vágtat a hátas az árnyas bogas éj varázsos titokba merül száguldunk, te meg én. a józanság tova tun Szabadság, szabadság, szabadság, szabadság. elnyertük a csatát, verik az osi dobot a nyugtalan paták, s a tér földig hajol. Szabadság, szabadság, szabadság, szabadság. 08. Szélessáv Sistereg az anyag, tágul a burok, száguldás fejszéje csattan homlokodon, az idő hengerén vékonyodik a lényeg, hiába forog a szilaj fény-kerék, erőtered gyűrűjén meglazul a hurok. Széles sávba terel a gondolat, kínlódva zihál füledbe a józanság szava, végtelenbe kúszva suttogsz időtlenül, vallatod csillagok megrettent seregét, s te leszel a teremtésből kiszakadt áldozat. Örvény-tölcsérben pörög az információ, tisztaságod vázára tapad a mocsok, kémhálózatba zuhannak az adatok, s míg részek torzójából formálódik az egész, hatalmad dombján vagy együgyű buckalakó. Széles sávban gyökerezik a közöny, szemedre hártyásodik a törékenység. Zavarosodik a vegyület, vergődik a fény, s míg a bűn köveiből emelsz falat, gyökered feltépi egy könyörtelen szörny. 09. Szürke szivárvány Szegett szárnyakkal, Szemben a széllel, Szelleme szálka, Szürkék szemében. Szürkéknek szemét, Szúrja a szálka, Szó szertefoszlik, Szellő a szárnya. Szürke szerepet Szánt szerencséje, Szeretne szebbet Szellemisége. Szeretne szebbet, Színeset, százat, Szomorú szívén, Szürkeség szárad. Száguldó szellem, Szégyennek szárnyán, Szenved a szélben, Szürke szivárvány. 10. Árnyék és fény A kert felett vágtázó szél süvít, sír vadul A szürke felhős égből záporeső zúdul Lassú mozdulattal a horizont szétnyílik, Az égbolt szürkesége fehér habbá válik. Kristályfüggönyként az eső egyre ömlik, A vágtató szél lassan csendesedik Árnyék és fény játéka villódzik, Lelkem háborgása lassan csillapodik. 11 Szürke hajnal Álmos háztetőn ázott kiscica nyávog. Bágyadt félhomály... 12. Távozóban tétovázva Az utolsó vágta a Szürke hátán A legmélyebb sebet. Én meg sántán, távozóban, eltűntem egy gyilkos tóban. Kerestem magam, de mégsem találtam az Istent magát, lent a hínárban. Tétovázva, hogy a Világ meg ne lássa életet adtam a halott iszapnak; s a helyi kocsmánál kiraktak. Távozóban intettek, míg átkozódtam, hogy itt az Alföldön én mit keresek. Eljátszottam néhány szerepet tétovázva rideg színpadokon állva... Végül elhagyott az utolsó lámpa a tévországút partján járva, távozóban megpihentem Jézus-pózban... Virágos mezők illata vesz körül, a lábamnál hitet köszörül, tétovázva, a hétköznapok királya... 13. Futószalag Az idő futószalagján rohanok, fejem fölött pörög az oltalom-karika, hegyeken túl párolog a veszedelem, ajkamra tapad a csodák kancsója. Illatok bársonyán virágzik szemem, fohászom csillag-toronyba zárt szerelem. Erdők rácsozatán rozsdál a sugár, villám-csíkok furcsasága kavarog az égen, a sötétség fejszéje aprítja a reményt, torz álmok kacagnak a gondolat ösvényén. Anyagom izzó könyörgés a rímeken, lelkem átlobog pokolbéli kéményeken. Nyomomban jéghegyek bozontja olvad, madártestem koppan az indulat kőfalán, sikolyom kanóca fellobban a csendben, létem vergődés a távolság homlokán. Hangom vihar-gyűrű a jelképek halmazán, kristálygyöngy vagyok a világ körvonalán. 14. Nyugalom Csak leültem ide, a szürke tájba. Kihalt utcákra lát a szemem. Épp leültem ide, ahol nincs vágta. Minden a csend nyugvó szigete. 15. Évszakok vágtája Versenyt fut az ősz a téllel, Vágtázik egy falevéllel. Lassan az ősz belefárad, Télnek adja át a tájat. Ezt nem tűri a kikelet, Versenyre hívja a telet. Ő is vágtat pár hónapot, Majd kezdünk egy új évszakot. Most a nyár vágtat az élen, Pipacs nyílik az útszélen. És e vágta eltart őszig, Mikor új futam kezdődik. 16. Szívemben megmaradt Szélvihar vágtatott át a városon rombolva, dúlva söpört az utcákon A nagy szökőkút vizét és kirázva, lelkemet szürke ködével pásztázza A vihar csillapultával dermedt csend, de szívemben megmaradt sajgó életem 17. Holdárnyék Távol-Keleten Nyakadba fújja a homokot a szél. Más nincs előtted, csak a huncut Hold, igyekszel, mert izzik, lángvörösen ég mögötted sok ezer gyűlöletpokol és kit nem is akarsz, megölsz, elviszed magaddal, mert a lelkiismereted kaszálja a bogáncsképű, rossz arcot, mit rádvet érdektelenül e tükör. Igen, háborús lélek, így kell halnod a bőrödre száradva, megfeszülnöd és mikor cserzetten többet érsz, szakad belőled a nedves lét, hitvány magad. Már nincs visszaút. E szürke holdárnyék adjon néked békességet, nyugalmat. El kell oda jutnod papírsoványként s meglátod, majd tőled is felduzzadnak a tengerek. Így válsz hajózhatóvá s a kikötőkben mindig lesz, ki vár rád. 18. Ménes kies pusztán ezer vad ló harmat fűben ezer patkó ezer patkó robog-dobog ezer fényes sörény lobog ezer cimpa párát liheg forró vér hajt ezer szívet ezer csillag ezer szempár barna tűzzel izzó villám ezer tüdő liheg kéjjel ezer száguld szenvedéllyel zabolátlan csikók, mének ezer szabad büszke lélek 19. Kopott Tavasz E szürke világ szürke egén a kopott Tavasz csalfa remény. A szavak mögött véres szájak vicsorogva, miért kántálnak? A Pénzt szolgálják éhes szívvel, már nem törődnek rég a tízzel; A lét-kultúra méghamvait elkártyázzák a véghajnalig... Csendes védőként magunkba zárjuk, és a cseppeken majd tört fény játszik Amíg egymás szemében látjuk, hogy összetart minket a halálig, mert a rosszban is csak a jó van: élet fakad a halandókban... 20. Sebesség Hová rohansz, miért cipeled a felhők súlyát?Álmod aknamezőn kúszik,a múlt fekete lapjaira tapad a riadt sugár, összeomlik a nyár. Megsebez a szavak éles pengéje, árnyék-görgetegbe meztelenedik a megoldás. Sürget a lábadozó harmónia, a közhelyekből pislákol a törékeny idő, vastagodik a levegő. Földre csúszik az ég könnyű arca, szavad csillagok szegélyére akad,az áldott semmi keze megolvad a napkorongon, pörögve lódul a tél, sikolt a mély. Hová rohansz? Hidegen beszippant a vélemény feneketlen örvény-csöve. Körülötted zúg a hiába tömjénes hulláma, csak rád les az elrendelés szava, elsüllyeszt akarata.