Sziasztok!
A júniusi pályázatot küldöm szavazásra. A két téma Párizs és a borotva volt.
A szavazási cím szavazas@verslista.hu. A határidő július 20. éjfél! Három
szavazatot kérünk:)
Ne feledjétek, a szavazáscím visszaváltozott: szavazas@verslista.hu
Szavazzatok!
01.
Éles
Jobb a szavad hallása,
csendes nyugodt tónussal,
lgy az vág mint borotva.
Drágám hangod korbácsa
éles pengeként haslt,
fájdalma szivemig szlt.
Ó, Hölgyem add kegyelmed,
hiszen irántad örök
az aggasztó szerelmed.
Elértett szlvem töröd!
A Nő egy rég felejtett,
ismerős aki múlt láng.
Kegyed, élet – tervezet!
Akit Isten nekem szánt.
02.
Horror
Éles volt a penge,
amely borotválta arcom.
Meg is vágta tüstént
mikor kopogtak az ajtón.
Nem állt más elötte
mint a postás néni
Ki leveleket hozott.
Át kellett hát venni.
Aláírtam volna
én bizonylatot
de közben vérem
a papírra csorgott.
Így hoztam a frászt
szegény öreg nőre.
El is alélt rögtön
a sárga bazalt kőre.
Mentő vitte innen:
súlyos volt rohama.
Számomra nem futotta
csak egy sebtapaszra.
Ezek függvényében
meghagyom a borostát
és csak vasárnaponként
veszek kezembe borotvát.
03.
Borotva élen lebegek
Borotva pengén billegek,
nem félek én, mert szeretek,l
nem vág meg, mert hisz szeretnek,l
borotva élén lebegek.
Lét és nem-lét közt táncolok,
hamarosan majd meghalok,
de addig derűs mosolyom
mind-mind nektek odaadom.
04.
Párizsi lány
A véletlen sodorta őt Párizsba, a kíváncsiság, kalandvágy,
munkalehetőség, fiatalság.
Fiatalon az ember merészebb, kalandvágyóbb, nem számol a
következményekkel csak a jelennek él.
Így került Ancsa, a kis őrségi falucskából Párizs színes forgatagába,
az Eiffel torony árnyékába.
- Milyen hatalmas monstrum! – kiáltott fel izgalmában. Ilyen közelről
teljesen más érzés olyan valamit szemlélni, ami világhírű és azelőtt
csak a tévében láthatta az ember lánya.
Nagyon élvezte mindazt, ami körülvette. Alig hitte, hogy itt van, hogy
mindez vele történik.
Magába szívta az ismeretlen illatokat, hogy minél több élményt,
emléket megőrizhessen.
- Ha látná nagymama! – lelkendezett. Szegény egész életében arra
vágyott, hogy Párizst a saját két szemével láthassa, de nyolcvanéves
koráig sem, tudta megvalósítani álmait, most már látni is alig lát
valamit. Én még alig éltem, mégis minden álmomat megvalósíthattam.
Milyen jó, hogy a huszonegyedik század fiatalja vagyok! Nekünk már
minden lehetséges, elérhető. Ilyen gondolatok fűszerezték Ancsa merész
vállalkozását. Fodrászinasnak jött Párizsba, ahogy régiesen mondják.
- Annácska, biztos vagy abban, hogy a borbély szakma neked való? –
aggódott a nagymama.
- Mamikám, ma már nincsenek borbélyok! Mesterfodrász fog tanítani a
mesterségre.
- De miért kell olyan messzire utaznod? Fodrásznak itthon is tanulhatnál.
- Jaj, ne aggódj annyit nagymama! Párizsban még fizetést is adnak
azért, hogy tanulok, hát nem nagyszerű lehetőség?
Ancsa mégiscsak meglepődött, amikor a megadott címen egy kis
borbélyüzletet talált, még jobban meglepődött, amikor az üzlet
tulajdonosa magyarul üdvözölte. Ahogy Ancsa zavara lassan oldódni
kezdett, megtudta, hogy Párizsnak ezen a részén sok magyar él és ez a
hely nekik egy darabka Magyarország.
- Én bizony régen tanultam a borbély szakmát, és szeretném átadni
valakinek, mielőtt a sírba vinném, ezért is adtam fel a hirdetést –
mondta Laci bácsi, a lány csodálkozó tekintetét látva.
- Itt nem talált megfelelő tanoncot?
- Ó! Jelentkező akadt bőven. Én azonban szerettem volna segíteni
valakin, akinek ott az Óhazában nincsenek hasonló lehetőségei.
Ancsa először szembesült azzal, amit úgy hívnak sajnálat. Eddig úgy
hitte, hogy a lehetőségek világába csöppent születésével, csak most
kezdte megérteni, hogy minden lehetőség mögött egy ember áll. Ott
tartózkodása alatt szomorúan tapasztalta, hogyan vélekednek a nyugati
magyarok az Óhazában élőkről. Nem érezte soha, hogy otthon rosszabb
lenne a helyzet, alacsonyabb az életszínvonal, mint máshol a világon,
de látnia kellett, hogy eléggé nagy a különbség. Ancsa hírtelen
felnőtt. Nem volt mellette, aki naiv álmait erősítse, óvja a
felismerésektől, gyerekként bánjon vele.
Egy hét sem telt el és már borotvával a kezében, szakértő
mozdulatokkal végezte a hajdani borbélyok munkáját, de a
fodrászmesterség útján is jól haladt, ugyanis Laci bácsi sem
tétlenkedett, s az évek során előlépett mesterfodrásszá. A
borbélyüzlet hangulata, és az idősebb generáció igénye miatt nem sokat
változtatott a hagyományokon, de bejelentette vendégeinek, hogy amikor
átadja helyét az ifjabb nemzedéknek, rájuk bízza, hogyan folytassák a
munkát. Ancsa értette a célzást és boldog is volt, hogy Laci bácsi őt
jelölte utódjának, de látva a frissen borotvált idős úr elképedt
ábrázatát, szerényen megjegyezte:
- Ne aggódjon Béla bácsi. Bárhogy is alakul az élet, a borbélyüzlet és
a borotva marad.
05.
Lelkem borotvája
Ettem három szem cseresznyét
vékonyka szelet kenyérrel,
de mintha most is szédülnék,
sötét a világ, mint éjjel.
Napot lopni, ez a munkám,
beteg ember sehol se kell.
Laffog lábamon a szandál,
elcsenik, ha összeesem.
Lelkem borotvája fehér,
tiszta boldogságot arat,
közben felkap a forgószél
s fent alszom a felhők alatt.
Fekete föld, fényes isten,
e kettő között hervadok
borotvaélű éh-hittel,
mint test nélküli angyalok.
06.
Szabadság, egyenlőség, testvériség!
Borotva élen táncol Párizs,
Trianon varratta az új cipőt.
Éjszakáról, éjszakára
elkopik a talpa
és nemsokára
nem lesz pénz
új sarokra
Borotva élen táncol Párizs,
hazugság áll népek közé
az ellopott történelem
bosszút forral
és nemsokára
dicstelenné válik
a Liberté
Borotva élen táncol Párizs,
ki jó, és ki =ossz nemzet
ki érdemel keresztet
hamis, álnok kép
alantas szándék
halott indok,
Egalité
Borotva élen táncol Párizs,
pénz barátja =énz lehet,
acél söprű söpör el
útjában álló népet,
rajta kopott
betűsereg
Fraternité
Borotva élen táncol Párizs,
a franciák ébredeznek
nem csorbuló borotva
beint a becsületnek
Liberté, Égalité,
Fraternité vajon
most hol lehet?
07.
Az emlékezés lángja
Sötét árnyakat rajzoló este érkezett.
A kert virágai még őrzik a nyarat, de hamarosan tarka szőnyegként
borítja a füvet a lehulló levéltakaró. Hallgatok egy régi melódiát -
teljesen átadva magamat a zenének.
http://www.youtube.com/watch?v=uOXzGtlLGgw
Az asztalomon gyertya világít. A lobogó fény arany csillagokat
szór az ablaküvegben. Ahogy figyelem a
gyertyalángot, emlékeimben, szemem előtt megjelenik az a csodálatos
nyári este. Mintha csak tegnap történt volna.
Szinte érzem a folyó felől fújdogáló szellőt, amely a víz illatát hozta
felénk.
A dunai holtágon baráti társasággal sátoroztunk. Nem első
alkalommal nyaraltunk közösen, mégis ez egy időszak lezárásá volt: ez
volt az utolsó, közös együtt töltött nyarunk. Az egy hetes táborozás
alatt volt csónakázás, evezés, úszás, különféle labdajátékok, közös
főzések, nagy beszélgetések. Szerelmek szövődtek, és igaz, őszinte
barátságok.
Utolsó este egymástól és a közös nyarunktól tábortűzzel búcsúztunk.
Még most is látom magam előtt a tábortűz fényét, a körülötte ülő
barátaimat. A láng magasan lobogott, ragyogóvá világítva a víz tükröt
és arcunkat.
A kis kazettás magnóban Edith Piaf gyönyörű hangja szólt:
Párizsról énekelt, a mi kedves Párizsunkról.
Sok mindenben különböztünk egymástól, de egy valamiben nagyon is egyek
voltunk: Párizs iránti rajongásunkban,
szerelmünkben. Amiről mindig álmodoztunk: a mi Párizsunkról, a Szajna
partról. Párizsról, a szerelem városáról, ahova annyira vágytunk,
ahova a közös álom utunkat terveztük.
Míg a sanzont hallgattuk, sokunk szemében könny csillogott a tűz fényében.
Az élet messze sodort bennünket egymástól. A közös utazásunkat is
elfújta a szél, de ilyen hosszú idő
távlatából is megmaradt bennem ennek a nyárnak az emléke, s megmaradt
bennem Párizs és a francia zene utáni rajongásom.
08.
Féltemben őrzőm titkos álmaimat
Feltárom titkaim szerelmes szívednek
Párizs utcáin a rózsák ligetében
Néztelek hosszan, lestem tekinteted
Azóta minden napom, hiányodba térdel.
Vágyam azóta úgy őrületbe kerget
Nem fordul felém mosolygós arcod
Verseim, rímeim, árvák, szegények
Mióta lelkemben hiányod ökle markol.
Mint rongyos koldus remegek és fázom
Kedvem elfonnyad, varázsát veszti
De ellenállok, nem adom fel harcom
Bús szívem láncait szanaszéjjel tépi.
Te szülted bennem éltető vágyaimat
Azóta táplálod az öröknek hitt tüzet
Féltemben őrzőm titkos álmaimat
Égi áldás óvja örök szerelmünket.
Ott Párizsban, ajkad, mint nyíló rózsa
Felitta fájdalmam és örök hitet adott
Azóta fagyos csönden őrzi birodalmát
És Champs-Élyseés kertje őrzi illatod.
Fejemet emelve himnuszt zengek rólad
Szívem megújul, fájdalmát nem érzi
Feltámad az érzés, benned élek újra
Szívem, vallomását, a földön szertehinti.
09.
Mai mese
Kristálypaloták összetörnek
Nem köszönünk a hét törpének
Tündérország pokollá lett
Hófehérkének gint fizetnek
A jó tündérkének elvágták a torkát
Atlasz pedig tegnap letette a málhát
Az AIDS indult útnak az óperencián át
A kis herceg tegnap lelőtte a rókát
A fele királyságot elárverezték
A panelházi sárkány öngyilkos lett nemrég
Zaciba csapták a varázsszelencét
A legkisebb fiú nem próbált szerencsét
A templom egere rákapott a drogra
Hamupipőke a masszázsszalonba
Szép királylányt találsz békává változva
Öreg király mehet szeretetotthonba
A farkast Piroskáék múlt héten megették
Vágóhídra visszük a két bors ökröcskét
Hónap végén főzünk fazék kőleveskét
Csernobil meg fűti nekünk a kemencét
10.
Múltad jelenlét
Szajhák tanyája este
A költő múzsát keresve
A szerelem csalfa máza
A tömeg guillotin kiáltva
Vezérét ejtette porba
A Bastille lerombolva
Párizs, a szabadság eszme
Ady hajnalig sétált benne
Még egy nappali sanzon
Montand-dal a Szajna-parton
És beleolvadni végleg
Részévé lenni az egésznek
Csak sodrodni a Szív felé
Idegenből semmivé
Válni Párizsban, Barátom
Morisson-t egy kádban találom
11.
Párizs 2008
(Fejtő Ferenc halálára)
Ülök az asztalnál,
szemüveges szobor.
Érzem a halált,
ahogy Párizsban jár
s épp egy magyart talál,
aki barátja volt
József Attilának egykoron.
Most elhagyom utolsó sorom.
12.
A Te Párízsod
Mint Valjean-t üldöznélek,
soha fel nem adva a célt.
Belevésve a macskakőbe,
a vágyat,a reményt.
Majd lábamnál virágok sírnak,
hajnalt terítve szívemre.
Mikor eltévedek végzetesen,
promenádod kőrívében.
13.
Vég nélküli mese
Párizsi sétányon a semmiből tűnt elő
könnyed lépése szűzi volt és szabad
a távolból a férfi híven nézte őt
a perc dísze volt, amint ott áthaladt.
Gyönyörű volt, mint égi tünemény
rabul ejtette az addig szabad szívet
a lelket lélegző ám mégis földi lény
életszínt adott, örömöt, igaz hitet…
Kezdetét vette az édes könnyűség
a szerelem íze járta őket át
izzott a vágy, pezsgett a forró vér
harcolt a szilárd ész, s a gyöngéd akarat.
Rémült imákat suttogtak az éjnek
mesélték a holdnak a bút, az örömöt
semmi sem szennyezte a szent, a tiszta érzést
mely csók, könny, mosoly volt, a valós gáncs fölött…
Ám olyan lett mégis, mint balladákba szokott
a vég nélküli mese, nem teljesülhetett
kettejük szíve fölött szenvedés hajolt
zokogni nem tudtak, nevetni nem mertek.
Szemükbe forr a könny, a kezük búcsút int,
gyantát sírnak fájdalmukban, az erdőkben a fák
a kegyetlen sorsuk törvénye szerint
élik az elfojtott, igéktől mentes magányt.
A férfi összeszedve rojtosodó hitét
megközelíti a kósza asszony-árnyat
bordái rácsa közül kitépi a szívét
majd azzal tűnik el a messzi távolba.
14.
Álom-zárlat
Csend van.
Fejemben éles csattanás,
mint elektromos áram kisülése;
vagy mint szarvas agancsok
jég-tiszta csendülése,
ahogy összeakasztják ködös,
októberi hajnalon,
elszántan, tisztás középre állva,
életre-halálra.
Vagy mint vasúti váltó kattanása,
hogy Párizsba tereljen,
vagy netán vak-vágányra.
Fejemben volt már ily éles
csattanás máskor is,
ébresztett - veszélyre,
mint egy riasztó berendezése.
Csend van.
Álom-zárlatos az éjszaka
settenkedése.
15.
Párizs képzelete
Lehetne neved e századnak,
"Eiffel-torony" ábrád után.
Életben sohasem láttalak,
de a képzeletemnek útján,
tornyosúlsz bemutatóidnak.
Bár a hangsúlyos művészeted
alatt ott rejlik történelmed,
sorakozva erényeid között,
szépltik a beforrott, törött,
karcokkal telt szomorú múltod.
Érzem sokszor büszkén folyt véred
Nem látod annak, s takarod,
de sokoldalú az erényed,
mi tisztára mossa a múltod.
16.
A pongyola pitypang lenge, pengetánca
A mező sárgállott a pongyola pitypang virágától. Aki csak körbenézett,
sok-sok apró napocskát látott, melyek rövid, tömzsi száron csücsültek.
Néha, az arra tévedő, tekergő szellő megtáncoltatta őket, s az ínyenc
méhek, virágporjukat ízlelgették.
Egy nap arra ébredtek a virágok, hogy szépséges sárga szirmaik helyét,
hófehér pamacsok díszelegtek, egymásba kapaszkodva, szabályos gömböt
alkotva.
- Ajaj! –sipákoltak egymás után.
- Mi történt velünk?
- Ne féljetek! – csilingelte az érkező szellőlány. – Megértetek arra,
hogy magocskáitokat elhintsétek. Én azért jötten, hogy segítsek
nektek.
- De hogyan? – aggódtak a virágok.
- Nem kell izgulnotok, csak egy kicsit fújdogálok, erre is, meg arra
is, és óvatosan kitépem ernyőiteket.
- Kitéped?
- Nem fog fájni! Megígérem! - Ezzel kezdetét vette a pihe könnyű,
fehér ernyők tánca. Először egyesével, majd egyre sűrűbben szálltak
arra, amerre a szellő fújta őket.
- Kérlek, vigyázz rá! Kapjon elég nedvességet! – szólt gyengéden az egyik
virág.
- Melyik az?
- Az a kis kacskaszárú! Ott, ni! Látod?
- Látom. Egy percig se aggódj! – válaszolt a szellő, és az utolsó
fehér, libegő ernyőcskét is tovarepítette. A kacskaszárút a patak
partjára vitte.
- Itt leteszlek! Viseld magad jól!
Az ernyő szépen, komótosan, mint ahogy egy ejtőernyőhöz illik, egyre
lejjebb ereszkedett. Könnyű volt teste, akár egy tollpihe. Még annál
is könnyebb, akár egy hópihe. Nem eshetett semmi baja.
Ahogy, így békésen szálldogál lefelé, valami csillogást vett észre a
magas fűben. Gondolta, megnézi, mi lehet az, mert ha csillog, biztosan
csak valami jó dolog lehet. Kíváncsian libbent a tárgy mellé.
- Szia! Te ki vagy?
- Szia! Én a penge vagyok, és olyan, de olyan éles, hogy mindent egy
nyisszantással elvágok. Ugyan akkor, gyengéd is, mert a férfinépség -
igaz mostanában a nők is -, engem használnak arra, hogy simogassam a
bőrüket. Bár, ha ügyetlenek, azért néha megvágom őket egy kicsit.
Nagyon viccesek, amikor sziszegnek, és szaladnak sebtapaszért. Ö a
játszótársam. Néha megkér, hogy direkt vágjam meg a gazdám arcát.
Olyankor jót nevetünk, ahogy rémüldözik.
- Na hiszen! Szép dolog, mondhatom! Engem bizony nem tudsz megvágni!
- Ebben én, nem lennék ilyen biztos!
- Nem – e? – ereszkedett lejjebb a kacskaszárú pitypangernyő. –
Hiszen én vagyok a legkönnyebb, a legügyesebb táncos a világon.
- Kipróbáljuk?
- Próbáljuk! – hencegett most már a pitypangernyő is.
- Akkor gyere, libbenj ide!
A penge vékony élét odatartotta a pitypangnak, aki könnyedén
ráereszkedett, szinte súlytalanul. A penge meg sem érezte, és a
kacskaszárú pitypangernyő légies táncba kezdett. És táncolt, és
táncolt, és táncolt! A penge kezdte nagyon unni. Azon gondolkodott,
hogyan tudná a kacskaszárút kibillenteni egyensúlyából.
Észrevette, hogy időközben a Nap, már jó magasan jár az égen. Ettől a
penge felélénkül, egy aprócska mozdulatot tett, épp csak annyit, hogy
a ráeső napfény visszaverődjön fényes fém testéről, és elvakítsa a
kacskaszárú pitypangernyőt.
A pihe könnyű táncos megbillent a penge élén. A penge egy szemvillanás
alatt lenyisszantotta a kacska szárat. A pitypangernyő tehetetlenül
hullott a selymes, zöld fűbe.
- Ugye megmondtam? – nevetett fémesen a penge.
- Csak nevess! Ostoba!
- Ismerd el, hogy igazam volt!
- Igazad volt, valóban mindent el tudsz vágni. De meglátjuk ki nevet a
végén. Fogsz te még csodálkozni!
Az eső, a szél, a Nap, a hó, mind segítették, hogy a kacskaszárú
pitypangernyő magja, amit anyácskájától kapott, biztosan bele kerüljön
a tápláló talajba.
Következő tavasszal, szépen kikelt a mag. Új növény lett belőle. Mikor
sárga virágait a szél táncoltatni kezdte, kíváncsian körbenézett.
Meglepődve látta, hogy a penge még mindig ott van a régi helyén. A
földön hever, megkopott, rozsdás és fénytelen. Már a Nap sem csillog
az oldalán.
- Szegény penge!