BEVEZETŐ

 

Kedves hallgatók, miután a műsor most következő prózai részében tulajdonképpen egy nagyobb terjedelmű, kisregénynek is beillő írás részletei következnek, szükséges néhány szót szólni a történetről, hogy a felolvasandó részletek érthetőbbé legyenek. Varga Tibor írásának összefoglaló címe: Magyar komédia. Története 1942 és 1957 között Magyarország egy 600 lelket számláló kis településén, Somfalván zajlik, arról szól, hogy a 20. század központi nagypolitikája milyen praktikákat, ármányokat szült egy kis falu életében. Központi alakja Balla Dénes, a nyolcholdas kisparaszt, volt helyi pártvezér, aki lelkesen 1953-ban vitte be társait a közös gazdaságba, aztán rövid idő múltán csalódnia kellett, börtönbe zárták, majd 1957-ben a statáriális vérbíróság menti fel a tömeggyilkosságra való előkészület koholt vádja alól, a falu párttitkárának tanúvallomása alapján.

Tudni kell, hogy a történet magvát nem az író fantáziája szülte. Többnyire megtörtént eseteket dolgoz fel, talán csak egy olyan fejezet van benne, amely csupán megtörténhetett volna az életnek az adott helyzetében, ez az 5. fejezet, amelyben az orvos meggyógyítja az őt és családját a marhavagonokhoz kísérő volt nyilas keretlegényt, későbbi téesz-elnököt. A történet valamennyi alakjának megvan a hajdan valóságban élt modellje, a történetük veleje is igaz. Ahogy Tibor mondaná: nem én írtam, hanem az élet. Én csak papírra vetettem, amit az élet lediktált. 

 

 

 

 

 

 

                                13. VADÁSZTÁNC

 

A győztesek mély lélegzetet vettek. Koffán Dánieltől, bűneik szenvedő alanyától, egyik koronatanújától megszabadultak, már Balla Dénes is halott oroszlán, jöhet a lakoma. A vadásztársaság tagjai felkerekednek hát az ódori erdő felé, mert egy ilyen győzelem ritka étkeket kíván. A fővadász ifjabb Barna Lajos, társaságában pedig ott az öccse, meg a vezérek, Regéczi párttitkár, Stettner István, Bapczi Kálmán.

A Barna fivérek elégedetlenek. Emlékeznek még, hogy - majdnem tíz éve - hogyan bánt az apjukkal Balla Dénes, hogyan szűnt meg a jól jövedelmező sajtüzem, ezért nem tudták még bevakoltatni új házaik külső falait. Ballának ugyanúgy a börtönben lenne a helye, mint Koffánnak, sőt, Balla nagyobb bűnt követett el ellenük, mint Koffán. Minden, ami most a világban történik, az ő igazukat harsogja.

A dolog felett nem tudnak sokáig elmélkedni, mert amint az erdő széléhez érnek, egyszeriben eléjük bukkan a vadászszerencse. Egész kondányi disznó tűnik elő a fák közül, hatalmas, vagy kétmázsás kan vezeti őket. Kétcsövű, ólmos patronokkal töltött puskáikat a vállukhoz emelik, mind az óriásra céloz. Bürkös Béla, a fiatal legény fegyvere dörren először, a találat tökéletes, az állat azonnal összerogy. A többiek a maradékot mészárolják, leterítik a kocát és még két, talán egyéves süldőt, a konda többi tagja eltűnik az erdőben. Regéczi Sándor is céloz, de aztán leereszti fegyverét anélkül, hogy elsütötte volna. A gyors, mindössze néhány percig tartó öldöklés nem elégíti ki őket. Barna Lajos amúgy sem csak vaddisznópörköltre gondolt, elindulnak hát a fák között az álén újabb prédára lesve. Egy fiatal őzsuta legel a nyiladék szélén, nekik háttal, amint meglátják, megtorpannak, mindenki fedezéket keres, puskáik csőre töltve, a kakas felhúzva. Figyelik a vadat. Valami szél csapja az emberi szagot az állat orrához. A suta megriad, átvágna a nyiladékon a fák közé, de a fővadász tüzel. Az őz teste hirtelen félkörívbe hajlik, a golyó becsapódásának energiája földhöz csapja, fordul egyet a hossztengelye körül, és így marad.

- Lapocka! Gyönyörű találat!

Odamennek a földön fekvő, remegő testhez, az üveges szem rájuk bámul, a két mellső láb térdben és csülökben behajlik, miközben az ártatlan szív utolsókat dobban, ez a mozgás még látható. Ám ők nem a szemét, hanem az ólomtöltény ütötte, vérrel gyűrűzött sebet nézik, a vadász dicséretét zengik, kezet szorítanak a legjobbal, hangosan kacarásznak.

- Erre inni kell.

- Mégpedig törkölyt. Pincehidegen.

Elő is kerül a laposüveg, meghúzzák sorra, csak a párttitkár szabódik.

- Nem lehet. Tudjátok, a fekélyem. De azért egészségetekre!

A társak mindezt megértik, nincs érzékük a hang és a test beszédének felfogásához. Belső vívódásainak eme rezdülésnyi külső jeleire amazok süketek és vakok. Nem tudják, hogy Regéczi Sándor gyomrát nem a fekély gyötri, hanem a csömör. Mert az eszme szerint ő volna itt a politikai hatalom legfőbb letéteményese, még sincs befolyása az események menetére. A szocialista humanizmus jegyében nem tudta megvédeni három éve az öt „közvagyonrablót". Feltette életét egy eszmére, amelynek gyakorlata ellent mond a gondolatnak. Neki ez az élete, az elsők között regisztrált az új pártban, amely most odafönt tobzódik a vérben. Nem, nem tehetett semmit most sem Koffán Dánielért, Mester Jánosért, Perjés Istvánért. A párt idelent emberek, családok életében tapos, és neki, a politikai hatalom legfőbb képviselőjének nem lehet szava.

 

Az áldozatokat egy kétlovas szekér derekában viszik a fővadász udvarára. Mire is szolgálhatna ott a szomszéd ház fala mellett az a két, tetején ipszilonban végződő, földbe döngölt dorong, átvetve rajtuk a harmadik, ha nem egy ilyen hatalmas állat testének a felkoncolására? Két hátsó lábára kötelet kötnek, úgy húzzák, emelik fel, természetesen a legerősebb, majdnem kétméteres, százhat kilós fővadász veselkedik neki a legjobban, a többiek segítsége is alig elég, felnyög a nagy erőlködéstől.

- Ó hogy... Akasszon fel téged a Balla Dénes!

Nevetés fakad a név hallatára, Barna Károlynak pedig furcsa víziója támad. Balla Dénes akaszt. Embereket. Például őt, Barna Károlyt. A törköly már dolgozik. A nagy kan orra szinte a földet karcolja.

Az udvaron, mert a portának még kerítése sincs, arra se volt pénz, amióta a sajtüzem megszűnt, gyülekezni kezdenek a környék asszonyai, fémedényeket hoztak, s ahogy a megnyúzott állatok húsa fogy a csontjaikról, úgy telnek meg vele méretlenül az edények. A fiatal őzsuta teteme titok, az majd az esti, közös orgiához kell, egyelőre eldugták a bámész szemek elől a hátsó fészerbe. A disznók húsának maradéka is a vadászok és asszonyaik közös vacsoraasztalára kerül, csak úgy, mint az elvett Koffán féle szőlő zamatos vörösbora. Ezzel a vörösborral készítik el az asszonyok a vadpörköltet, külön a két állat húsából, tetszés szerint vehet belőle mindenki, kinek melyik ízlik jobban. Az alvégről a fiúk hívására közben megérkezik az idősebb Barna Lajos is.

A vacsora természetesen törköllyel indul. Sorra koccintanak a vadászat sikerére, csak Regéczi párttitkár nem kér belőle, nem kér a borból sem, mert hát a fekélye óvatosságra inti, azzal pedig, hogy tán a gyomor fekélyes állapotának a vadhús sem válna éppen előnyére, senki nem foglalkozik. Csak ők ketten - az asszony is jelen van - látják folyamatosan, végig józanon, hogy az étkek és a bor, meg a törköly fogyásával párhuzamban hogyan fogy az ész is.

Tarhonya és galuska a köret, a finom, fáintos, szaftos húsdarabokkal telnek a bendők, néhány falat után egy-egy pohárka Koffán féle bor, máskor a törköly, újra falatozás, tíz ujjak szopogatása, nyelvek csettintései, egyre gyakoribb botlásai közben alakul az orgia. Meg kell ereszteni a nadrágszíjakat. A jóllakottság böfögései közepette, a folyó bor és pálinka mellé Barna Károly nótába kezd.

- Elszaladt a kese ménes...

Itt megakad, miközben a többiek is hirtelen elhallgatnak.

- No. Ez nagyon szép nóta lehet. Folytasd, Kari!

Két ajka már zsibbadni kezd, kissé nehezen illeszti a száján kibukkanó hangokhoz, de belekezd. Reszelős, kellemetlen hangja senkit se zavar, mert hallani akarják az új nótát, amit talán éppen a Kari talál ki, éppen most.

- Elszaladt a kese ménes.

- No? Hogy van tovább?

- Eeeelszaladt a kese méééénes, levadászunk, Balla Déééénes.

Óriási kacaj tör ki a friss nótaszövegre, percekig jobbra-balra dől a társaság az eszelős röhögéstől, csak a párttitkár és az asszonya dermed meg. Gondolataik cikáznak, nem tudják, hogy nem sírni kellene-e inkább. Amint elül a kacaj, Barna Károly megszólal.

- Tudjátok, hogy fel akar minket akasztani?

- Kicsoda?

- Hát a Balla Dénes.

- Téged?

- Meg a Lajost. Meg téged, Pista, meg téged, Kálmán, meg...

- Meg még kit?

- Hát... Találjátok ki!

Barna Lajos felnevet.

- Hogy engem? Az a kis mitugrász? Ha kinyújtja a karját, akkor sem ér fel a nyakamig.

Feláll, egy ismert nótába kezd, táncra kéri asszonyát, forgolódnak, kacarásznak.

Az öreg Barna Lajosnak is eszelős gondolata támad. Megállj csak, Balla Dénes! Most jött el a te időd. Egyre több pár csatlakozik a tánchoz, kurjongatnak, a nők sikoltoznak, s mikor úgy érzik, túl sok alkoholt izzadtak már ki, megállnak újra tölteni.

- No! Hát kit akasszon még fel a Balla Dénes?

Ez jó tréfa lesz. Barnáné papírt, ceruzát vesz elő, felírja rá a már elhangzott neveket, mind a jelen lévő férfiakét, de minél több legyen, annál jobb. Regéczi Sándor. Hát persze. Te vagy közöttünk a legnagyobb bűnös. Hahaha! A párttitkár hangosan reagál.

- No, látjátok, ez igaz. Nagyon is igaz.

Bürkös Béla már mozdulatlanra itta magát, nevének hallatán épp csak egy pillanatra emeli fel nehéz szemhéjait, aztán a széke támlájának dőlve, feje a mellkasán, alszik tovább. Kacagás, jókedv kísér minden elhangzott nevet. Bapczi Kálmán elkiáltja magát.

- Perjés István!

Egy pillanatra csend lesz.

- Perjés? Hát azt meg miért?

- Hát a Koffánt miért? Azt is a Balla mártotta be. - Az alkoholtól ferde képpel, ördögi módon felkacag. A többiek is követik, újabb töltés a törkölyből, koccintás, dal, helyeslés, igen, Balla Dénes akassza hát fel a tanítót is, ahogy majd a kulákot felakasztják. Így áll össze szépen a tizenöt ember listája, mert hát az egész falut azért mégsem lehet felakasztani.

- Ez így is több mint ahányan az aradiak voltak - jegyzi meg Regéczi csak úgy magának, meg az asszonynak. - Menjünk innen!

A szédelgő, vibráló, beszűkült látású társaság érzékeli ugyan, hogy a házaspár feláll, de az, hogy éppen távozni készülnek, mégpedig búcsúzás nélkül, hogy már ki is léptek az ajtón, hogy az undor vitte el őket, nem jut el a tudatukig.

Az utcán az asszony belekarol a férjébe. Didergető a február végi este, szorosabban simul egymáshoz a két test, a férfit valami melegség járja át, az érzés, hogy nincs egyedül, hogy ez a nő, a már felnőtt gyermekének anyja, neki a másik fele.

- Milyen tréfás emberek - szólal meg az asszony, csak hogy feloldja végre a némaságot.

- Azok. Csak én attól tartok, hogy ez tréfa halálosan komoly.

- Azt hiszed?

- Azt. Nem láttad az arcukat? A Barnákét, a Stettnerét, meg a Bapcziét?

Képtelen magában tartani a szót, áradni kezd belőle.

- Irénkém, drágám, én itt egy viharzó tengeren érzem magam, hullámok csapnak össze a fejem felett, a lábam nem éri a talajt. Téged a politikától eddig megkíméltelek, úgy gondoltam, a közéleti harcaim közepette te legyél a békés oázis, az otthon, ahova nem hallik be a kardok, a hadak csörtetése.

Kis szünetet tart, nehéz, mély lélegzeteket vesz.

- Tudod, hogy a párt az életem, a pártért hagytam el veled Abonyt, a szülőföldet, hála neked, hogy követtél, de most úgy érzem, áruló és halál fia lehetek, ha a lelkiismeretem szerint cselekszem.

Ismét szünet, az utca kavicsai ropognak a lépteik alatt. Hallatszik a férfi lélegzése.

- Hányszor kerültem már szembe önmagammal, és hányszor veszítettem el ezt a harcot! Azt kell kérnem, oldj fel a neked tett fogadalmam alól, mert nélküled gyenge, csak egy fél ember vagyok.

Az asszony megállásra készteti. Az egymástól távoli, utcai lámpák közt, a sötétség egy kis szigetén szembe fordul vele, átöleli párjának nyakát, lassan leküzdi a könnyeit, s így köttetik meg kettejük között az újabb szövetség.

- Eddig csak a férjem egyik fele volt az enyém. Hányszor kellett lenyelnem a kérdést, mi bánt, amikor láttam elmélyülni a homlokod ráncait! Pontosan tudtam, milyen harcokat vívtál ott belül, nem tudtad őket az ajtón kívül hagyni. Most politikai szövetségesedül is hívsz. Cselekedj hát ezután a lelkiismereted szerint! Veled leszek. 

   

 

  

 

      

                                           15. KÉT PISZTOLYLÖVÉS

 

A következő nap, amelyen idősebb Barna Lajos a bíróságra készült, nyugalomban telt. A hullámok, amelyeket Somfalva lelke tengerén az akasztás szándékának híre keltett, mintha lecsendesültek volna. Erzsébet asszony többször is megjelent Ida szomszédasszonynál. Ahogy mindig, most is köszöntés nélkül érkezett, kínálás nélkül foglalt helyet a konyhai széken. De némán ült ott negyedóráig, félóráig, már hozzá is eljutott, hogy a kijelölt tömeggyilkos éppen a szomszédja volna, de nem merte megkérdezni, mert hátha igaz. Ha pedig Ida letagadná, vajon ki hinné el neki, Erzsébetnek, hogy nem, Balla Dénes senkit sem akar bántani. A hír forrása már kiapadt, patakja nem csörgedezik. Ida a csikótűzhely körül forgolódott, készítette népes családjának aznapi ebédjét. Erzsébettől ő sem kérdezett semmit, hát a szomszédasszony szó nélkül állt fel, suhogott ki a házból, ahogy mindig is tette, hogy megnézze, a szemközti lakásának tűzhelyén megfőtt-e már saját családjának a levese.

Perjés István is nyugodtan, felszabadultan vezette nebulóit a tudományok útvesztőiben, a történelem legendái, meséi hangzottak zengő, szép baritonján. Balla Tamás különösen az igazságos Mátyás királyról szóló meséket szerette hallani. A mester nem olvasta őket, hanem előadta, mégpedig olyan természetes, társalgási hangnemben, mintha nem is tanórán lenne, hanem valami kalákában, tengerihántás, tollfosztás idején összejött társaságban. Ilyenkor az iskolai órák szinte észrevétlenül szaladtak el, a tanító bácsi hangja Tamás érzékeny fülében muzsikaként csendült. A hazafelé úton senki sem jött szembe a néma diákcsapattal, nem mutatkozott Bapczi Kálmán, Stettner István, Regéczi Sándor, de még az idősebb Barna Lajost sem látta az utcán senki. Két fia, a halállista két vezetője észrevétlenül hagyta el a falut.

Balla Dénes egész nap feszülten várt. Ellátta az állatokat, szénát tett a jászolba a tehenek elé, a lovak elé, a testüket vakaróval és kefével végigsimította egészen a patákig, de az istálló falai között is a külső hangokat figyelte, ha időnként elgurult a ház előtt egy-egy teherautó hangos motorzajjal, gyorsabban kezdett verni a szíve. Mikor a zaj távolodott, megállapította magában; ez sem az. Meg ez sem az. Így jött el az este, az éjszaka, a csend. Megnyugodott. Újra felerősödött benne a terv, igen, mire eljön a tavasz, kell még egy öszvér a Pajkos mellé, s mivel ritka állat, Józsaházán legutóbb sem talált neki valót, reggel hát útra kelt Cserdomonyba.  

Mikor a gyerekek felébredtek, apjuk már nem volt otthon. Anyjuktól tudták meg, hova ment. Az új nap megint nyugalmat ígért, de csak Somfalva látszott megnyugodni. A cserdomonyi hatóságoknál, a karhatalom székházában zajlott az élet. Parancsok hangzottak, lakáscímek, kiszállások, érkezések, csattogott a rabomobil és a cellák ajtaja. Kevés volt talán a bilincs, vagy az alkalmazott, egy-egy rendőrpáros többször is elindult a járás különböző településeire, lassan telt is a fogda elfogott emberekkel.

 

A cserdomonyi vásártér zsibongással, eladó állatokkal, őket kínáló gazdákkal, majdani vevőkkel teli. Balla Dénes is ott kószál közöttük, mustrálja a borjakat, őszi születésű, visító malacokat, kérdések, válaszok, az alkudozás szavai ütik meg a fülét. Az az üsző ott nagyon szép, ha megnő, jó tejelő állat lehet, de hát van őneki otthon egy törzskönyvezett tehene, a Csöpi, négyezer litert ad évente, tejének zsírtartalma is magas, négy százalékos. Harmadik utódát, a bikaborjút egy állami tenyésztelep várja, mert kitűnő a vérvonala. Jó pénzt kap érte, megveszi majd belőle a tavaly áprilisban szabadult katonatiszt unokatestvérétől a ház másik felét. Ernő már Budapestre költözött, megházasodott, segédmunkás egy gyárban. Balla Dénes jól érzi itt magát. Ez az ő igazi világa, elmereng mindezen, ráér, messze még az este. Míg az apróbb állatokban gyönyörködik, eszébe jut, hogy miért is jött valójában, hát a rá váró igavonók felé veszi az útját. Sűrűn állnak ott szebbnél szebb lovak, itt is, ott is megáll, szót vált a gazdával, érdeklődik az állat múltja és jelene felől, szinte mindegyik eladó lovat körbejárja, szakértő szeme a legkisebb rendellenességet is felfedezi, s ha nem is talál egyikben-másikban kifogást, mégiscsak megvonja a vállát, odébbáll. Nem sürgős a vétel, a tavasz még messze van, ha most nem találja, amit keres, megtalálja máskor.

Már indulna, amikor még egyszer végigtekint a soron, s egy minden eddigitől elütő látvány úszik be a látóterébe. Egy szürkéllő, almásderes far, az állat testének nagyobb részét a többiek takarják. Szinte vonzza, szinte kényszeríti, hogy közelebbről is szemügyre vegye, hát, amikor odaér, látja a szamáréhoz hasonló, nagy füleket, először szólni sem tud a meglepetéstől. Almásderes szőrzetű öszvért eddig még sohasem látott. Körbejárja hát ezt is, arányos, szép testet lát, izomzata is szép, szőre sima, jól bánt vele ez az ember. Megszólítja a gazdát.

- Hány éves a portéka?

- Tizenegy. Öregszik már, minek tagadjam. Fiatalítok, tudja.

A jövendőbeli üzleti partner őszintesége megragadó. Nem dicséri túl az árut, becsülettel tárgyal, csakis az igazság szerint. Balla gyorsan átgondolja, hogy ha ez az új munkatárs még két évig szolgálja őt, akkorra éppen belenő a hámba az otthoni öszvércsikó.

- Vevő vagyok rá. Hogy adja?

- Háromezer.

- Vegyen el belőle ötszázat, és elviszem.

- Tegyen rá hármat, és a magáé.

- Itt a kezem.

- Itt a kötele.

A kötőféket értette rajta, de a kötél szóra Balla szíve mégis megdobbant. Így vezetik az állatot az ivóhoz, a kötőfék már Balla kezében, hogy illendően az áldomás is megtörténjen, azt természetesen az eladó fizeti. Aztán még egyszer kezet fognak, elbúcsúznak, Balla pedig utoljára még megkérdezi.

- Mi is a neve?

- Deres.

- Mint a szőre. Hát akkor menjünk, Deres!

Engedelmes állat, végig az úton úgy ballag új gazdája mellett, hogy le sem marad, meg sem előzi. Néha megáll, hosszasan nézi az embert, szagát veszi, vállára hajtja az állát, Balla pedig a pofáját simogatja, gyengéden veregeti. Állat és gazdája között már az úton megköttetik a szövetség. Együtt gyalogolják végig a majdnem húsz kilométert. Ez a szívós Deresnek nem nagy teher, de gazdájának a lába közben zsibbadni kezd, bokája, alsó lábszárának izmai fájnak, mire Somfalvára érnek, és a Deres megtalálja helyét a jászolnál, a Pajkos mellett. A gyerekek is kimennek az istállóba gyönyörködni.

- Jé! Szürke öszvér!

Tamás mögötte áll, és a nevén szólongatja.

- Deres! Deres!

A Deres persze nem válaszol a szóra, Géza meg szó nélkül mosolyog az öccsén.

Az apa elcsigázottan ül le a szobában. Nyugodtan, mélyen veszi a lélegzeteket, megérkezett, ez is megvolt hát, az új szántóvető társ ott áll az istállóban, egyéb szava nincs is. Pihen. Szinte összeroskadt. Gerince meghajlott, nyaka alig látszik a vállai között, feje lehajlik, a padlót nézi. Tamás ellenállhatatlan késztetést érez, hogy az új jövevényről játszótársainak is beszámoljon, kioson a házból, körülnéz, de nem lát senkit, akivel örömét megoszthassa, elmondhassa.

- Képzeljétek! Szürke öszvér! Ilyen még nem volt, csak mostantól van.

Elindul hát a Somhegy felé, a vegyesbolt udvarán három, vele egykorú fiút is talál, de azok annyira elmerültek a játékban, hogy rá senki sem figyel. Aztán őt is elragadja a fogócska, már el is felejti, miért jött, nem veszi észre az időt, csak arra ocsúdik, hogy nemsokára sötétedni kezd. Még egy kicsit. Még egy kicsit, aztán indul haza, így tervezi.

Ekkor beúszik a látókörébe egy különös jármű. Kódógáta felől jön, rég kibukkant az iskola és a templom előtti kanyarból, de a motorzaj csak akkor dobban a fülébe, amikor már az erős lejtőn lefelé gurul. Valami döccenőt talált a kerék, robaja is van. Teherautónak látszik, egészen sötétzöld a színe, de a hátsó raktere minden oldalról zárt, s ahogy a lejtőn lesiklik, és beleér az éles útkanyarba, majdnem felborul. Amint neki már a farát mutatva távolodik, a szemével követi, látja, hogy lassít, majd megáll. Éppen az ő házuk előtt. Rosszat sejt. Ebben a pillanatban, gyors egymásutánban két hatalmas dörrenés szakítja szét a csendet.

Látott már háborús filmet. A mester hozatta az iskolába, ott vetítették le. Ágyúk dörgése, aknák robbanása, géppisztolyok kelepelése, emberek halálának filmbeli látványa sejlik fel az emlékeiben. Egyszerűen megállapítja; ezek pisztolylövések voltak.

Rémülten indul haza.

- Édesapám! - kiáltja benne egy hang, de nem tud kiszakadni a torkán.

Szaladni kezd. Igen, az autó éppen az ő házuk előtt áll. A kapu nyitva. Beszalad, a szobában ég a villany, bent két idegen. Benyit az ajtón, szinte meglöki vele az ott álló civilt. Beljebb egy különös szerzet, talán negyven év körüli, zöld vagy sárga egyenruhás férfi nagy, sűrű bajusszal, fekete bőrszíj keríti körbe a derekát, rajta ott lóg a pisztoly.

Percekig néma csend. Apja ugyanúgy ül, ugyanazon a széken, a két idegen a szemével fixírozza. Aztán apa belekapaszkodik az asztal lapjába, lassan feláll, közben megszólal.

- Mit vétettem?

A civil felüvölt.

- Majd odabent megtudja!

Majd odabent, igen. Mert apa most még nem tudja, hogy mit vétett. És ez a vadember sem érzi, hogy apa nem tudja. Vagy mégis? Mert elhallgat, nem ordít többé. Tamás mellét a félelem szorítja, az indulat feszíti. Üvöltene ennek az alaknak a képébe, ha lenne ereje, ütné, rúgná, de jaj, az a pisztoly, ami kétszer is eldördült ma a ház előtt! Iszonyatos a kicsisége és a gyengesége! Hogy nem kelhet apa védelmére, nem verheti ki innen ezt a két kutyát. De apa megadta magát! Kéri, kérleli őket.

- A nagyfiam még nincs itthon, a lányom már érte szaladt. Engedjék meg, hogy megvárjam, elbúcsúzzak tőlük is.

A feszült várakozásban most az egyenruhás töri meg a csendet. A hangja jóságos, megértő, a fegyveres hatalom magasából leereszkedő.

- Volt már a bácsi... Ilyen helyen?

Apa szava csattan.

- Igen. Voltam. Akkor is bűntelenül.

Nyílik az ajtó, megérkezik Géza, a bátyus. Egy tizenhét éves kamasz dacosságával néz keresztül a két idegenen. Átjönnek a nagyszülők is, következik a búcsúzás. Apa először Tamást öleli, csókolja meg, sír, Tamás is sír, mindannyian sírnak néma könnyekkel, aztán sorra a többi gyereket, a szüleit, végül Idát. A gyermekek még soha sem látták apát és anyát ilyen szoros ölelésben, ilyen nagy szeretettel megcsókolva egymást. Aztán nyílik az ajtó, a három férfi távozik. Balla Dénest most nem bilincselték meg, legalábbis nem a családja előtt. Csak az autó hátsó részének bezártsága, benne az egyedüllét, szívében az elválás fájdalma, az ismeretlen jövő tudata gyötri. Az autó ugyanazon az úton halad vele Cserdomony felé, amelyen néhány órával azelőtt gyalog baktatott haza a Deressel. Mikor megérkeznek, idegesítően hosszú ideig nem nyílik ki a hátsó ajtó. Amikor végre felpattan, nem őt szállítják ki, hanem még másokat is bezsúfolnak melléje, lehetnek vagy nyolcan, tízen. Ismét elindul a kocsi, és hosszan, nagyon sokáig szedi maga alá az utat, késő éjszaka érkeznek meg. Az útból eddig semmit sem láttak, nem tudják, hol vannak. Egyikük mégis felismeri a komor, rácsos épületeket.

- Emberek, már tudom! Kistarcsán vagyunk.

  

         

 A találkozó fotói IDE kattintva nézhetők meg!