Ütőgardon

Cimbalom

Zongora

A gyimesi csángók zenekara két hangszerből áll: a hegedűből és a kísérő ütőgardonból. Ez a cselló formájára emlékeztető , egy darab fából teknőszerűen kivájt hangszert valójában ütős hangszerként használják. Egy hangra hangolt húrjait bottal ütik, s közben a vékonyabb húrt csipkedik, s az a fogólapra visszacsattanva olyan hatást kelt, mintha dob szólna. A régi magyar tánczenében gyakran használták a kétfenekű dobot tánckisérő hangszerként, éppúgy, mint ahogy ma is hallható még a balkáni népeknél. A gardon a bunkóval és vesszővel ütött dob hangsúlyos és hangsúlytalan hangjainak hatását kelti, csakhogy ez nem a sípot kíséri, hanem a hegedűt.

A citera rokona a cimbalom. Perzsiában, a 13. század közepe táján keletkezett. Magyarországra a 16. században került. Főleg tánczenének hangszere, leggyakrabban klarinéttel és hegedűvel együtt. A pedál nélküli, hordozható kiscimbalmot barkácsoló emberek maguk készítették, de inkább csak cigányok számára. Ezt kiszorította a ma általánosan használt, négy lábon álló pedálos nagycimbalom. A trapéz alakú kiscimbalom mérete 80x50x40 cm, a hangszekrény magassága 8-9 cm. A szintén trapéz alakú nagycimbalom mérete 140x95x74 cm, magassága 15 cm. A hangszekrény fenyődeszkából, a tőkéi juharfából készültek. A húrok acélból vannak. Két 35 cm hosszú, ruganyos szárú faütővel szólaltatják meg. A puha verők felfelé görbített fejét vattapólyával tekerik be; a kemény verők fejét csupaszon hagyják. A pedálos cimbalmot Schunda V. József budapesti hangszergyáros szerkesztette az 1870-es években. Indiáig és Ausztráliáig is eljutottak ezek az újabb magyar cimbalmok. A cigányzenészek jellegzetes hangszere. Sokoldalú akkordhangszer, és egyben virtuóz dallamhangszer. Szinfónikus zenekarban először Erkel alkalmazta a Bánk bán c. operában.

Páratlan népszerű és rendkívül sokoldalú a zongora, nem vetekedhet vele egyetlen hangszer sem. Nemcsak mint szólóhangszer, hanem mint kísérő is szinte nélkülözhetetlen. Előnye a billentyűzetben rejlik. A zongora két őse az 1500-as évek idején a pár arasznyi szélességű és hosszúságú Clavichord és Clavicymbalum billentyűs hangszerek voltak ugyan, de ezek a billentyűk nem kalapácsot mozgattak, hanem halcsontot, madártollat, töviskét, vesszőcskét; a billentyűk lenyomására ezek érintgették, pendítették meg a húrokat (tehát nem ütötték). 1700 elején forradalmi újításként a firenzei Bertolomeo Cristofor, és vele majdnem egyidőben a drezdai Cristoph Schröder alkalmazták az első kalapács szerkezetet, mellyel alulról ütötték meg a húrozatot. Hatalmasat nőtt a hangszer hangereje. Forte (=hangos) és piano (=halk) egyaránt engedelmesen zengett, innen a zongora Fortepiano, Pianoforte neve. A magyar zongora nevet a 19. századbeli nyelvújításnak köszönhetjük. Az 1800-as évektől rohamosan tökélesedik a hangszer. A billentyűszerkezet két irányban fejlődik. Az első találmányból fejlődött az ú. n. angol-, a másodikból a német-, vagy bécsi mechanika. Kevés változtatással ma is ez a kétféle típusa van. A párizsi Erard testvérek gyárában szerelték fel az első pedált, a húrozat összezúgásának megakadályozására. A régi zongora típusok teljesen elavultak. A zongora tehát billentyűs húros hangszer, amelynek fémhúrjait filc-borítású kalapácsok hozzák rezgésbe. Hangereje a billentyű leütésének erejétől és sebességétől függ.

SZÉLLEL MŰKÖDŐ KORDOFON

Végül az utolsó ismertetett Kordofon húros hangszer az eolhárfa: Négyszögletes hangszekrényre erösített, egyforma hosszú, de különböző vastagságú fém-, vagy bélhúrokból álló hangszer, amelyeket a szél szólaltat meg.