Értelem és érzelem

Számos zenerajongó feleslegesnek véli a zene szavakkal való leírását, értelmezését, rendszerekbe foglalását. Úgy gondolják csupán a hangok által keltett érzelmi hatás a döntő az, amit a hallgató átél, ahogyan önmaga számára értelmezi a zenét. Mi alapján dolgozzuk fel, amit hallunk? Elsődlegesen korábbi zenei élményeinkre, megszokott zenei formulákra hagyatkozunk. Emellé társulnak érzelmeink, emlékeink, mindazon gondolatok, amiket a zene kelt bennünk. Az értelmezés több módon mehet végbe: vagy összekapcsoljuk az általunk ismert zenei sémákat a hallott dallamokkal, vagy összehasonlítjuk oket. Mi a helyzet azonban, ha ismeretlen, semmilyen korábbi élménnyel össze nem vethető zenét hallunk? Ilyenkor az ismeretlen anyagot disszonánsnak, értelmetlennek bélyegezzük.

Korábbi írásomban már említettem, hogy a fül fokozatosan képes megszokni az először értelem nélkülinek tekintett zenét is, amennyiben sokat hallgatjuk. Az előző bekezdés mindenerre magyarázatot ad: agyunk feldolgozza az új információt, ami így végezetül akár kedvencükké, de mindenképpen általunk értékelhető, értelmezhető, feldolgozható anyaggá válik.

Érdemes-e szabályrendszerbe foglalni a zenét és értelmezni? Hiszen e formájában nem fejezi ki az érzelmi hatást?! Tudnunk kell: a zene önmagában is egy logikus rendszert alkot, amely (talán sokak számára különös módon) leginkább a matematikához hasonlítható. Bármely dallam leírható számokkal, mivel csupán rezgések összességérol van szó. Fizikailag. De mint ahogyan a könyv is több papír és nyomdafesték összességénél, úgy a zene is több, mint hangok egymásutánja. Előző írásomban említettem, hogy a zene értelmezését érdemes az alapoknál elkezdeni: magas-mély, hosszú-rövid, feszültség-feloldás, hangos-halk - számos zenei gondolat alapszik ellentéteken. Hasonló módon a költészetben, a nyelvben magában található dallamosság:

"Csak én birok versemnek hőse lenni - gondolati és tartalmi feszültség
első és utolsó mindenik dalomban: - feloldás
a mindenséget vágyom versbe venni - feszültség
de még tovább magamnál nem jutottam." - feloldás
(Babits Mihály: A lírikus epilógja)

Persze az ellentétek alkalmazásával még nem ismerhetjük meg a zene legbelsőbb magját, ezek csupán mozgatórugói. Érdemes figyelembe vennünk a zene születésének körülményeit is. Itt nem csak a zeneszerzők életrajzainak bemagolására gondolok, hanem a kor ismeretére, a történelmi, társadalmi jellemzőkre, az alkalomra, amire a zene íródott, vagy éppen az érzelmi háttérre, amiben született. Jó példa erre az Orpheusz és Euridiké történetét feldolgozó opera. Az eredetileg tragikus véget ért történetet minden kor a magáévá tette és az adott társadalom szokásainak megfelelően dolgozta fel: a 16. században az első operák egyikeként az eredeti történet végét lecsippentik, de a történés nagyjából az ókori mondával megegyezo, a 18. században kispolgári szerelmi-játékként dolgozzák fel, melynek vége természetesen az elmaradhatatlan happy end, a 20. században teljes mértékben alkalmazkodnak az eredeti történethez, s a zene természetesen realisztikus, a lényegre szorítkozó, szemben a 18. század túlzó dallamaival.

Nem elhanyagolható szempont a 20. század kedvelt témája a természet hangjainak utánzása, számos vacak-kortárs-izé-ként emlegetett műalkotás született a természet realisztikus ábrázolásából. Érdemes belehallgatni például Bartók: Mese a kis légyről vagy Kodály: Esik a városban című alkotásaiba. Szintén kortárs találmány a játék a hangokkal, a skálákkal, a ritmusokkal. A ritmusjáték nagy mestere Carl Orff, akinek Carmina Burana-ja a talán az egyetlen közkedvelt komolyzenei alkotás napjainkban.

Vers és zene összefonódása? Babits Mihály verse, mint minden más költemény zenél, noha nem zenéről szól. A jó költőnek nincs nehéz dolga: a nyelv önmagában dallamos, s "elegendő csupán" a megfelelő szavakat megtalálni, helyes sorrendbe tenni őket, mindezt úgy, hogy gondolat-tartalom is legyen mögötte, s a szavak, sorok egymásutánja megalkossa a vers belső egységét, énekét.

A költők gyakran szánt szándékkal írnak "zenélő verseket: szavakban kísérlik megfogalmazni az elmondhatatlant. Nem véletlen a megfogalmazás, hiszen a nyelv sokkal kötöttebb, sokkal inkább szabályok által vezérelt eszköz, mint a zene. A zene határait a múlt század jelentősen kitágította, így ma már "mindent szabad", amit a fül és a kottapapír elbír.

A téma kimeríthetetlen, hiszen a legfontosabb kérdés megválaszolatlan marad (talán nem örökre): Mi az a többlet, amit fülünk-agyunk-érzékszerveink-lelkünk (?) hozzáad a levegő rezgéséhez, a hangok fizikájához, ami által érezni és élvezni tudjuk a zenét, s gondolatok születnek meg bennük? Talán későbbi írásaim segítségével közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Addig is álljon itt Weöres Sándor "zenés" verse:

HALÁLTÁNC

Öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Mindenfelé csupa hó.
Döcög a Hold, a fakó.
A fagyos fák kérge pattan,
a jég reccsen a patakban.
Hé-hahó, hőhe! hó!
kocog a Hold, a fakó.
Nincs itt gyász, nincs itt láz,
lábszárunkon, gerincünkön
szerelem se citeráz.
Nincs kikapós, nincs erényes,
nincsen morcos, nincsen kényes,
öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, gazdag voltam,
parádésan furikoltam.
Osztozkodnak sok ruhámon,
nincs egy veszett pityke rajtam.
Öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, szegény voltam,
répát faltam nyomorultan.
Egyszer csak a répadombról
az árokba legurultam.
Öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, leány voltam,
kötényemben almát hordtam.
Mind megették a legények,
csupa váz és bőr maradtam.
Öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, legény voltam,
leányokat csiklandoztam.
Hegyes bajszom szálai közt
giliszta túr a homokban.
Öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, kövér voltam,
sokat ettem és szuszogtam.
A lelkem mint nagy büdös szél
szállt el, mikor megpukkadtam.
Öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, sovány voltam,
vékony árnnyal bandukoltam.
Mint a kidült komlókaró
olyan voltam, hogy meghaltam.
Öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Se szántások, se utak.
Mind hidegek a kutak.
Jégcsap lóg a kereszt-ágon.
Álom tesped a tanyákon.
Hé! Hó! Mindenfele mély hó.
Pőre Panni, szár Boriska,
lyukas Jancsi, zörgős Miska,
öreg csont, ifju csont,
rajta-rajta-rajta.

Előző írásunk: Nyitócikk