FAFÚVÓSOK

Eredetileg (szaxofon kívételével) fából készült hangszereknél a hang egy sípon belüli levegőoszlop rezgésével keletkezik, a fafúvósok teljes hosszán pedig hanglyukak helyezkednek el.

Furulya

Oboa Klarinétozó

Pánsíp Fagottozó

Fuvola

A furulya tulajdonképpen végén-fújt fafuvola, amelyben a levegő közvetlenül a fúvóka alatt hasított rés peremére irányul. Népzene fontos hangszere.

Fúvóka és nyelv nélküli, manapság többnyire fémből készült fafúvós hangszer a fuvola. Az oldalán lévő fúvólyukba áramló levegő a hangszeren belüli éles perembe ütközik. Az így meginduló rezgés hangmagasságát a hangszer oldalán lévő hanglyukak fedése ill. nyitása szabályozza. A zenekarban párosával szerepel. Könnyed, finoman éneklő, mint a koloratur (=virtuóz diszítésű énekszólam) szoprán. Fürgesége szinte korlátlan. Gyakori szólóhangszer. Kicsiny, arasznyi fajtája a piccolo. Éles hangszínével megbírkózik akár a zenekar összességével. Mindketten az ú. n. ajaksípok családjába tartoznak.

A népi hangszerként ma is általánosan használt pánsíp mintegy kétezer esztendeje ismert - a görög mitológiabeli Pán istenhez kapcsolódott. Egymáshoz erősített, lyukak  nélküli lépcsőzetesen növekvő végén-fújt fuvolák összekötött sorozata. Szájon, alkalmanként orron át fújják.

Az első oboákat XIV. Lajos udvari zenészei használták. Furata kúpalakú, enyhén szélesedő tölcsérrel, fúvókája dupla nádnyelvben végződő cső. Fából készül. Különleges színezetű, jellegzetesen éneklő hangszer. A klasszikusoknál az idillikus hangulat, a romantikusoknál a vágyakozás, sóvárgás, bánat kifejezője. Rendesen az oboa is párosával szerepel a zenekarban. Mélyebb változata, az alt fekvésű angolkürt.

A zenekari klarinét az egyik legtöbb oldalú hangszer. Először 1700 táján alkotta meg a chalumeau-ból Johann Christoph Denner német hangszerkészítő, és 20 éven belül elnyerte jellegzetes alakját: alsó végén tölcsérré szélesedő henger formájú; felső végére szimpla nádnyelvet tartalmazó fúvóka illeszkedik. Általában fából készül. Hangja átható, öblös, nagy hangterjedelmű, rendkívül mozgékony, pompásan éneklő hangszer. Jól ismerjük a népzenekarokból is. A 20. században a dzsesszmuzsikosok fontos hangszerévé vált. Valamennyi közül kiemelkedik a virtuóz Benny Goodman játéka.

Kettősnyelvű család basszus tagja a fagott (olasz fagotto=nyaláb). Hangterjedelme a gordonkával azonos, így aztán igen hosszú csőre van szüksége, (2,60 m kétrét hajtva) hogy a mély hangok is megszólaljanak rajta. Ennek ellenére rendkívül fürge hanszer, hangszíne kissé orrhangú. Visszakanyarodó kúpalakú cső, duplanádas fúvókával. Egyetlen rokona, a kontrafagott oktávval mélyebb.

Keverék fafúvós hangszer: kúpos furatú szimplanádas fúvókájú rézből készült a szaxofon. 1841-ben, Párizsban fejlesztette ki Adolphe Sax belga hangszerkészítő. Az eredeti szaxofoncsalád 14 hangszerből állt, de közülük ma már csak nyolcat gyártanak. Általában a szoprán-, alt-, tenor-, és bariton szaxofont használják. Katonazenekarokban, táncegyüttesekben gyakori, de legjelentősebb szerepet a dzsessz-zenében játssza. Alkalmanként szinfónikus zenekari művekben is játszanak velük különleges szólókat.

Nyelvsípos népi hangszer a duda, régi magyar neve tömlősíp. Ősi hangszere a magyarnak. Használták a betlehemesek, karácsonykor a dudás pásztoroknak is szerepük volt az éjféli misén. Kecske-, vagy kosfejű dudák mellett az Alföldön menyecske-, sőt bajuszos férfifejű dudák is léteznek. A sípszár a kétmagas sípot foglalja magában. Rendesen egy darab szilvafából faragták. A dallamsípnak hét, a kísérősípnak egy lyuka van. Mindkettő nádból vágott, egynyelvű fúvókáját a kecskefej rejti. A tömlő egészben, többnyire szőrével befelé fordított kecske-, juh-, vagy kutyabőr. A tömlő egyik lábába van bekötve a dudasíp, a másikba az emlő nevű, visszacsapódó nyelvű fujtató cső. A harmadik lábba egy basszus síp van bekötve, amit a dudás vállára vet. A tömlőt degeszen (felfújva) tartja a hóna alatt a zenész, karjával egyenletesen nyomva szorítja a szelet a sípokba. A dudás mindig egymaga játszott, mert sípját nem tudta a másikkal összehangolni. Országosan elterjedt hangszer volt, leginkább a Dunántúlon, Csallóközben, Felső-Magyarországon.