A zenei formákrólkulcsember.gif (5458 bytes)

A legegyszerűbb zenei forma, amely egyetlen periódusból áll, az egytagú zenei forma. Népdalfeldolgozásokban, gyermekeknek írt zenedarabokban találhatók. Ha két különböző periódust társítunk egyszerű kéttagú formát kapunk. Betűkkel jelezve: a kéttagú forma A és B részből áll. Azt is megteheti a zeneszerző, hogy egy periódus elhangzása után más hangulatú dallamot szólaltat meg, majd ismét visszahozza az első periódust. Így keletkezik az A-B-A szerkezetű visszatéréses háromtagú forma. Van a kéttagúságnak egy gyakori, kissé csalóka változata is! Ebben a két periódus második fele, vagyis a válaszok azonosak - ez a visszatéréses kéttagúság. Jó példa erre Beethoven Örömódája (azaz IX. d-moll szimfónia Op. 125. IV. Allegro assai)

Ezután megfigyelhetjük, hogy az egyszerű formák hogyan alkotnak nagyobb zenei egységeket, összetett formákat. Ilyen például a triós forma: visszatéréses háromtagú, de az egyes részek két- vagy háromtagú egyszerű formákból állnak. A három nagy egység neve:

                                        - főrész (nagyegyüttes),               - A
                                        - trió (kis együttes),                       - B
                                        - visszatérés (nagyegyüttes)      - A

Ugyancsak a visszatérés elvére épül egy gyakori összetett zenei forma, a rondó. Ennek az élénk ritmusú, vidám hangulatú zenének egy középkori francia körtánc a névadója.   Ezt a formát a mindig vissza-visszatérő azonos rondótéma és a közéjük ékelődő különböző epizódzenék jellemzik. (epizód - görög eredetű szó, jelentése a zenében közjáték.)

A zeneszerzők gyakran építenek nagyobb lélegzetű formákat úgy, hogy egy jellegzetes dallamot variált formában többször megismételnek. Ez a variációs forma. Betűkkel szemléltetve A1, A2, A3 variáció. Ebben az összetett formában egy-egy zenei gondolat átalakul, megváltozik, de az eredeti dallam felismerhető. A variációs forma egyes részei olyanok, mint a testvérek, akik külön-külön egyéniségek, de mégis egy család gyermekei.

Ősi gyakorlat, egyben a legegyszerűbb formaalkotási mód az utánzás. Így épül a következő zenei forma, a kánon. A szólamok ugyanazt a dallamot ismétlik, tehát a ritmus és a szöveg azonos, de az egyes szólamok nem egyszerre, hanem egymás után, azonos időközökben lépnek be. Ezt az utánzást zenei műszóval imitációnak nevezzük.

A következő zenei formában, a fúgában is az imitáció jelentkezik, de az egymást utánzó szólamok nem azonosak, csak hasonlók. A fúga szó futást, kergetőzést jelent, zenében a téma átfutását egyik szólamból a másikba. A futam első része az expozíció, amely a téma egyszólamú bemutatkozásával kezdődik, és addig tart, amíg ez a dallam valamennyi szólamban föl nem hangzik. Ez a kezdő téma az egész mű központi gondolata is. A továbbiakban a zeneszerző arra törekszik, hogy a szólamok és a közjátékok

          - ellenpontozásával,
          - a téma vándorlásával,
          - torlasztásával,
          - variálásával színesebbé, mozgalmasabbá tegye alkotását.

A több, egyenként lezárt, de a műben mégis összetartozó tételből álló alkotások ciklikus formát képeznek. Ezek közül a legrégibb típus a szvit, amely nem más, mint tánzenék összefüggő sorozata. A szvitben a tételek a gyors-lassú-gyors táncpárosítás hagyományát követik.

A reneszansztól a klasszikus korig terjedő időszakban egy vagy több tételből álló hangszeres muzsikára vonatkozott a szonátaforma. Lényegesen változott ez a jelentése a klasszikus korban. Ekkor a tételek száma három-négyre állandósult és ezek közül az első mindig, de néha a második vagy a negyedik is, különleges szerkesztésű, azaz szonáta formájú. A tétel három nagy szakaszra bontható, képlete A-B-A. Az A részben elhangzik egy jellegzetes, jól megjegyezhető dallam, amelynek a műben fontos szerepe lesz. Ez a főtéma.  A főtémát követő rész átvezet a szonátaforma másik fontos dallamához, a melléktémához. A zárórész elhangzásával lezárul a szonátaforma első nagy szakasza, az expozíció, azaz a témák bemutatása.  A B rész a kidolgozás. Ebben nincs szigorú megkötöttség, itt az eddig megismert zenei gondolatok variációi, átalakult formái követik egymást, torlódnak, de egymással szembe is kerülhetnek. Sőt, gyakran új téma is helyet kap. A harmadik részben visszatér az A rész a főtémával, az átvezető résszel, a mellék- és zárótémával. Ezt a visszatérést idegen szóval reexpozíciónak vagy egy másik idegen szóval repríznek is nevezzük. itt akár vége is lehetne a műnek. A zárótéma határozott befejezése nem kíván folytatást. Van azonban a visszatérő A résznek egy jellegzetes záradéka, zenei műszóval kódája, függeléke. Nem rendszeresen, de gyakran fejeződik be kódával a legkülönbözőbb formában írt zenei alkotások.

A szimfónia nem egyéb, mint zenekarra írt szonáta. Ezekben a műfajokban a második tétel lassú, bensőséges, a harmadik menüett (hármas ütemű, francia eredetű tánc), vagy scherzo, azaz tréfa, a negyedik a finálé, vagyis a végső záró tétel, amelynek tempója általában élénk.

Jelentős ciklikus forma még a versenymű. Ennek elődei a XVII. századi concerto és concerto grosso, amelyekben egy vagy néhány hangszer áll szemben a teljes zenekarral. Ezekben az egységet a hangszerszólók után az úgynevezett zenekari ritornellek, azaz a kis visszatérések biztosítják. A műfaj legjelentősebb mestere Vivaldi, aki a barokk kor szinte valamennyi szólisztikus jellegű hangszerére írt versenyművet. A klasszikus korban, a XVIII. sz. második felében már kialakult a napjainkban is jól ismert, általános gyors-lassú-gyors tételekből álló versenymű, amelynek iratlan szabálya, hogy a tételek közül legalább az egyik szonáta formájú legyen. Gyakori a versenyművekben a befejezés előtti díszes, fantáziaszerű zárórész, a kádencia. Ebben a részben a zenekar magára hagyja a szólistát, aki virtuóz játékával megcsillogtatja tehetségét, és bemutatja hangszere lehetőségeit is. A romantikus korban a versenymű kifejező eszközei a kor izléséhez alakultak. Elmosódtak a tételhatárok, a formai kötöttség fellalzult, és így a dallam szabadon szárnyalhatott. XX. század zeneszerzői is komponáltak versenyműveket, de szoros kapcsolatot már nem találtak ezzel a műfajjal. Legfontosabb jellemzőjük csupán a szólóhangszer kiemelése a különböző összetételű zenekarból.

 

02balnyil.gif (1331 bytes)ikonszimbol.jpg (1164 bytes)