Most ismerkedjünk meg az együtt muzsikáló hangszerek legnagyobb és talán legnépszerűbb csoportjával, a szimfonikus zenekarral.

A klasszikus korban az akkor már csaknem százéves vonószenekarból alakult ki a szimfonikus zenekar. Törzse a jól bevált négyszólamú vonóskar lett. Megszűnt benne a continuo (megszakítás nélküli állandó basszus), és állandósult a fúvósok és vonósok aránya. A fafúvósokat és a kürtöket is általában párosával alkalmazták, a többi rézfúvós és az üstdobpár csak alkalmanként szerepelt. Átalakul a zenekari muzsika nyelve és mondanivalója. Johann Stamitz műveiben, a mannheimi szimfóniákban válik véglegessé a szimfóniatételek klasszikus négyes rendje. Az a tény, hogy a klasszikus zene egy-egy tételen belül is alkalmaz más-más jellegű témákat, lehetővé tette, hogy a már fejlettebb fúvósok is kivegyék részüket egy-egy új dallam bemutatásából. Minden hangszer kaphatott önálló szerepet, de egymáshoz kapcsolódva közös nyelven is jól tudtak beszélni.

Ebben a zenekarban a hangszerek és hangszercsoportok arányát újnak, testesebbnek halljuk. Ez a minőségi változás a hangszerelésen múlik. A hangszerelés nem más, mint az egyes dallamokhoz, harmóniákhoz a legmegfelelőbb hangszer vagy hangszercsoport kiválasztása.

A szimfonikus zenekar általában az alábbi hangszerekből áll:

Vonósok: egy-két hegedű, brácsa, cselló, bőgő - mindegyik vonós szólam többszemélyes, kivéve a bőgőt. A bőgő többnyire nem önálló szólamot játszik, hanem a cselló szólamát duplázza egy oktávval lejjebb.

Fúvósok: egy-két fuvola, egy-két oboa, egy-két klarinét, egy-két fagott, egy-két (akár három) trombita, egy-két kürt (három-négy), egy-két harsona (vagy három) és tuba. A fúvós szólamok egyszemélyesek, kivéve az egészen nagy zenekarokat, ahol duplázzák.

Ütősök: Kettő vagy négy üstdob, nagydob, cintányér.

Az együttmuzsikálás alapja a zene belső lüktetése. Ezt minden résztvevő zenésznek "hajszálpontosan" egyformán kell éreznie, hiszen egy másodperc töredéknyi eltérés már elronthatja az előadást. Ezért van szükség egy vezetőre, aki ezt a lüktetést jelzi, s ezáltal a zenélés rendjét biztosítja. Kezdetben vagy hangos ütésekkel, vagy kézmozdulatokkal vezényeltek. A dirigálás mai formája a 18-19. században alakult ki. A karmesteri pálca megjelenése a középkorra tehető. Egyrészt a hangok magasságát jelölték vele, másrészt a fegyelem jelképeként használták. A klasszikus korban alakult ki az elsőhegedűs fontos szerepe. Ezért nevezik azóta is hangversenymesternek, ő ma is a pálcás karmester segítője. Először hegedűs karmester volt, aki a vonójával vezényelt, s ha erre nem volt feltétlen szükség, együtt játszott a többiekkel. A 19. században, csaknem minden zeneszerző pálcával vezényelt már, ekkor még nem vált szét ez a két szerep. Liszt Ferenc volt az első, aki a jobb kézzel ütött taktus mellett a balkezével és arckifejezésével jelezte a hangerőt és a zene megannyi finom árnyalatát. Ezt a stílust folytatta az első önálló karmester Hans Bülow.

A megfelelő elnevezések:

Karmester, dirigens: a zenekar vezetője.

Karnagy, karvezető: énekkar vezetője, nem használ vezénylő pálcát és mozdulatai többnyire kisebbek.

Karigazgató: ha az énekkar zenekarral együtt szerepel, a karmester vezényel, a művet azonban az énekkarnak a karigazgató tanítja be.

Rövid áttekintésemben talán kiderült, hogy a szimfonikus zenekar szinte korlátlan lehetőséget nyújt a zeneszerző érzelmeinek, gondolatainak kifejezésére.