Az afrikai ének a hangszerektől függetlenül, önálló ritmikára hajlamos: a szöveg hangsúlyai a hangszerek hangsúlyai közé esnek. Jellemző a MELIZMA (egy szótag több hangra nyújtása), valamint a határozott és határozatlan magasságú hangok kifejező kontrasztja. Sajátos zenéjük legelterjedtebb formája a karban énekelt táncdal dobkisérettel, ritmikus lábdobogással, ujjcsettintéssel és tapssal. A táncdalok, munkadalok, varázsénekek magas fokú ritmusérzékről tesznek tanúságot. Ritmikus képét hangsúlyeltolásai bonyolítják.

Legfontosabbak náluk az ütőhangszerek, bármilyen bőr-, húr-, vagy fúvóka nélküli zajkeltő eszközök. Ilyenek a vagy kézzel megszólaltatott, vagy tánc közben a testen viselt különböző SISTRUM-ok, azaz csörgők.

Ütéssel megszólaltatottak a KEREPLŐK, CSATTOGTATÓK, vas vagy fa HARANGOK. Legjellegzetesebb hangszerük, a kivájt fatörzsből készült, hasított, egy vagy két membrános, formára és méretre különböző DOB. Kézzel vagy fa ütővel, olykor dörzsöléssel szólaltatják meg. Érdekes, hogy zenéjükben fontos szerepet játszanak a RESZELŐK. Fúvós hangszereik közül, bambuszból készül a FUVOLA (OMBGVE), végén vagy oldalán szólaltatják meg. A TROMBITA Africában elefántagyarból, szarvból készül és az oldalt-fújt. Húros hangszerekben bővelkednek: zenélő íjak, citerák, lantok, hárfák és lírák számtalan fajtája.

A zene, a tánc azon túl, hogy a szellemvilág és az emberi világ közt kapcsolatot teremt, a valós világhoz is erősen kötődik. A táncokat nemek, életkor szerint elkülönülve végzik ugyanúgy, mint a hétköznapok feladatait. Kizárólag fiatal, erős férfiak tánca a vadásztáncok és az állatutánzó táncok. A csoporttáncoknál is, - szertartások alkalmával, mindig ellentétes neműek a cselekmény aktív résztvevői és a külső nézők. Például a kongói pigmeusok az elefánt elejtése után szőrnyetegnek festik ki magukat. Először a férfiak táncolnak, bemutatják, hogyan kutatták fel, ejtették el az állatot. Éjfél után a nők táncukkal bemutatják az állat feldolgozását. A tánc gyorsul, a résztvevők öntudatlan állapotba kerülnek.