ÁGH ISTVÁN « Verslista Portál
ÁGH ISTVÁN (Felsőiszkáz, 1938. március 24. - )
11 Augusztus 2009
ÁGH ISTVÁN (Felsőiszkáz, 1938. március 24. - )
KORTÁRS MAGYAR KÖLTŐ, ÍRÓ
 
Tanulmányok: 1956-61 ELTE BTK, magyar-könyvtár; 1961-62 az Építők Szakszervezetének területi könyvtárosa, 1962-68 a Népművelési Intézet fő-könyvtárosa, 1968-70 a Munka szerkesztőségi tagja, 1971-szabadfoglalkozású író, 1975 az Új Írás versrovatvezetője, 1997- a Hitel szerkesztője. 1992- a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1958-től jelennek meg versei. 
 
Díjak, elismerések: József Attila-díj (1969, 1980), Ady-jutalomdíj (1978), Artisjus irodalmi díj (1986), Kortárs-díj (1989), Kossuth-díj (1992), Nagy Imre-emlékplakett (1993), a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (1994), a Magyar Művészetért Alapítvány díja (1995)

Főbb művei: versek: Szabad-e énekelni (1965), Rézerdő (1968), A tündér megkötözése (1971), Jóslatok az újszülöttnek (1973), Jól vagy? (1977), Boldog vérem (összegyűjtött versek, 1979), Napvilág (1981), Keseredik a föld héja (1984), Napló és tulipán (1987), Emberek éltek itt (1991), Évfordulók (1994), Mivé lettél (válogatott versek, 1998), A képzelet emléke (2000), Ágh István válogatott versei (A magyar költészet kincsesháza, 2000), Válogatott versek macedonul (2000), Semmi sem úgy (2003), szociográfiák: A madár visszajár (1973), Dani uraságnak (1984), Utolsó terelés az őszi legelőn (1989), A madár visszajár, Dani uraságnak (válogatott szociográfiák (2001), ifjúsági ismeretterjesztő könyvek: Üres bölcsőnk járása (1979), Hányat nézek a naptárban? (1980), gyermekversek: Krumplinyomó-huszár (1977), meseregények: Struga manó csöngölődzik (1982), Felekirály (1985), kisregény: Egymás mellett (1986), regény: Rókacsárda (1993), családtörténet: Kidöntött fáink suttogása (1990), esszék: Egy álom következményei (1983), Virágárok (1996), Ahogy a vers mibennünk (2000), elbeszélések: Árokból jön a törpe (1997), műfordítások: Mile Nedelkoszki versei (Nagy Lászlóval, 1982), Miodrag Pavlovič: Fényes és sötét ünnepek (társfordító, 1988). Antológiákban jelentek meg lengyel, cseh, bolgár, szerb, szlovén, macedón, finn, észt és más finnugor mű- és népköltészetből fordításai.
 


                     Ágh István néhány verseskötete

 

 Forrás: Magyar Művészeti Akadémia

  

ÍZELÍTŐ MŰVEIBŐL:
 
 
HAJNALI ZARÁNDOKLAT (részlet)
Jékely Zoltán emlékére

Átutazóban egy letűnt világ
kellékei közt találja magát, 
ifjúkori kalandok színterén
ábrándozik, úgy érzi, visszatért
és folytatódik, ami megszakadt, 
az emlékképnek tetsző alkonyat
életre kel, s már az se meglepő,
ha megszólítja a szembejövő,

Kutya legyek, ha ez a nagy bajusz
nem az én osztálytársam, s fölragyog
a régi fény az elnyűtt arc mögül,
köpcös termetén bőrbekecs feszül,
ő lenne az, ki együtt udvarolt
vele, s a szertorna királya volt?
s most is a lányra emlékezteti,
Mit tudsz Carmenről? s rögtön csengeni

hallja, nevetni képzeli a szép
vörösesbarna jelenés nevét,
Carmencita? pár mondatra való
emlék maradt belőle, áradó
szerenádra a brikett zápora,
a Bagolyvárból cigánymuzsika
hív, A vendégem vagy! és befelé
tartó vendége gyönyörű zenét

hall másfelől, mert azt az ablakot
látja, ahol fésülködni szokott, 
amint százezer hegedűhúron
játszott, a bomló hajzuhatagon,
jól esne most is a kacér ütés,
melyet titokban ágyékára mért,
mikor egy vÍzi tündér aranyos
bőrén siklott ölébe a Szamos.

(...)


Egy régi kisfilm elképzelt folytatása
(részletek)

Talán a halott barát szelleme
kényszeríttet ifjúságunkba vissza,
egy régi film elképzelt folytatását
rendezni meg azonos helyszínen,
ahol azóta is épp ott áll meg a hegyi járat,
bár harminc évet vénülünk, ha leszállunk,
s úgy ácsorgunk kettesben, tétován
ismeretlen útszélen, mielőtt elindulnánk,
mintha még most is azt keresnénk,
amit már egyszer megtaláltunk.

(...)

 Kié a kéz, mely rögtön visszaránt?
azért lestünk a kis ház ablakára,
laknak-e ott, vagy csak az uccalámpát
tükrözte át a fenyves szurdokán, 
a régi film elképzelt folytatása
ezzel végződik, nem történt közben semmi
érdemleges, hogy visszapörgetett
ittlétünk kiderüljön részletenként,
csupán a téli est leplez valami titkot,
mért szomorít el annyira az Ábránd utca csöndje?
 
 
Véletlen visszatalálás

1998 januárjában, hatvanadik évem betöltéséhez közeledve írtam a verset. Véletlen visszatalálás indította el. Egyszer csak ott találtuk magunkat, ahol harminc évvel előbb fiatal házasként éltünk, a budai Máriaremete utcájában. Schéner Mihály születésnapi köszöntésére és kiállítására indultunk a remetei (akkori Dimitrov) útra autóbusszal az ismerős városrészbe, mégis egy apró változás, az új megálló beiktatása megzavarta tájékozódásunkat, s ott szálltunk le a régi ház közelében, s bekanyarodtunk az Ábránd utcába. Az utcanév valóság, nem költői szimbólum, mégis kifejezte akkori ábrándjainkat. Fiatalos remények gazdagították azt az öt albérletes évet. Szegények voltunk, valamelyest kiszolgáltatottak is, de az évszakok a gyerekkori igaziakat idézték, hegyek fogtak körül bennünket, virágzó kertek, rigó volt a barátunk s fülemüle trubadúr éneke a szerelmünk, télben is nyár a fenyőfa, s a háziak kuvasza, mint nyári hó szobor állt őrt. Az egész környék gyönyörűen vidékies volt a városhoz képest. A tüzelőszállító fuvaros lovas szekérrel, szeneslegénnyel járta az utcákat, kémények ábel-füstje szállt ezüstösen a magasban, nyugalmas kocsmák, zöldvendéglők fogadták a betérőt, mi meg a barátainkat, akik egyszerre vendégségbe és kirándulni jártak hozzánk. Ide született kislányunk, itt kocsiztattuk a nagyrétig, itt tanult járni. S mikor már saját lakásunk lehetett, többször kirándultunk erre zuglóból, hogy benézzünk az utcáról az udvarra, a kicsi házra, lestük, megvan-e még a kutya, az a mindig fehér kuvasz, s mintha mindig ő lenne ott az elsőtől egyre több nemzedéknyire is, a betyár.
Ha nem a valóságban, akkor álomban jelent meg Máriaremete. Színevesztetten, mindig félhomályban estek meg a dolgok. Mintha ennek a versnek a valósága is álom lett volna, szorongó tétovaság, álomi kétértelműség. Az időből véletlenül előnyomuló emlékek, s a kontúrok torzói maradtak, melyekből nem tudható, az első benyomások-e, vagy a kiürült múlt halomba dobált roncsai. Hazaérkeztünk, ahova nem mehetünk, vagy csak a kulcsunkat veszítettük el?
Sötét, nyirkos januári koraeste volt akkor, túlvilágian rideg. Erre vetült rá ott azonnal a régi kisfilm, s megindította volna folytatását, az újabbat, most már csak ezt a verset, hiszen szalagra venni nemcsak ugyanúgy, de ugyanazokkal sem lehet már. Alkotóját, Simonffy Andrást, három éve búcsúztattuk el a kisoroszi temetőben. Valójában a gyász képei vetültek a megírandó vers tájára, a mulandóság hangulata tért vissza a régi kisfilmre hangolódott régi versre, s együtt mindkettőre, mikor még nyár volt és elmaradt az est, ahogy arra a korabeli vers címe is utal, melynek írásmódját a visszapörgetett filmszalag képsora határozta meg. Minden a végétől történik visszafelé a felvétel határai közt. Azonnal múlttá változott a jelen akkor is, egyszerre valahai, bár még ott vagyunk a visszakattintott időben. Akkor mi játszottunk vele, harminc év múlva az idő játszik velünk. A kisfilm folytathatatlan. Vesztésre állunk. Ez okozza az ábránd utca csöndjének titokzatos szomorúságát.


Hozzászólások kikapcsolva.

Ez az oldal a az :: www.artlove.info :: Crystaline engine-jét használja , az oldalt designere: I.lord
Minden a Crystaline engine-t képezõ elem Az artlove Company tulajdona // módosítani, terjeszteni TILOS!

Külön köszönet Agárdi Gábornak és az SWI KFT-nek a megbízható és gyors tárhelyért!
websas.hu