Alig néhány lejegyzett muzsika ellenére, több írásos bizonyíték, valamint fennmaradt képzőmúvészeti alkotás, falfestmény, mozaik, sírfaragvány igazolja, hogy az ókori nagy kultúrákban is nélkülözhetetlen volt a zene. Az egyik legrégebbi emlék i.sz. előtti V. évszázadból való.  A költészet és a zene szorosan összetartozott, a költők általában dalnokok is, ódáikat hárfa kísérettel adták elő.

"Lantodon, ó jó Apolló, isteni szép zene szól,
Hallatára ünnepi dísz: Múzsalányok
tánckara várja a hívó szót."

Részlet Pindarosz ódájából

Apollón, a múzsák karának vezetője és védelmezője, a tiszta szellemiség istene. A nagy kultúrák megjelenésével a zene változott, fejlődött. Az egyik legjelentősebb hangszer kezdetben a nagyméretű, majd fokozatosan kisebbé váló líra volt. Kedvelték a hárfát és a lantot is.  A görög dalok líra kiséretéről mondjuk a dalszerű költészetet máig "lírai" költészetnek.

A Nilus-parti Egyiptomban a zene a vallásos és udvari életben egyaránt fontos szerepet játszott. Az Újbirodalomban a hárfák csoportja közkedvelt volt, a 10-12 húrós álló-, a vállhárfa (képmelléklet - női hangszerek), a sarló alakú, kis méretű kézi hárfa, de alkottak óriás hárfát is papok számára. 

Az ókori Róma életében is közkedvelt volt a zene, nem szégyelltek tanulni a görögöktől. Főbb hangszereiket nézve, kimutatható az etruszk hatás. Nagyon kedvelték a hidraulisz, azaz viziorgona (képmelléklet) hangját, világi zene előadására használták.  A vallási szertartások alatt a hangszeres zenét tiltották.  A zene a római társadalmi élet fontos tényezője volt, lakomákon, szórakozás közben, és népünnepélyeken, például császári diadalmenetek alkalmával.