| A húrok
rezgésével megszólaltatott hangszerek összefoglaló elnevezése. A megszólaltatás
történhet vonóval, pengetéssel, ütéssel és széllel. VONÓSOK
A vonós hangszercsalád szopránénekese a hegedű a legkedveltebb hangszerek egyike. Hangjának szépsége és érzelmi kifejezőkésségének rendkívül széles skálája eszményi szólóhangszerré teszi, valamint évszázadok óta előadók és hallgatók kedvencévé. Az áll alá illesztve megszólaltatott, ívelt hátú, négyhúros, derékban karcsúsított vonóshangszer f-alakú hangrésekkel, és léleknek nevezett kis gerendával a hang felerősítésére a hangszeren belül. Elődjét a violát a 17. század végére szorította ki a gyakorlatból. Híres hegedűkészítő mesterek itáliában, főként Cremónában Stradivari, Amati, Guarneri és mások. A hegedűvirtuozítás csúcspontja a 19. században következett Paganinivel. A 20. század világszerte ismert szóló-hegedűsei: Yehudi Menuhin, Isaac Stern, David Ojsztrah és Pinchas Zuckermann. A hegedű-család hegedűnél valamivel nagyobb (kb. 7,5 cm-rel) alt-tagja a brácsa. Hangja jellegzetesen finom és lágy. Többnyire kísérőhangszerként használják, a harmóniák kitöltésére és gazdagítására. A cselló a férfihang hangterjedelmében "énekel", így a hegedűcsalád basszus-tagja. Az 1850-es évekig a térdek között tartva játszottak rajta, ezután a módosítható hosszú támasztóláb lehetővé tette a hangszer földre helyezését. Mérete nagyjából a hegedű kétszerese, öblös teste gazdagon zengő, nagy vívőerejű hangot biztosít. A 20. század kiemelkedő csellistái: Pablo Casals, Jacqueline du Pré, Pierre Fournier, Paul Tortelier és Msztyiszlav Rosztropovics. A gordonkánál is nagyobb kb. két méter magas, a hegedűcsalád legmélyebb hangjú tagja a nagybőgő. Szerkezete némiképp eltér a többi tagokétól. Bár kissé fátyolos hangja szólójátékra nemigen teszi alkalmassá, szerepe nagyobb együttesben és zenekarban is létfontosságú. A modern jazz híres, ismert magyar nagybőgő-vírtuóza Pege Aladár.
A vonósok közé tartozik még, a kerek vonójú tekerőlant, vagy más néven nyenyere. Régi európiai hangszer, már a 10. századtól ismeretes organistrum néven. Magyarországon a 16. századtól kezdve említik, amikor már Nyugat-Európában kezdett kikopni a "komoly" hangszerek közül. Egyre inkább a kóbor zenészek, koldusok és parasztok hangszerévé vált. A 18. században francia előkelő körökben a dudával együtt ismét divatba jött. Furcsa vonós hangszer, amelynek húrjait egy forgó fakorong szólaltatja meg, s a dallamhúrt sem kézzel, hanem fabillentyűk közvetítésével lehet lefogni. Bársony Mihály az utolsó magyar tekerőkészítő, a népművészet mestere, a Szentes és Csongrád környéki (Dél-Alföld) tanyák egyikén.
|
