| A notáció
a zenei hangok írásbeli rögzítésére vonatkozó jelrendszer, mely a hangviszonyokat
grafikus módon ábrázolja. Kialakulása évezredek kísérleteinek eredménye, első
formái már az ókorban kifejlődtek, története a régi keleti kultúrák idején
kezdődtek. Európai értelemben vett notációk nem léteztek ugyan az ókori Keleten,
és ismeretlenek az Európán kívüli népek előtt is, ismeretesek azonban a zene
grafikus formában történő ábrázolására és rögzítésére irányuló
kísérletek. Az ábrázolási rendszerek a zenei szöveg pontos, írásos rögzítése
helyett inkább csak emlékeztető jelek voltak, az előadó memóriájának adtak
támpontokat, segítették a szöveghez vagy szótagokhoz tartozó dallamfordulatokat
felidézni.
Szótagokkal írt notáció. Tanítási célra készült könyvekben alkalmazták. Tonárium-részlet 1045-ből. (Bibl. Apostolica Vaticana)
A notáció kialakulását, az elmúlt évszázadok alatt megtett útját figyelembe véve és a betűírással összevetve, a zene írásban három rendkívül eltérő hosszúságú szakaszt figyelhetünk meg. Az első időszak a IX. századig tartott, amikor a notáció a fejlődés útját tekintve végigjárta azokat a fázisokat, amelyeket az írás a betűírás kialakulásáig megtett. A második igen rövid periódus a gótikus hangjegyírás alkalmazásának időszaka (X. - XI. sz.), amikor a notáció és betűírás - bár kizárólag a formai jegyeket tekintve - együtt fejlődött.
Magyar kolostorokban írt szertartási énekeskönyv lap-részlete az 1400-as évekből (Debrecen, Református Kollégum Könyvtára)
A harmadik szakasz két részre bontható. Az első periódusban (XIII-XVIII. sz. végéig) a notáció fokozatosan megteremtette a tartalmi tükrözés követelményeit minden tekintetben kielégítő saját formanyelvét és a betűírással egyenrangú, de attólmár teljesen eltérő, speciális, független, önálló, nemzetközileg azonosan értelmezhető írásrendszerét hozta létre. A második, még le nem zárható időszakban (XIX. sz.-tól napjainkig) a jelzéskészlet differenciálódásával a hangjegyírás a mondanivaló legrészletesebb rögzítésére is alkalmassá válik.
A hang magasságát a vonalrendszeren elfoglalt helye mutatja. Az öt vonal és négy vonalköz jelzi a hangok helyét. A vonalrendszer alatti vagy fölötti hangok jelzésére pótvonalakat használnak. A vonalrendszer élén álló kulcs, a hangok magas-, mély-, vagy középfekvésére utal. A violinkulcs például a vonalrendszer második vonala köré tekeredik, ezt a vonalat így az egyvonásos C fölötti G helyeként azonosítja, s a vonalrendszernek szoprán énekhang vagy hangszer terjedelmét adja. A módosítójel ideiglenesen megváltoztatja a közvetlenül utána következő hang magasságát. A kulcs után elhelyezett a hangnemet jelző módosítójelek neve előjegyzés:
- kereszt
- félhanggal felemeli a hangot
|
