2010. 04. 26. Bp, Parlament Kávézó - Irodalmi műsor 3. rész - Szakáli Annával

Szakáli Anna: Fehérlepke (részlet)

A fa alatt álldogált és nézegette a fakéreg repedéseit. Kezével elkezdte követni a göcsörtös vonalakat, majd lassan óvatosan körbe haladt a fa körül.
Hirtelen egy fehérlepke szállt a fatörzsre. Megállt a mozdulatban. Ujjai úgy maradtak nyitottan és csak nézte a lepkét, melynek szárnya végén két kicsi fekete pötty díszlett. Szarvacskaszerű nyúlványai ide-oda jártak a fején és szemeivel mintha őt nézte volna.
-    Hát eljöttél? - kérdezte suttogva. - Nagyon szép a ruhád.
A lepke megmozdította a szárnyát, és mint aki helyesel, többször megnyitotta és becsukta.
-    Éppen rád gondoltam! Éppen azt gondoltam, hogy ha eljössz, felveszel a hátadra és elrepülünk. Elviszel a szivárványhoz? Láttad a szivárványt az égen? Itt senki nem látta csak én...
-    Hát te mit csinálsz itt? - kérdezte az egyik kislány, aki meghallotta a suttogását. A kislány homloka felett furcsa mód, egyenesre vágott volt a haja. A felnőttek ezt úgy mondták frufru.
-    Magadban beszélsz? - érdeklődött a frufrus, miközben összehúzta a szemét és ettől szúrós lett a tekintete.
-    Nem. Odanézz! - mondta Marika halkan, szinte mozdulatlanná dermedve, nehogy a lepke elszálljon és boldogan biccentett fejével a lepke felé.
A lány odanézett és meglátta a fakérgen pihenő lepkét. Villámgyorsan felemelte a kezét és mielőtt bármi történhetett volna, tenyerével agyoncsapta. A fehér szárnyak letörtek a szétmaszatolt testről, és lehullottak a fa tövéhez.
-    Te buta, hiszen ez káposztalepke! - közölte diadallal és tenyerét beletörölte a fakérgébe.
Marika csak nézte a letört szárnyakat és a döbbenettől alig kapott levegőt. Majd leroskadt a szárnyak mellé és összekuporogva sírni kezdett. Bánatosan, csendes fájdalommal telve.
A síró kislányt a többi gyerek rövid időn belül észrevette és azonnal hívták az óvó nénit. A frufrus csak állt és nézte, ahogyan Marika sír. Az óvónő megkérdezte mi a baj. Ő nem tudott felelni, könnyein át nem is látta kik vannak ott, csak rámutatott a lepkeszárnyakra. A kislány, aki agyonütötte a lepkét, bevallotta, hogy ő tette, és azzal indokolta tettét, hogy az egy káposztalepke volt és az anyukája mondta, hogy káros.
A gyerekek csendben várták mit mond az óvó néni. De az óvó néni egyelőre hallgatott, mintha nem tudná, mit mondjon. Marika ezt a hallgatást úgy értékelte, hogy vele érez együtt, hiszen nem mondja, hogy a frufrus jól tette, amit tett, de mégis szívszorongva figyelt vajon mit mond? Vajon megérti, hogy ő miért sír?
-    És tessék elképzelni, hogy még beszélt is a lepkének! - mondta a frufrus lány.
Az óvó néni lehajolt Marikához és felemelte. Megfogta a kezét és kivezette a gyerekek gyűrűjéből, majd megkérdezte:
-    Tudsz beszélni a lepkékkel?
-    Igen. - válaszolta szepegve.
-    Elmondod nekem is?
-    Ez titok. - bökte ki és szerette volna elhúzni a kezét.
Az óvó néni azonban a szabadon levő másik kezével betakarta, majd nyugtatóan megsimogatta a keze fejét, így hát otthagyta.
-    Én tudok titkot tartani. És tudod mit? Ha te is tudsz titkot tartani, elmondom, hogy én kivel szoktam beszélgetni. És akkor mától barátok leszünk! - szólt kedvesen és megkérdezte: - Tudod kivel szoktam beszélgetni?
-    Kivel? - éledt fel benne a kíváncsiság.
-    A madarakkal.
-    A madarakkal?
-    Igen. Tőlük üzenek az édesanyámnak, aki nagyon messze lakik és már nagyon öreg.
Az óvónő szemébe könnyek szöktek. Nem merte elmondani, hogy az ő édesanyja tulajdonképpen már nagyon régen meghalt, akkor, amikor ő még kislány volt. Hátha mégjobban felzaklatja Marikát. De ezt a dolgot Marika aznap este mégis megtudta. Véletlenül hallotta, amikor a nevelő szülei beszélgettek a történtekről és azt hitték, hogy a gyerekek már elaludtak. És akkor tudta meg azt is, hogy az óvó néni mindig elmondja Mariska néninek, hogy mi történt az óvodában, és hogy figyelik őt, és mindezt azért, hogy segíteni tudjanak neki, és hogy játszon végre a többi gyerekkel...
Most nagyon jól esett neki, hogy az óvó néni fogja a kezét és körbe sétálnak az udvaron. Sokáig hallgattak, amikor Marika egyszercsak megállt és azt mondta:
-    Én már tudom, hogy a lepkék és a madarak tündérek. És szeretik, ha beszélgetünk velük. És ha elveszítik a szárnyukat, akkor sem halnak meg, csak mások lesznek.
-    Mások? Például mik?
-    Például emberek!
Az óvónő megállt, majd szembefordult a kislánnyal és komoly arccal azt mondta: - Lehet, hogy igazad van!
Abban a pillanatban az óvodakerítéshez ültetett sövény embermagasságában feltűnt egy fehér fejkendő és folyamatosan haladt a sövény mellett, hol fel, hol lebukkanva, a lépések üteme szerint. Az óvoda udvarának másik feléről úgy tűnt, mintha egy óriás fehérlepke szállt volna végig a kerítés mellett.
Marika felsikoltott.
-    Édesanyám! - és elengedve az óvónő kezét rohant a kapuhoz.
A kapuban egy sötétkék kosztümös, fehér selyem fejkendős fiatalasszony állt meg. A kendő sarkait az enyhe szellő gyengéden lobogtatta, mintha valóban egy hatalmas fehérlepke szárnyai csapongtak volna.
-    Édesanyám! Tudtam, hogy eljössz! A lepke, a lepke... - kiabálta elcsukló hangon és sírva borult anyja széttárt karjaiba, aki leguggolva magához ölelte, majd felkapta az ölébe, hogy elhalmozza szerető csókjaival.

**

Franciadrazsé

A kisfiú kövérkés ujjai gyakran merültek a papírzacskó mélyére. Minden mozdulat után elégedett szájhúzás kíséretében megrakta pofazacskóit a színes, cukormázas csokoládégolyókkal.
A többiek folyamatosan figyelték a műveletet, lesve az alkalmas pillanatot, amikor kérhetnek tőle.
Végül a kisebbik nem bírta tovább.
-    Minket nem kínálsz meg? - kérdezte, egyik kezét csípőre téve, miközben többször áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, hiszen röstellte, hogy kérnie kell.
A kérdezett fiú pislantásaiból kiderült, hogy nem szívesen adna a finom csemegéből és gyors mohósággal még egyszer beletúrva a zacskóba, a maradékot egyszerre begyömöszölte. Összeszorított foggal, kicsorduló csoki csíkkal a száján felelte: - Hiszen nekem sincs már!
A másik két fiú csalódottan állt még egy darabig, majd a kisebb termetű szólt: - Na, én megyek, mennem kell a tejért!
-    Akkor én is megyek! - mondta a magasabbik és megfordulva, úgy hogy csak a másik fiú lássa, jelzett, hogy mondani szeretne valamit.
-    Hiszen csak most kezdtünk volna játszani! - szólt a kövér kisfiú utánuk.
-    Á, majd holnap! - szólt vissza a nagyobbik.
A két csalódott gyerek megállt a bolt előtt. Az ajtón át látni lehetett a cukortartó dobozokat, az odakészített kicsi merítőkanálkát és a fehér zacskókat. Mennyi finomság, és nekik alig, alig jut belőle néha.
- Te, milyen irigy ez a Feri! Mondtam a múltkor, hogy ne adj neki a stolverkból, mert ő úgyse ad nekünk semmit. Tudod mit? Megleckéztetjük! - mondta a nagyobbik.
Azzal megfogta barátja karját és húzta magával be a bolt ajtaján.
-    Csókolóm! - köszönt szinte alázatosan.  - Annus néni, kérek szépen egy kicsi cukros zacskóban egy szem stolverkot.
-    Minek ahhoz zacskó, te?
-    Holnap lesz a testvérem születésnapja és így szeretném átadni neki.
-    Na, jól van, most az egyszer adok, de ebből ne csináljatok rendszert, mert nekem is el kell számolnom a felhasznált zacskókkal.
-    Nagyon szépen köszönjük. Ennek az ügyes kicsi zacskónak külön örülni fog.
Két házzal arrább álltak csak meg, ahol a cukorkát kibontotta, kettéharapta és elosztotta kettejük között.
-    Holnap négy órakor gyere a Feriék kapujához. A többit még megbeszéljük.
Másnap négy órát ütött a toronyóra, amikor a két gyerek megjelent Feriék háza előtt. - Te csak csinálj úgy mindent, mit én!- hangzott az utasítás.
Azzal a nagyobbik fiú elkezdett sétálni a ház előtt, a kisebbik meg követte. A kezében lévő cukorkás zacskóba nyúlkálva pedig úgy tett, mintha eszegetne, sőt kínálgatta a kisebbiknek. Persze a zacskóból nem vettek ki semmit, így annak tartalma nem változott. Nem kellett sokáig várni, Feri hamar megjelent.
-    Mit esztek? - kérdezte köszönés helyett.
-    Nem látod? Francia drazsét!
-    De nem is színes!
-    Nem, mert ez csokoládés kívül is.
-    Adsz belőle?
-    Hát nekünk sincs sok...
-    Na, igazán, csak egyet had kóstolok meg!
-    Na, nem bánom -mondta ravaszkodva - vegyél! Te is mindig jó szívvel vagy hozzánk!
A gyerek belemarkolt az odatartott zacskóba és amennyit csak tudott kiemelt belőle, majd szokása szerint gyors mozdulattal betömte a szájába.
Három, négy harapás után azonban felkiáltott és köpködni kezdett.
-    Fúj, fúj! Mi ez? Megmondalak anyámnak! -kiabálta nekivörösödve.
A két fiú, futásnak eredt és eltűnt a következő utcasarkon.
-    Te, mit adtál neki? - kérdezte a kisebbik lihegve a futástól.
-    Francia drazsét! A Mici kecske francia drazséját... - hahotázott elégedetten a magasabbik.
A nevetéstől percekig nem jutottak szóhoz, mire a kisebbik megszólalt:
-    Ezért elvernek bennünket!
-    Dehogy! Mi nem jártunk arra. Gyere, segítek elsöpörni az udvart és elhordani a szemetet. Mi, ki sem mozdultunk innen. Érted? Arról nem tehetünk, hogy Ferike olyan falánk, hogy megeszi a kecskedrazsét....
Ezen aztán újra jót mulattak. Az udvar pedig rövidesen olyan tisztán várta az estét, amilyen tiszta már régen volt. Sehol nem lehetett találni a Mici kecske által gyártott egyetlen szem francia drazsét sem
2009. július

**

A medve, tanácsot kér a rókától

Az erdei rádió és hírmondó újságok nap mint nap tele voltak új életvitelt hirdető cikkekkel, reklámokkal. Felpörgött az élet, ismételgették a címlapok. Minden erdei média azt sugalmazta, hogy változtatni kell az életvitelen. Új világ, új életforma! Ez volt a jelszó. Elgondolkodott ezen a medve, aztán fogta magát és elment a rókához, aki híres tanácsadó szerepében állt, adjon tanácsot, mit tegyen, mivel ő is életformát akar változtatni, és nem szeretné átaludni a telet. Annyi idő elmegy pocsékba, és annyi tennivaló lenne - panaszkodott. Majd így folytatta: - Tudom, hogy te nem alszol téli álmot, mondd meg, mit tegyek?
A róka első gondolata rögtön az volt, hogy hogyan tudna a medve butaságából hasznot húzni. Mivel ismerte étkezési szokásait, tudta, hogy a medve azért alszik téli álmot, mert nem találna magának elég ennivalót és teste elég nagyméretű ahhoz, hogy megfelelő tartalékot felhalmozva szervezetében, átvészelje a telet.
- Hm! Ha rá tudnám venni a medvét, hogy télen is vadásszon, a jó tanács ellenében nekem is hozhatna finom falatokat. - gondolta. Ezért hízelkedve így szólt.
- Idefigyelj Medve! Őszinte leszek. Aki télen ébren marad, annak keményen meg kell dolgoznia a betevő falatért.  Vadásznod kell, mert a tél, nem olyan, mint a nyár, vagy a többi évszak. Nem találsz málnát, szedret, áfonyát, sőt a kicsi állatok is elbújnak a hideg elől. De te erős és nagy vagy, tapasztalt vadászként kibírod a telet.
- Ezért, - folytatta a róka - ne zabáld magad tele a tél előtt, mert elnehezült testtel nem tudsz majd vadászni. Az éhség ébren tart majd, és akkor vadászhatsz kedvedre.
A medvének tetszett a hízelgés és örült a jó tanácsnak, nem győzött hálálkodni, mondván ez őneki eszébe sem jutott volna, hiszen a családjában erős hagyomány volt, hogy a tél előtt a lehető legtöbb táplálékot magukhoz vegyék, mert csak így tudták átaludni a hosszú és kemény teleket. Majd megkérdezte a rókát, mivel tartozik a jó tanácsért.
- Ó, én nagyon szerény vagyok! - kétszínűsködött a róka. - Megelégszem azzal, ha minden zsákmányból hozol egy részt.
- Rendben van! - Egyezett bele a medve, miközben azt gondolta, a róka kistermetű és nem eszik sokat. Nem éri nagy kár tehát, ha a zsákmányból hozz neki egy-egy vacsorára valót.
Ezzel a megállapodással váltak el, s habár a medvét időnként igencsak csikarta az éhség, igyekezett a róka tanácsa szerint keveset enni. Mire eljött az ősz, a medve nem szedett fel vastag irhát és valóban nem érezte magát álmosnak.
Az erdő egyre csendesebbé vált, az állatok téli álomra vackolódtak, csak a medve nem tudott aludni. Egyik reggel arra ébredt, hogy igencsak fázik.  Érezte a friss hó illatát, ami régebben öröm volt, mert eltakarva a barlang száját és kellemes enyhületet biztosított a benne alvónak. Most azonban bosszúságot okozott, hiszen alig tudott kikecmeregni tőle a barlangból.
Dideregve indult vadászni. De bizony nem mindennap akadt jó falat, és ha kicsi volt a zsákmány a róka ette meg az egészet. A medve fogyott, fogyott, ráadásul mindig fázott, és éhes volt, amit a nagy alvás ideje alatt soha sem szokott érezni. A róka, aki egyre gömbölyűbb és kövérebb lett, erősen bíztatta, hogy már csak ennyi és ennyi idő van vissza a télből, tartson ki. A medvének azonban egyre apadt az ereje, bundája csapzottá vált. Mire megjött az első olvadás, nem lehetett ráismerni. Alig lézengett benne az élet. Fáradt volt és kiéhezett.
Kevés erejét összeszedve elvánszorgott a rókához és szemére vetette, hogy nem jó tanácsot adott. A róka vastag bundában, kövérre gömbölyödve így szólt:
- Hja, barátom! Senki sem kényszerített, hogy fogadd el a tanácsomat és a felkínált egyezséget. Te magad jöttél ide segítségért, amit meg is kaptál! - mondta részvétlenül.
A medve belátta, hogy ez sajnos igaz. És azt is belátta, hogy jobb lett volna a medvék bölcs és okos életrendjét követnie, mert újvilág ide, vagy oda, a medve, mindig medve marad, vagy ha mégsem, akkor pusztulásra ítéli saját magát.
2009. november

**

A lepke és a hernyó

Mikor eljött a tavasz, a fa kérge alatt megrepedt a báb és a nap melegére előbújt egy fehér színű lepke. Miután szárnyai megteltek életnedvvel és repülni tudott, úgy érezte nincs nála szebb és tökéletesebb teremtmény a világon.
Valamilyen oknál fogva, talán az érzett illatanyagok miatt, káposztáról káposztára szállt és a gondtalan repkedés közben játszott és szerelmeskedett a többi fehérlepkével. Egyszer aztán az egyik káposztán, találkozott egy kövér, zöld hernyóval.
Mikor meglátta az esetlen teremtményt, aki a levelek között tömpe lábaival kapaszkodva kereste az alkalmas helyet, a lepke hangos nevetgélés közben csúfolni kezdte a hernyót.
Sorra vette minden testrészét, összehasonlította a sajátjával és a végén megállapította, hogy ő ilyen rút csúszó-mászóval még nem találkozott.
A hernyó megbántódott a lepke szavain és bölcsen csak annyit mondott: - Jobb lenne, ha nem csúfolódnál. Ahogy elnézlek, két hete sincs, hogy elhagytad a bábot, melyben átalakultál. Előtte azonban te is egy olyan tojásból keltél ki, mint én!
Ezen aztán a lepke még nagyobbat nevetett és ügyet sem vetve többé a hernyóra tovaszállt. Kis idő múlva azonban furcsa változást érzett testében és egy megmagyarázhatatlan késztetéstől, a természet rendje szerint, le kellett raknia tojásait egy káposzta levelére.

2009. november