Az elnevezés a római hagyományok követésére utal. Maga a stílus Franciaországban és Itáliában alakult ki, erős egyházi támogatással. (szerzetesrendek) A harcoló egyház stílusa volt, ezt tükrözi a korszak zenéje. 

  (roman stílus) A pécsi Székesegyház

A zene lényeges részét alkotta a keresztény istentiszteletnek. A korai középkorban kialakult az egyszólamú gregorián ének: hajlításokban gazdag dallam, (egy szótagra egy hang kerül), bibliai vagy egyéb vallásos tárgyú szöveggel, kíséret nélkül. A hagyomány szerint Szt. Ambrus vezette be, amit I. Gergely pápa szentesített és rendszerezett 600 körül, tőle kapta elnevezését. Szillabikus, azaz szótagoló éneklésnek is nevezik.

  Régi gregorián kottakép

Jellegzetes félköríves boltozat  

Másik zenei stílus a diszítéses, azaz melizmatikus gregorián dallam, ahol egy-egy szótagra több hang, vagy egész kis dallamív is juthat. De már a VII. sz.-ban találkozhatunk kezdetleges többszólamúsággal. Minthogy a gregorián ének szövegei prózaiak, szabadabb zenei ritmus fejlődhetett ki. Ugyanazt a melódiát többféle szöveggel is énekelték. Az ismert melódiát neumák segítségével idézték emlékezetbe. Neuma, mint a kottaképen is látható, a hangjegyírás őse, mellyel nem hangmagasságot, hanem irányt jelöltek. A 10. sz.-ban kezdik a neumákat vonalakra írni. Arezzói Guidó (11.sz.) nevéhez fűződik a mai kottaírás és szolmizáció bevezetése. A 12. sz.-ban a kotta már a hangok időtartamát is jelzi.

Az egyházi zene mellett tovább élt a népi zene, az urak is kedvelték a muzsikát. Nemegyszer az úrhölgyek és az urak is tudtak valamilyen hangszeren játszani.